2013. augusztus 31., szombat

Parker



Jellegtelen és nagyon kevés ettől a rendezőtől...








ObjektívenParker profi tolvaj, megvannak a maga szabályai: sosem lop olyantól, akinek nincs pénze, és sosem bánt olyant, aki nem szolgált rá. De utolsó akciója során társai átvágják, a zsákmányt lenyúlják, őt pedig - azt hiszik - a túlvilágra küldik. Parker feltett szándéka, hogy revánsot vegyen. A gazdagok és híresek kedvelt gyülekezőhelyén, Palm Beachben bukkan a bandára, azonban tervéhez bennfentes társra van szüksége. A pénzhiányban szenvedő, ám annál ellenállhatatlanabb, ravaszabb és ambiciózusabb Leslie-t szemeli ki partnerének, akivel együtt eszelik ki a nagy dobást: megkaparintani a szajrét, mindenkit elintézni, és mosolyogva távozni.

Szubjektíven: Azzal az előnnyel vágtam neki, hogy nem ismerem a Richard Stark adaptációkat és az alapul szolgáló könyveket sem. Egy korrekt akciómozit vártam, ha már a Rayt és Az ördög ügyvédjét levezénylő Taylor Hackford kapta a direktori feladatot. Ráadásul Jason Statham alakítja a címszerepet? Már dőltem is volna hátra, ám már az elején feltűnt az erősen tévéfilmes megvalósítás és a feszültség fokozatos lankadása. A történet persze egyszerű, mint egy darab fa, de amilyen forgatókönyvet rittyentettek mellé, az párját ritkító és sajnos nem pozitív értelemben. Ráadásul az egész mögül hiányzik egy erős kezű dirigens, aki a totál felesleges mellékszálnak súlyt adna, aki alakításra bírná a színészeket, aki beszélne azzal az ürgével, aki a dialógusokat írta a filmhez... Nincs kedvem tovább sorolni. Bántóan semmilyen lett az új Parker és ezek után fogalmam sincs, mi vagy ki fog Jason Statham erősen megrekedt karrierjének felfelé mutató ívet adni. Ez így rettentő kevés. Ja, és hogy Jennifer Lopez szerepel benne? Pff...

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik végképp semmi más megnézhető filmet nem találtak, és egyetlen park, erdő, kávéház, kártyapakli vagy társasjáték sincs a közelükben.

Értékelésem: 40%


2013. augusztus 28., szerda

ALL TIME TOP 10

Divatos dolog filmes összefoglalókat készíteni. A Sight & Sound tavalyi listája minden idők legfontosabb filmjeiről pedig mintha az átlagosnál is nagyobb felbuzdulást indított volna útjára. Nem is csoda, hiszen évtizedek után változott az első helyezett film. Azóta kis túlzással élve nem akadt valamirevaló blogger, aki ne nyilvánított volna véleményt. Így teszek én is. Fontos megjegyezni, hogy ezek nem a legjobb filmek, ezek azok az alkotások, melyeket szívesen magammal vinnék egy következő évszázadba. Azért, mert magukban hordoznak valamit, ami szerintem rendkívülivé teszi, varázslatossá emeli őket. Úgy is mondhatnám, nekem ők a kedvenceim, számomra ők a legfontosabb tíz film.
Rövid indoklást írtam hozzájuk, ezek nem kritikák, nem recenziók, még csak nem is a blogon megszokott cikkek. Egyszerű leírások csupán arról, miért pont ők állnak hozzám a legközelebb.

10. Kincs, ami nincs
Igazából a Bud Spencer-Terence Hill filmek közül sokat ide írhatnék. Számomra ezek az alkotások jelentik az élvezetes humort. Százhuszonhatodszorra is. Trágárság, alpáriság, eget rengető vizuális effektusok helyett két zseniális karakter, helyzet- és jellemkomikumok adják a szórakoztatás velejét. Mindez olyan zenével és poénokkal megtámogatva, hogy a rekeszizom garantáltan nem marad munka nélkül. A méltán klasszikus magyar szinkronhangokról se feledkezzünk el, hiszen nagyrészt nekik köszönhető, hogy ezeknek a filmeknek igazán csak Olaszországban és Magyarországon alakult ki komoly kultuszuk. Ha rajtam múlik, ez a kultusz örök időkre megmarad!

