2012. december 31., hétfő

Merida, a bátor



Az ugráló asztali lámpa vidéke és az egér birodalma között valahol félúton.







Objektíven: Ősidők óta hősi csaták történetei és misztikus legendák járják be a titokzatos és zordon Skót- felföldet, mely történetek generációról generációra szállnak. A bátor skót hercegkisasszony, Merida szembeszáll tradícióval, végzettel és egy ismeretlen fenevaddal, hogy bátorságával példát mutasson népének és elfoglalja méltó helyét a legnagyobb hősök között.

Szubjektíven: Egy mozifilm - kevés kivételtől eltekintve - nehezen tud jól kijönni egy rendezőváltásból. A Pixar "kreatív nézetkülönbségek" címen vált meg a projektet sokáig vezető Brenda Chapmantől és tette be helyére Az utcai zenész című nagysikerű rövidfilmet levezénylő Mark Andrews-t. A Meridáról egyértelműen lerí, hogy az első felét más készítette, mint a másodikat. Az expozíció túl hosszú a teljes játékidőhöz képest, és kicsit másmilyen filmet ígér, mint amilyen végül lesz belőle. A cselekmény kibontása túl hamar, szinte montázsszerűen történik meg; igazán rápakolhatott volna még 10 percet a stáb, hogy kidolgozottabbak legyenek a karakterfejlődések. Azért kár a dologért, mert láthatóan a Disney és a Pixar itt szeretett volna valamiféle konzorciális remekművet létrehozni, mely magán hordozza a két animációs cég jellegzetességeit. Én magam is kíváncsi voltam, hogy Merida alapvetően Disney hercegnő lesz, Pixaros kikacsintásokkal, vagy Pixar hősnő, családi Disney-s beütéssel. A végeredményt látva azt tudom megállapítani, hogy bár a megvalósításban tetten érhető az ugráló asztali lámpa csapatának szellemessége és ötletessége, ez mégiscsak egy Disney-film, benne az egyik legvagányabb és leginkább szerethető női főhőssel. Nem csak Meridáról mondható el, hogy remek karakter, tulajdonképpen valamennyi figura remekül ellenpontozza a helyenként csapongó történetvezetést. Látványban, zenében ezúttal is csodálatos élményben lehet részünk és végre a családok is kapnak ízletes csontokat tanulságok tekintetében, amelyek el-elmaradoztak az utóbbi évek produktumaiban. A Merida, a bátor a leggyengébb Pixar film a Verdák második része mellett, de még így is sokkal jobb, mint más stúdiók legszínvonalasabb munkái. 

Kiknek ajánlom?
Végre egy animációs film, melyet bátran tudok ajánlani kiskamaszokat, kisiskolásokat felvonultató családoknak. Akik viszont egy Pixar-film sziporkázását várják tőle, inkább ne fizessenek be rá.

Értékelésem: 80%

2012. december 30., vasárnap

Skyfall



Lezárul a 007-es ügynök teremtésmítosza. Nem akárhogyan.







Objektíven: M-et sötét múltja kísérti, Bondnak pedig bizonyítania kell felé tanúsított lojalitását. Az ügy miatt az MI6 titkosszolgálat komoly bajba kerül, így a 007-es ügynöknek fel kell kutatnia és el kell pusztítania a fenyegető veszélyt - bármi áron.

