2014. május 29., csütörtök

Amerikai botrány




Mint mikor Tolkien csatajelenet közben leíró részbe kezd...






ObjektívenIrving egy zseni. De sajnos, a hazugság mestere, az átverés bajnoka, a történelem egyik legsikeresebb szélhámosa. Annyira, hogy olyasmi sikerült neki, ami sok, nála komolyabbnak és fontosabbnak tűnő embernek sem: beleírta magát az Egyesült Államok történetébe. Ő valamint bűn- és élettársa egy ideje kénytelen egy FBI-ügynöknek is dolgozni, aki ráveszi őket, hogy küzdjék be magukat a maffia felső köreibe. Ebben az izgalmas, sok új lehetőséget kínáló és nagyon veszélyes világban politikusok, bűnözők és beépített ügynökök találkoznak. És persze: nők. Ha bármelyikük hibázik, minden összeomlik, és a romok az összes résztvevőt magukkal rántják.

Szubjektíven: David O. Russell a 2010-es rendezői visszatérés óta valamit eszement jól csinál. A nézők, az Amerikai Filmakadémia, a filmértők mind szívükbe zárták az ambiciózus direktort, aki immáron évente gyártja az emlékezetes mozikat. Sokan gondolták úgy, hogy pont az Amerikai botrány hozhatja meg számára az igazi áttörést. Többé-kevésbé így is lett, hiszen kiérlelt munka, mely magán hordozza mindazokat a jellegzetességeket, melyeket az elmúlt néhány esztendőben megszoktunk tőle. Karakterépítés, színészvezetés, életszerű, pergő dialógok. Russell legfőbb védjegyeivé váltak. Csak nagyon nem mindegy, hogy milyen arányban nyomatod a filmedben azokat a dolgokat, amelyekben jó vagy. Szerintem itt most a ló túloldalával van dolgunk. Mert hiába a négy (igazából öt) remek karakter, ha a velük való foglalatoskodásnak a sztori látja kárát. Nem is kicsit. A fő probléma ott keresendő - amit David O. Russell egyébként be is vall -, hogy őt sokkal jobban érdeklik a karakterek, mint a történet. És ez egy ilyen volumenű "mindenki mindenkit átver" jellegű sztorinál igenis hiba. Amikor a kamera még akkor is Amy Adams reakcióit pásztázza, amikor pár méterre tőle a végkifejlet szempontjából igen fontos dialógus hangzik el, amikor Christian Bale percekig igazgatja a haját, vagy amikor Jeremy Renner totál funkciótlanul belép a képbe egy Cadillacből a '70-es évek zenéjére, akkor gyanúm igazolódni látszik. Karaktereket kapunk ezerrel, sztorit kevésbé. Így viszont egy idő után nagyon nehéz fenntartani az érdeklődést, ugyanis ezek az alakok szélhámosok, ráadásul nem is a szórakoztató fajtából. Nehéz belépni a történetükbe, egyedül Robert de Niro megjelenése kapcsán kezd el sisteregni a vászon a feszültségtől. Attól a feszültségtől, ami fájóan hiányzik a maradék két órából. Pedig valami átverős-szélhámosos filmet néztem vagy mi a szösz... Mint amikor Tolkien egy csatajelenet közepén belekezd egy ork harcos fegyvereinek leírásába. Biztosan teljesebb képet kapok a nagy egészről, csak ott, abban a pillanatban engem abszolút hidegen hagy.

Kiknek ajánlom?
Azoknak nem, akik Kapj el, ha tudsz-típusú filmre számítanak. Akik szeretik a karakterdrámákat, azok tehetnek vele egy kört.

Értékelésem: 60%

2014. május 3., szombat

Last Vegas




Csak a színészek alakításaitól még nem lesz jó valami.






ObjektívenBilly, Paddy, Archie és Sam gyerekkoruk óta a legjobb barátok. Amikor a hatvanon túli csapat örök agglegénye, Billy végre beadja a derekát és megkéri harmincas évei elején járó fiatal barátnője kezét, a négyes fogat Las Vegas felé veszi az irányt, hogy egy világra szóló partyval búcsúztassák el Billyt eddigi csajozós életétől. Bár hőseinknél már javában a B oldal forog, amikor a cigi, az alkohol és a sós kaják is a tiltó listán állnak, meg persze a koleszterin szintre is nagyon kell figyelni, nekik ez mit sem számít: itt az idő, hogy újraéljék dicső ifjúságukat. Arra persze hamar rá kell jönniük, hogy a Bűn Városa egy kissé megváltozott a '60-as évek óta és keményen be kell hozniuk a lemaradást a bulizások, a szerencsejáték, a bombázó nők és az alkoholos mámor területén. És ha valahol könnyen átugorható a generációs szakadék, hát akkor az Las Vegas. De ott ahol a Cavinton a legjobb drog és 50 Cent a Jackson's Five egyik tagja, na és a bugi is már csak remeg a lábakban, biztos, hogy még durvább a másnap.

Szubjektíven: Douglas. De Niro. Freeman. Kline. Egy filmben, ráadásul Las Vegasban. Ígéretes alapötlet, szórakozásra váró nézősereg és végül keserves másfél óra. Pedig ha ennyi legenda próbál élvezhetővé tenni egy mozit, akkor ott komoly gondoknak kell megmutatkozniuk, ha ez végül mégsem sikerül. Márpedig én csupán izzadságszagot éreztem, főleg az írói munkát és a rendezést látva. Egyszerűen nem sikerül kidobni az ablakon az elmúlt évek bulizós tinifilmjeinek és a Másnaposok (max. egyszer működő) alapjáraton elszúrt dramaturgiáját. Ami működik pár feltüzelt kamasszal, az miért biztos, hogy működni fog néhány éltesebb korban lévő színészlegendával is? Érthetetlen az a fantáziátlanság, ami percenként sejlik fel a forgatókönyv poénosnak szánt fordulataiból. És ha mindez nem lenne elég, ráadásként még egy drámainak szánt történetet is megpróbálnak lenyomni nekünk, persze csak a barátság szent jegyében. Sokadszorra teszem fel a kérdést; mi van veled Hollywood? Költői kérdések helyett azonban kíséreljünk meg értékelhető dolgokat találni eme produkcióban. Tordy Géza magyar hangja és a színészlegendák néhány gesztusa... szívesen folytatnám a felsorolást, de a kimondhatatlan nevű direktor Jon Turteltaub munkájában már csak nagyító segítségével találhatnék többet. Nagy színészek ide, félresikerült dramaturgia oda, ha már vígjáték szerepel a műfaji besorolásnál, szerettem volna legalább egyszer nevetni. De úgy tűnik ez most is hiú ábránd maradt. És talán ez a legnagyobb csalódás.

Kiknek ajánlom?
Aki bírja a mostanában divatos bulifilmeket és mond neki valamit az, hogy Michael Douglas végre ismét főszerepet játszik, az bepróbálkozhat vele.

Értékelésem: 35%