9. A generális

Buster Keaton egyedülálló figurája volt a filmkészítésnek. A legmerészebb gegeket is rezzenéstelen arccal tudta előadni s ezzel közönségét a hang nélküli filmekben is megnevettetni. Törékeny figura, aki látszólag egykedvű arckifejezéssel fittyet hány a világ történéseire. Buster Keaton az örök ártatlanság és naivitás, aki folyvást abszurd helyzetekben találja magát, de határtalan találékonyságának köszönhetően a legelképesztőbb helyzetekből is kimászik. A hangosfilm bevezetése azonban gyorsan véget vetett karrierjének. Fizetett alkalmazott lett és elveszítette alkotói szabadságát. Élete utolsó 25 évében a megélhetésért küzdött, hogy aztán később ismét felfedezze őt magának a filmvilág. Generálisa egyszerűen tökéletes kikapcsolódást nyújt. Pörgős akció, szelíd romantika, kaland háborús vidékeken és ötlet ötlet hátán. Egy 1927-es film, mely a mai napig mit sem veszített erejéből. Egy karakter, mely nemcsak vállán viszi a filmet, de rendezésével az utolsó képkockát is emlékezetessé teszi.

8. 2001: Űrodüsszeia
Egy időn és téren átívelő történet, mely az emberiség jövőjével, jelenével foglalkozik, kitekintve a földön túli civilizációk felé is. Már páratlan vizualitása is felejthetetlen filmélménnyé emeli az Űrodüsszeiát, de igazán akkor tud "beleégni a retinánkba", ha ráhangolódunk tempójára, felvesszük ritmusát, megszokjuk előadásmódját. Mert akkor magával szippant és nem ereszt. Hangulatfilm nyugodt, gondolkodós percekhez. Stanley Kubrick pedig valóban egy zseni volt és nagy mesélő. S hogy ezúttal mi az "elmesélnivaló"? Amerikai kutatók egy oszlopra bukkannak a Holdon, mely rejtélyes rádiójelet sugároz a Jupiter felé. Űrexpedíció indul útnak, hogy megvizsgálja, vajon kinek szólhatott az üzenet. Ám a hosszú repülés alatt a fedélzeti számítógép meghibásodik, s ez a legénység életébe kerül. Az egyetlen túlélő a visszatérés reménye nélkül mégis megpróbálja teljesíteni a küldetést.

7. Hetedik
David Fincher mozijáról itt már leírták a legfontosabbakat, úgyhogy csak arra koncentrálok, ami számomra emlékezetes belőle. Igazság szerint ez az egyetlen olyan film, ami úgy szerepel a tízes listán, hogy mindezidáig csupán egyetlen egyszer láttam. Kitörölhetetlen, kőkemény élmény. A bűnügyi thrillerek egy egészen új világa nyílt meg a Hetedikkel. Morális kérdések boncolgatása mellett egy izgalmas nyomozás adja a cselekmény gerincét. Persze a vége számít igazán klasszikusnak, de számomra a két főszereplő karaktere és a hét főbűn alapján történő gyilkosságsorozat már önmagában felejthetetlenné teszi a Hetediket. Pedig nem vagyok egyértelmű híve a sokkoló moziknak. És ez az. Keményen sokkol és elgondolkodtat. Az utolsó mondat pedig... Bármilyen furcsa, van, hogy az ad erőt továbbmenni a mindennapokban.

6. Hogyan kell egymilliót lopni?
Ezt azért vinném magammal, hogy el ne felejtse a világ, hogyan kell romantikus vígjátékot készíteni. Valahogy úgy, ahogy William Wyler készített. Remek színészekkel, magával ragadó díszletek és egy nagyszerű sztori felhasználásával. Tulajdonképpen krimi, vígjáték és romantika tökéletes elegye adja az egészestés szórakozást. A két színészóriás Audrey Hepburn és Peter O'Toole láthatóan élvezettel és örömmel játszanak, lubickolva szerepeikben. Érdekesség, hogy itt bukkant fel a nagyközönség előtt az a John Williams nevű filmzeneszerző úriember, akit később öt Oscar-díjjal tüntetett ki az Amerikai Filmakadémia. 1966-os film a Hogyan kell egymilliót lopni, de sok-sok jelenetét (például a komplett múzeumos bűntényt) még ma is bőven megirigyelhetik a kortárs rendezők. Igazi családi program, remek szórakozás és filmes tananyag rendezésből!