Szubjektíven: Daniel Craig véglegesen meggyőzött minden kétkedőt, köztük engem is, hogy helye van a 007-es filmográfiában, James Bonddá érett a többször buldogképűnek csúfolt brit színész. Mindehhez kapott egy remek rendezőt (Sam Mendes), akivel szerencsére már dolgoztak együtt korábban is, így pontosan tudták, mire számíthatnak egymástól. Mendes összeszedte a régi, jól bevált Bond tartozékokat és stílusosan modernné avanzsálta őket mindenféle erőlködés nélkül. Vétek lenne többet elárulni erről, inkább nézzük tovább a megvalósítás elemeit. Az 2005 óta tudható, hogy az alkotók (és a producerek) már a Casino Royale-al egy új Bondot igyekeztek vászonra vinni, melynek eleddig nem sok köze volt Ian Fleming elegáns, sármos angol ügynökéhez. A Skyfall a "régebbi Bondok" kedvelőinek is ízletes csontokat dob és végre igazi kémthrillerként viselkedik, nemcsak akciófilmként akar nagyot szólni. Sebezhetetlen ügynökünk jelleme fejlődik, többször elverik, az is előfordul, hogy mások segítségével tud megmenekülni. Craig nem okoz csalódást a deheroizált hős szerepében, bár nem állom meg, hogy leírjam, az öltönyös, hölgyvadász ügynök karakterében még mindig nem képes igazán hiteles lenni (arra ott volt Brosnan). Neki a verekedés, a falon való átrohanás és a lövöldözés áll igazán jól. S örülhetünk, hogy most a drámai vonalt is megfelelően átélhetővé teszi. Ebben segítségére van a megfelelően sötét tónusú történet, valamint a Bond történelem egyik legjobb főgonosza, akit sokáig gondosan titokban tartanak a cselekmény során (ez már a Dr.No esetében is bejött). Javier Bardem szenzációs és nem véletlen, hogy elismerések és díjak tekintetében ő vitte eddig legtöbbre az egész stábból. Messze kerüli a ripacskodást és biztosan hozza az ördögi pszichopata figuráját. A tökéletes tervbe az utolsó pillanatban becsúszó hiba kliséjétől ugyan már valószínűleg soha nem fognak megmenekülni az amerikai filmek, de efölött most elegánsan hunyjunk szemet. Sokat elmond a Bond-lányokról, hogy most magasan M a legjobb közülük. A többiek mintha kiegészítő elemként működnének, s bár kétségtelenül megvan a történetben a megfelelő funkciójuk, hús-vér figurává egyedül az MI6 vezetője érik, aki megmutatkozik előttünk esendőségében, valamint végre megkapja a legfontosabb történetszálat. Az utolsó fél óra pedig tömör gyönyörűség. Nagy ötlet volt így lezárni a Bond-univerzum teremtéstörténetét. Rögtön hozzá kell azonban tenni, hogy a nagyszerű rendezésen túl Roger Deakins operatőri munkája is rengeteget ad hozzá az élményhez. Bond film nem volt még ilyen szépen fényképezve, már ezért megéri jegyet váltani a Skyfall-ra. Kétségtelenül a legerősebb ügynökös mozik között van a helye James Bond új kalandjának, mely olyan magasra tette a lécet, hogy kétséges, lesz-e innen tovább. Én bízom benne, hogy mindig lehetséges tanulni a hibákból és nem lehetetlen még jobb filmekkel előállni. Gyerünk 007-es!

Kiknek ajánlom?
James Bond rajongóinak és azoknak, akik vevők egy minőségi ügynökös akcióthrillerre.

Értékelésem: 80%

2012. december 29., szombat

A hobbit: Váratlan utazás



Többet kevesebből?








Objektíven: Hatvan évvel járunk A Gyűrűk Ura történetének kezdete előtt. A békésen éldegélő Zsákos Bilbó akaratlan kalandba kényszerül: Szürke Gandalf tűnik elő a semmiből, s szervezi be őt egy váratlan utazásba, melynek során tizenhárom törppel és azok legendás vezetőjével, Tölgypajzsos Thorinnal együtt kell visszakövetelniük az elveszett Törp Királyságot, Erebort a rettegett sárkánytól, Smaugtól. Utazásuk temérdek veszélyes földön át vezet, találkoznak koboldokkal, orkokkal, halálos vargokkal, óriáspókokkal, alakváltókkal és mágusokkal. S noha végső céljuk a keletre fekvő Magányos Hegyet övező sivár vidék, előbb ki kell menekülniük a kobold alagutakból, ahol Bilbó találkozik azzal a lénnyel, aki örökre megváltoztatja az életét - Gollammal. Itt, a földalatti tó partján, egyedül Gollammal, a szerény Bilbó nemcsak arra jön rá, hogy bátorsága és furfangja még őt magát is meglepi, egyszersmind megszállottjává válik Gollam "drágaszágának", a titokzatos gyűrűnek, amely kiszámíthatatlan és hasznos tulajdonságokkal bír.

