A nagy szépség




La Grande Cercare

Objektíven: Jep Gambardella, író és újságíró a római társasági élet központi figurája. Annak ellenére, hogy tehetséges írónak tartják, mindössze egy könyvet írt, azt is 40 évvel ezelőtt. Jep az írás helyett legtöbb energiáját abba fekteti, hogy részt vegyen a felső tízezer társasági rendezvényein, a hajnalig tartó partikon és bulikban. Lényegében éjszaka él és nappal alig csinál valamit. Jep 65. születésnapja után egyre inkább elgondolkodik élete haszontalanságán, olykor iróniával, olykor rezignáltan gondol önmagára és arra a társadalmi elitre, amelynek ő is részese. Továbbra is bulizik, de közben bejárja Rómát. Régi és új ismerősökkel találkozik leginkább azért, hogy megtalálja a fecsegés és a zaj mögött meghúzódó "nagy szépséget".

Szubjektíven: Nagyon vártam, hát megkaptam. Nem is nagyon tudom, hol kezdjem, el lehet-e kezdeni valahol. Az biztos, hogy hagyományos amerikai dramaturgián megedződött fejecskénk dobhat ki mindent, itt semmire sem megy. Többször nézős, sokat gondolkodós művet tett le az asztalra Paolo Sorrentino és stábja, melyről ha akarnék, se tudnék SPOILER nélkül írni, úgyhogy csak csínján a következő sorokkal. "A szépség mögötti tartalmat kerestem, de csak az ürességet találtam." - nyilatkozta a rendező. Igaza van-e? Az már rajtunk, nézőkön is múlik. A legnagyobb problémám talán pont ezzel a kereséssel volt. Azzal, hogy egyáltalán nem éreztem keresésnek. Szemlélődést, némi tapasztalást láttam, a keresés valódi, aktív jelenlétét csak pillanatokra. Így nagyon nehéz volt belépni a főhős világába, melyet amúgy is tisztes távolsággal kezel Sorrentino, akit máris kikiáltottak a nagy elődök, különösen Fellini utódjának. Kár lenne tagadni, hogy a római vonal megidézi az itáliai filmgyártás zseniális géniuszait. Annyiszor gondolunk Rómára, mint a legszebb városra, bámulatos kultúrkincsével... de mi marad annak, aki ott él? Akinek mindez természetes, mert hétköznapi valóságának szerves része? Az is látja a szépséget? Fel tudja fedezni? Egyike a szinte ezernyi kérdésnek, melyet a film felvet. Képi világ, színészi játék, zene, rendezés mind emlékezetes, ahogy haladunk előre Jep sajátságos utazásán. A nagy szépség vizuális igényessége, monumentalitása, néhol erős színpadiassága, mind-mind csak eszközök a szépségen terjengő máz érzékeltetésére és a részletek elfedésére. Valaminek kell lennie a nagybetűs Szépség mögött. Sorrentino - ahogy főhőse is - érzi, a minket körülölelő gyönyörűség nem állhat önmagában. A film egyik erényét pont ott találjuk, hogy képes a szépség illúzióját teljesen átadni, miközben a súlyos ürességről szól. Ebbe a felállásba csöppen bele a Szent figurája, akit szintén értelmezhetünk ironikus, groteszk alakként, de autentikus karakterként is, hiszen végül ő lesz az, aki őszinte ámulatba ejti a főhőst. Párhuzamos zárással tesz pontot dolgozatára Sorrentino, a Szent hirtelen mégsem tűnik annak az összeaszott Teréz anya hasonmásnak, akinek sokáig gondoltuk. Jep viszont végleg elveszíti nemcsak második könyvének témáját, de a mögöttes tartalmat is. Pozitív zárlat abból a szempontból, hogy a rendező nem zárja ki, hogy a Nagy Szépség mögött tényleg lehet valami. Negatív abból a szempontból, hogy hitet tesz azon az oldalon, hogy ő bizony nem talált semmit, csak ürességet. A stáblista alatti jelenet pedig már a nézőt szólítja. Te mit látsz? Mit tapasztalsz? A nagy szépség kétségtelenül a mögöttünk hagyott év (egyik) legérdekesebb darabja. Nehezen emészthető mű, mely hogy hoz-e Olaszországnak újabb Oscar-díjat, az napokon belül kiderül. 

Kiknek ajánlom?

Azoknak, akik szeretik a filmeket magukkal vinni a moziból, otthon, krumplipucolás vagy vasalás közben töprengeni rajtuk. Arra azért nem árt felkészülni, hogy rengeteg benne a meztelenség és nem kifejezetten csábító miliőn keresztül mutatja be a római életet. 

Értékelésem: 70%