5. 101 kiskutya
Maradjunk a hatvanas éveknél. Úgy tűnik, ez egy jó évtized volt. Kedvenc műfajom egyik ékköve a következő szereplő a listán. Kevesen tudják, hogy a forgatókönyv egy bensőséges hangulatú, csodálatos meseregényből készült, melyet 1956-ban Dodie Smith írt Száz meg egy kiskutya címmel. Walt Disney sikert szimatolt és öt évvel később már a mozifilmnek örülhetett a nagyközönség. Ha a Kincs, ami nincs esetében kiemeltem a nagyszerű magyar szinkront, akkor ezt itt is meg kell tennem. A Pannónia Filmstúdió egészen elképesztő munkát végzett, világszínvonalú, ahogy tolmácsolják a történetet. Gyerekkoromban olyannyira fülbemászónak találtam, hogy meg is tanultam az egészet. Volt egy agyonnézett videokazettánk. Most is megvan a gépemen a szinkronos verzió, nagy-nagy becsben tartva. Persze nem csupán ezért őrzöm féltve. Öröm a szemnek, öröm a szívnek minden egyes képkocka. Mintha egy-egy festmény elevenedne meg. Emlékszem, amikor legutóbb láttam, éppen a decemberi vizsgák után voltam, még a karácsonyi hazautazás előtt. Kint zuhogott az eső, bőven benne jártunk már az estében. Egyedül voltam az albérletben. Sok karácsonyi film várt volna még pótlásra, mégis ezt választottam és nem bántam meg. Talán még sosem tetszett annyira, mint akkor. Hogy is mondják a jó borra? Igen, így lehet ezzel a filmmel is... 

4. Apokalipszis most
Hogy lehet egy filmet úgy kezdeni, hogy "This is the end"? Mert valóban. Ez a vég. Ez a film valóban arról az apokalipszisről szól, amelyet minden háborúban résztvevő ember átél. Nekem még nem sikerült úgy végignéznem, hogy a végére egy kicsit ne őrülnék meg én magam is. Durva, felkavaró élmény, különösen az utolsó félóra az. Távol áll Coppola alkotásától az erőszak bárminemű mitizálása, mely sok esetben jellemző háborús filmekre. Az Apokalipszis most után csakis arra tud gondolni az ember, soha többé háborút! Az a delíriumos utazás, azok a húsbavágó gondolatok... 200 percnyi pokoli tortúra. A rendezői változatot - bár sokan alábbvalónak tartják - nem érzem kevesebbnek egy percig sem, sőt, értékes gondolatokkal gazdagítja a cselekményt. Ezt (is) egy olyan moziban néztem meg, amit azóta már bezártak, eldózeroltak. De a mai napig eszembe jut az élmény a Bakáts tér környékén járva. Minden idők legerőteljesebb háborús filmje, egy döbbenetes zárójelenettel. Az egyik abszolút kedvencem.

3. Tűzszekerek
Kicsit furán érzi magát az ember, ha olyan filmet tart nyilván kedvencei között, mely az unalomig vetített kategóriába tartozik. Számomra viszont Hugh Hudson alkotása az emberiesség, a humánum, a küzdés, a versenyszellem, a bátorság és mindazon erények diadala, melyeket kölyökkorunkban annyiszor hangoztatnak nekünk. Emlékszem, egy médiagyakorlaton voltunk, amikor az egyik feladat az volt, hogy közös élményeket kellett keresni. Már nem emlékszem a pontos instrukciókra, de az nagyon bennem maradt, hogy az első politikai élmény mellett (Antall József halálának bejelentése) a másik közös pont az olimpiai eszmével való első találkozás volt. Senki sem egy konkrét olimpia egy konkrét versenye kapcsán értette meg az olimpia lényegét, hanem a Tűzszekerek című film kapcsán. Kihagyhatatlan alkotás, melynek értékeit csak növeli, hogy britek készítették, amerikai "fennhatóság" nélkül. Vangelis csodálatos zenéje pedig hab a tortán, méltán vált világhírűvé a görög zenész. Ha tehetem minden nyáron megnézem, de olimpiai években feltétlenül. Kevés alkotás emeli fel a lelkemet annyira, mint a Tűzszekerek, és nem úgy tűnik, mintha ez az évek során kicsit is megkopna.