Szubjektíven: Nehéz elvonatkoztatni A Gyűrűk Urától és Peter Jackson láthatóan nem is akarja, hogy elvonatkoztassunk, hisz minduntalan érzékelteti, ez egy bevezető történet a klasszikus trilógiához. A probléma ott jelentkezik, hogy alapvetően A hobbit mesésebb, gyermekibb a gyűrű sztorijánál, kevésbé epikus... vagyis nem probléma ez, csak így Jackson és alkotógárdája egyre-másra emelni igyekszik a tétet. Hogy aztán a harmadik hobbit-epizód végén összekapcsolhassák a szálakat és ugyanolyan komoly trilógia benyomását keltse most megindult sorozatunk is. A felszín alól azonban igen sokszor kitűnik, hogy ez bizony mese a javából és kell hozzá némi filmes erőszak, hogy igazán grandiózusnak hasson. A gyűrű történeténél a forgatókönyvírók úgy jártak el, hogy kihagyták a kevésbé izgalmas részeket és összeállítottak egy ütős megfilmesítendő anyagot. Ezúttal más a helyzet. Peter Jackson mindent(!) megfilmesített a könyvből és még költöttek is hozzá, hogy emeljék a tétet. Itt valószínűleg a kisebbséghez tartozom, de szerintem ezek a hozzátoldások pont jól jöttek ki, még ha lassítják az amúgy is lassan kibontakozó cselekményt. Egyszerűen muszáj volt foglalkozni olyan veszedelmekkel is, melyekről A gyűrű szövetsége kapcsán értesültünk annak idején. Így alkot majd koherens egészt a hat epizód. Azt is fontos megemlíteni, hogy A hobbit bővelkedik emlékezetes jelenetekben. A törpök érkezése és dala, a fehér tanács jelenete, Gollam felbukkanása... Mindez szemkápráztató, mégsem hivalkodó köntösben. Gyönyörű film lett az első hobbit-rész, melynek minden képkockáján érezhető, hogy mire ment el a gyártási költségvetés. Bár technikailag a Bosszúállókat erősebbnek érzem, a látványt tekintve veri a 2012-es mezőnyt. Hosszan lehetne még sorolni erényeit, gyengeségeit, én érdeklődve várom a folytatást és legfőképpen azt, hogy mivel fogják feldúsítani a játékidőt. Szurkolok a feszesebb epizódokért és a további varázslatos kalandokért.

Kiknek ajánlom?
Nehéz mit írni erre. Úgy vélem, egy próbát mindenképp megér, de ha valakinek eddig nem jött meg a kedve hozzá, vagy fanatikus rajongója a könyvnek, talán jobban jár, ha kihagyja.

Értékelésem: 75%


2012. december 28., péntek

Partysaurus Rex



A Pixar ismét a csúcson.








Objektíven: A Toy Story közönségkedvenc lomha játékdinója hirtelen a fürdőszobai játékok legmenőbb partifigurája lesz, mert kis gazdája ottfelejti őt a kádban.

Szubjektíven: Szóban forgó animációs rövidfilmünk Mark A. Walsh rendezői bemutatkozása, aki korábban animátorként dolgozott az ugráló asztalilámpás csapatnál. Olyan sikerekben volt elévülhetetlen része, mint a Toy Story 2, a Hihetetlen család vagy a L'ecsó. A Partysaurus Rex című csúcstermékével bebizonyította, hogy érett direktor és nagyon remélem, hogy hallani fogunk még róla a közeljövőben. Walsh csapata ugyanis elképesztő könnyedséggel vegyíti a trash szörnyfilmek világát a buliközpontú vígjátékokkal, miközben arra is ügyelnek, hogy a Toy Story-rajzfilmek sava-borsát adó báj és szellemesség is megmaradjon. Annyi vizuális humort és kikacsintást pakoltak filmjükbe a készítők, hogy minden másodperce aranyat ér. Az némileg rossz döntés volt, hogy szélesvásznon csak azok láthatták, akik be tudtak ülni a felújított, háromdimenziós Némó nyomábanra. Kár, mert zenéstül, mindenestül fantasztikus alkotás a Partysaurus Rex. Már nem is számolom, hányadszor nézem meg. What up fishes?!

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik szeretik a Toy Story világát.

Értékelésem: 100%


2012. december 27., csütörtök

A nyomorultak



A BBC filmek, a zenés és a színpadi előadások erényeit ötvöző mozi A király beszéde rendezőjétől.







Objektíven: A XIX. századi Franciaországban játszódó történet az összetört álmokról, a viszonzatlan szerelemről, a szenvedélyről, az áldozatról és a megváltásról szól - az emberi lélek túlélésének időtlen testamentuma. Jean Valjeant, az egykori elítéltet évtizedeken át üldözi a könyörtelen Javert felügyelő, miután megszegi a próbaidejét. Amikor Valjean vállalja, hogy gondoskodik Fantine, a munkásnő leányáról, Cosette-ről, az életük örökre megváltozik. Victor Hugo klasszikus regényének filmmusical-változata.

Szubjektíven: Szinte minden igaz, amit eddig leírtak róla a különböző recenziók és kritikák. A musical műfaját megszeretni nem ettől fogjuk, nem született klasszikus remekmű, többen bátrabb rendezésre számítottunk Tom Hoopertől, de még így is jóleső érzéssel sétálhat ki a moziteremből A nyomorultak filmmusical verzióját megtekintő, a könyvet és a színpadi előadást ismerő (és kedvelő) néző. Hooper mintha A király beszéde rendezői székéből dirigálta volna le ezt a filmet is. Ugyanazok a kamerabeállítások, ugyanazok a közelik, plánok, a szereplők mintha ugyanúgy egy BBC tévéfilmből pattantak volna elő. Különös volt ez az "angolos" stílus, de hamar hozzá lehetett szokni, jobban jártunk, mintha amerikaiak kezébe került volna az alapanyag. Bár nem hagy nyugodni, hogy Baz Luhrmann vajon milyen filmet rendezett volna ebből. Koncentráljunk inkább a szereplőkre, hisz nagyobbnál nagyobb nevek sorakoznak a stáblistán. Hugh Jackman több mint korrekt, keményen odatette magát, valószínűleg karrierjének eddigi legnagyobb sikereit könyvelheti majd el Jean Valjean szerepéért (elismerések tekintetében). Különös visszagondolni, hogy alig négy éve milyen furcsán mutatott az Oscar-gála jelöltjei között a neveletlen hercegnő, Anne Hathaway. Nos, pár év telt csak el és győztesként fogják szólítani a 2013-as ceremónián Fantine megformálásáért. A kritikai díjszezont utcahosszal vezeti és nem valószínű, hogy pont a szakma szavazna ellene. Ugyanebben a kategóriában (női mellékszereplő) Samatha Barks is szépen teljesít (Eponine), holott mindössze első mozifilmes munkáján van túl A nyomorultakkal. Csodálkozva állapítottam meg, hogy a musical több lapot oszt neki, mint Cosette-nek, aki az eddigi filmverziókban valahogy jobban reflektorfénybe került. Lényeg, hogy Amanda Seyfried abszolút korrekt, ahogy a szép színészi karrier elé néző Eddie Redmayne (Marius) is. Hosszan lehetne még sorolni a neveket és dicsérni a színészek kiváló munkáját. Hooper érezhetően inkább velük foglalkozott, minthogy újabb és újabb rendezési bravúrelemekkel villanyozza fel művét. Akivel többet sörözhetett volna, az a Javert felügyelőt alakító Russell Crowe, aki messze elmarad kollégáitól, egyszerűen nem illik hozzá a könyörtelen rendőr szerepe. Jackman extra dala viszont jelentem működik, bár nem annyira fülbemászó, hogy ezt kezdjük el dúdolgatni a kádban a "Look down" helyett. Összességében különleges és aprólékos műgonddal elkészített filmcsemegével van dolgunk, mely méltóvá válik a színpadi elődhöz. És hogy hány aranyszoborral távozik majd a február végi Oscar-gáláról? Nem tudom, de egyet már gyakorlatilag megszavazott neki a filmvilág, aztán ki tudja, mennyi jön még össze...