2. Az oroszlánkirály
Azt hiszem egy nyári délután volt, amikor Sashalom közelében nyaraltunk páran srácok. Kosarazás és focizás közben egyre másra Az oroszlánkirályból idézgettünk, amit akkorra én már évek óta nem láttam. De egész jól ment a gyerekkorból ismert szövegek felelevenítése. Éjszaka már az ágyunkban fekve folytattuk az idézést, szinte már kihívás jelleggel, majd valakiben felvetődött a kérdés. Vajon el tudnánk-e mondani az egész Oroszlánkirályt, elejétől a végéig? A dalokat persze nagyvonalúan kihagytuk, de legnagyobb döbbenetünkre minden más abszolút a helyén volt. Sikerült elmondani az elejétől a végéig! Hogyan történhetett ez? Talán úgy, hogy otthon volt egy rongyosra nézett videokazettánk, amit pár hónappal a mozis bemutató után szerzett be valamelyik szülőm. Nagyon menő volt, hogy nekünk megvan a legfrissebb Disney-film, akkoriban még éveket kellett várni egy-egy VHS-megjelenésre, DVD-ről pedig még hírből sem hallottunk. Csilliárdszor megnéztük, valószínűleg ezért ment bele a fejembe. Már gyerekként is bámulatosnak találtam a sztorit, lenyűgöztek a színek, a hagyományos konvenciókat felrúgó történetvezetés pedig a pont volt az i-n. Emlékszem, az 1995-ös vépi máriapoli egyik estéjén Az oroszlánkirályt vetítették, mint gyerekprogramot. Döbbenetes volt látni, milyen tömeg verődött össze abban a kis teremben. Családok, felnőttek választották az esti program helyett a régóta várt rajzfilm vetítését. Egy tűt nem lehetett ott leejteni. Valahonnan előkaptak egy színes tévét és beraktuk a kazettát. Onnantól kezdve másfél óra nevetés, sírás és mosolygás következett. Ezt hívom én teljes filmélménynek. 

1. Az óceánjáró zongorista legendája
Ha meg kell neveznem egy filmet, melyet kedvencemnek tartok, nem mondhatok mást, mint Giuseppe Tornatore 1998-ban bemutatott alkotását, Az óceánjáró zongorista legendáját. Nyolc évvel ezelőtt láttam először, és már akkor is állva tapsoltam a film végén, pedig éjfél volt és körülöttem emberek aludtak a házban. Mindig megemlítem, hogy igazán a rendezői változatot tartom nagyra, a kétórás DVD változat a zenés részekre összpontosít inkább, a tartalmi ínyencségeket nem bontja ki, agyon van vágva. Tornatore össze is veszett miatta a forgalmazóval. Szóval, aki csak teheti a háromórás változatot tekintse meg, az idő garantáltan elröppen! Számtalan dolgot kiemelhetnék belőle, most csak azt az egyet írom ide, ami leginkább megragadott. Talán nem meglepő módon ez a másikban való élet, a másik ember zenéjének megtalálása, élményeinek sajáttá tétele. Azt gondolhatnánk, a címszereplőnek nincs igazi énje, személyazonossága. Pedig neki van igazán. Megfigyeli azokat az embereket, akik az óceánjárón élnek hosszabb-rövidebb ideig, sokakkal kapcsolatba lép, beszélget velük, történeteik egy idő után az ő történetei lesznek, emberről emberre gazdagodik. Aztán eszembe jut, hogy én is így akarom. A másik emberért létezni, üresnek lenni a számára. Vele töltődni, általa gazdagodni. Csak így éri meg.