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik szeretik a musical műfaját és bírják, ha egy filmben 15-20 sort kivéve mindent énekelnek. Plusz nem árt ismerni az alapművet.

Értékelésem: 75%


2012. december 24., hétfő

2012 - összefoglaló


Ezeket a filmeket néztük a moziban 2012-ben. Nyolc pernyi mozgóképes felüdülés. Ezzel kívánok minden kedves olvasómnak szép ünnepet, boldog karácsonyt!







 

2012. december 18., kedd

A maflás



Maflás a nézőnek.








Objektíven: Egy középiskolai biológiatanár harcművésznek áll, hogy így szerezzen pénzt az intézmény tanterven kívüli tevékenységeinek megtartására.

Szubjektíven: Még nem tudtam megfejteni, hogy mi szükség van az ilyen típusú vígjátékokra. Hasonló érzésem van, mint évekkel korábban a Gulliver utazásai esetében volt, bár A maflás egy fokkal jobb film. Egyszerűen semmi másra nem lenne szükség, mint a veszélytelen középszerben tartva a film színvonalát és sztoriját, kihozni végeredménynek egy családi vígjátékot, melyre elmehet apuka, anyuka, gyerek... De nem, mert bele kell erőszakolni bárgyú logikátlanságokat, agyatlan idétlenkedéseket, humortalan dialógusokat. Több volt ebben. A színészek egytől-egyig szimpatikus karakterek lennének, de úgy tűnik Frank Coraci nem az a rendező, aki őket, illetve A maflást korrekt családi filmmé tudja összeállítani. Ha Amerikában ez családi film, akkor egyrészt szomorú vagyok, másrészt ideje lenne bizonyos témákon kicsit eltöprengeni. Sajnálom, mert kevés kellene, hogy nézhető alkotás legyen. Az legalább végérvényesen bebizonyosodott, hogy Kevin James egyedül is el tud vinni a vállán egy mozifilmet, és hogy Salma Hayek véglegesen megélhetési mellékszereplő lett. Reméljük, mindkettejüket láthatjuk még ütősebb produkciókban a közeljövőben.

Kiknek ajánlom?
Fogalmam sincs. Akinek a film előzetese bejön, az tehet vele egy próbát.

Értékelésem: 40%

2012. december 17., hétfő

Shrekből az angyal



Ami a pingvinekkel sikerült, az a zöld ogréval már nem.







Objektíven: Shrek ismét visszatért, ám ezúttal nem egy egészestés filmben láthatjuk viszont, hanem rövid időre bepillanthatunk az otthonába a karácsonyi ünnepek közeledtével. Kedvenceink most is, mint mindig mulatságos helyzetekbe keverednek és szívet melengető párbeszédeket folytatnak, s természetesen az összes eddigi szereplő is kivétel nélkül felbukkan. A félórás film Shrek és Fiona karácsonyi készülődését, és az ünnepet mutatja be - amolyan ogre-módra.

Szubjektíven: Szólhattak volna előre, hogy ezek a karácsonyi rövidfilmek nem igazán ütik meg a nézhető színvonalat. Üdítő kivételt a Madagaszkár pingvinjeinek karácsonyi küldetése jelentett, így az azt levezénylő Gary Trousdale-t leszerződtették ide is, hogy valami maradandót alkosson Szamárékkal. Jogos a kérdés... kisülhet valami jó abból, ha A szépség és a szörnyeteg rendezőjét rászabadítjuk a Shrek-sorozatra? Szerintem sem. Kár, mert erős kezdés után a zöld ogre lassan elvész a folytatások tengerében. Ez már nagyon nem az a széria, melynek nyitódarabját még a Cannes-i Filmfesztiválra(!) is nevezték anno. Régen rossz, ha erőlködést, izzadságszagot érezni a képkockák mögül, miközben tökéletesen semmitmondó frázisok puffognak a szeretet ünnepéről. Egynek tulajdonképpen elmegy és a látvány is szemrevaló, de régen rossz, ha csupán emiatt kell felfigyelnünk egy mozgóképes termékre. A biztonság kedvéért azóta még csináltak két epizódot, amelyek megint nem sokat tettek hozzá az alkotók kreatív művészetéhez, de legalább a dollármilliók ezúttal is a zsebükben landoltak. Be kéne már fejezni (ezt is).

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik még mindig nem unták meg kedves zöld szörnyünket.

Értékelésem: 40%


2012. december 16., vasárnap

MadagaszKarácsony



De ki beszél itt a karácsonyról?








Objektíven: Ezúttal az állatkerti baráti csapatnak kell megmentenie a Karácsonyt, miután a Mikulás kényszerleszállást hajt végre a szigetükön és még az emlékezetét is elveszíti. Nincs más hátra, pingvineket a szán-fogatba és kezdődhet az őrült utazás!

Szubjektíven: Valahogy nem érzem véletlennek, hogy David Sorent nem engedték a rendezői szék közelébe ezt a filmet követően négy évig. Ha már a Madagaszkár-sorozat legnagyobb ütőkártyáinak számító pingvineket sem sikerül úgy a történet részeivé tenni, hogy az szórakoztató legyen, ott komoly bajok vannak. Azon már fenn sem akadok, hogy karácsony címszó alatt összehadoválnak mindenfélét, ami még véletlenül sem karácsony - ebben és minőség tekintetében is simán versenyre kelhetnek a Jégkorszak ünnepi kiadásával. Nem tudnék dönteni, melyik gyengébb. Persze azt is célszerű megjegyezni, ha valaki szerette a mozifilmeket, akkor nyugodtan tehet egy próbát ezzel is. A Jégkorszak esetében mérgem azért volt határtalan, mert egyik kedvenc sorozatomról volt szó. De itt? Talán bennem van a hiba, de sosem sikerült megszeretnem ezeket a (minden szempontból) szögletes karaktereket. Arról már nem is beszélve, hogy a Gary Trousdale rendezte előző karácsonyi Madagaszkár-epizód pont attól volt zseniális, hogy kiemelte a leghasználhatóbb karaktereket (pingvinek) és rájuk épített egy átélhető sztorit. Meg aztán Gary Trousdale (A szépség és a szörnyeteg, Atlantisz, A Notre Dame-i toronyőr) nem egy David Soren kategória. David barátunk első rendezésén van túl és szívből reméljük, hogy filmográfiája innentől kezdve csak jobb filmekkel bővül majd.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik végképp semmivel sem tudják eltölteni a szabadidejüket december végén és szembe jön velük egy színes tévé.

Értékelésem: 35%

2012. december 15., szombat

Jégkorszak: Állati nagy karácsony



Merénylet kategória








Objektíven: Sid, a megállíthatatlan dumagép szokásához híven nagy galibát okoz, és ezzel nemcsak Mani barátjának a karácsonyát teszi tönkre, de még a Mikulás is a rosszcsontok közé sorolja. Ő persze azon nyomban szeretné kiköszörülni a csorbát, és megindul az Északi-sark felé. A helyzet odáig fajul, hogy barátainak már nemcsak Siden kell segíteniük: az egész világ karácsonya a tét.

Szubjektíven: Nem tudok rá jobb szót, ez katasztrófa. Szerintem Karen Dishert el kellene kergetni a Jégkorszak-filmek közeléből, mert nem tesz jót a sorozattal. Már az előző eresztése is gyengére sikeredett. Jelen karácsonyi rövidfilmünk pedig a 'lelombozóan kiszámítható' kategória népes táborát gyarapítja innentől kezdve; a sorozat többi részéhez képest ötlettelen és kevésbé humoros. Pedig csupán A dinók hajnala szellemességét, frissességét kellett volna megőrizni. Nem sikerült. Azon már fenn sem akadok, hogy karácsony címszó alatt miket hordanak össze a karakterek... Hagyjuk is. Tiszta szerencse, hogy a negyedik egészestés epizódra Mike Thurmeiert kérték fel Steve Martino mellé és nem Dishert, akit szeretnék tisztes távolban tudni egyik kedvenc sorozatomtól. Csakhogy amíg a Jégkorszak-filmeket ekkora sikerrel játsszák a mozik, addig nem valószínű, hogy lecserélik az alkotógárdát. Pedig én javallanám...nem árt néha a vérfrissítés.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik a karácsonyt idegeskedéssel kívánják tölteni.

Értékelésem: 35%

2012. december 14., péntek

500 nap (nyár)



"This is not a love story. This is a story about love."








Objektíven: A bájos Summer kiadja Tom útját. Ötszáz napot töltöttek együtt, a fiatalember azóta is képtelen felfogni, hogy a felhőtlen boldogságtól hogyan fajulhattak idáig a dolgok. A lány pedig nem érti, hogy a fiú mit nem ért ezen: ő nem vágyott sem házasságra, sem tartós kapcsolatra, számára pusztán csak egy hosszúra nyúlt kaland volt mindez. Tom megpróbálja végiggondolni a múltat, elemezni az együtt töltött időt, hátha megtalálja a szakítás okát, hol követett el hibát. Felidézi találkozásukat, amikor Summer belibbent az irodába, és ő első pillantásra fülig beleszeretett.

Szubjektíven: Egy fiú (Tom) és egy lány (Summer) ötszáz napja. Egy sztoriban, melyet mintha maga az élet vetett volna papírra, hogy aztán Marc Webb megrendezhesse. Kifejezetten jót tesz a romantikus filmek kelléktárának elhagyása, a megjelenő vizuális és nyelvi szellemesség és a hétköznapiság. Esetünkben egy fiú lesz halálosan szerelmes, és egy lány fog ragaszkodni függetlenségéhez. Persze ettől az állapottól a fiú pokolian szenved, a mi reszortunk nézőként pedig az, hogy vele szenvedjünk - vagy ne (nemünktől függően ez változhat). A film a srác szemszögéből közvetíti az eseményeket a boldog és boldogtalan időszakok között szabadon ugrándozva, aminek következtében az 500 nap (nyár) olyanná válik, mint egy ide-oda csapongó (néhol túlzottan is csapongó) emlékfolyam. Az emlékezést segítő zenei album kiötlőjének jár egy hatalmas piros pont, remekül megtámogatják a filmet a dalok. Zseniális pillanatok egész tárházát nyújtja az 500 nap (nyár), melynek megtekintését követően biztosan újabb és újabb szócsaták indulnak majd a szerelem természetéről, a sorsról, a hibázási lehetőségekről... A két főszereplő (Joseph Gordon-Levitt és Zooey Deschanel) parádésat játszanak. Nincs kölcsönös 'villámcsapás', sem lassan felengedő szív. A konfliktus mindössze annyi, hogy a fiú nagyon akarja a lányt, a lány viszont nem akarja eléggé a fiút. A miértre nincs válasz, csak nem és kész. Illetve mégis van, utolsó beszélgetésük ugyanis kiegyenesít néhány kérdőjelet, persze korán sem mindet. A legtöbbet a nézőre hagyja. És miért hívják a lányt Summernek? A film zárójelenetéből egyértelműen kiderül. A nézők bizonyára legalább annyira elégedettek lesznek a válasszal, mint hősünk. Köszönöm Marc Webb! Az 500 nap (nyár) a legjobb romantikus film nem is tudom mióta.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik voltak már szerelmesek az életben.

Értékelésem: 95%


OSCAR 2023 - A nyertesek listája

Legjobb film Nyugaton a helyzet változatlan Elvis Avatar: A víz útja Minden, mindenhol, mindenkor A Fabelman család Tár A sziget szellemei T...