Verdák

"Tudja, az út nem szelt át mindent nyílegyenesen. Követte a tájat. Emelkedett, lejtett. Az autók nem letudni akarták az utat, hanem jól érezni magukat közben."






Objektíven: Villám McQueen, a becsvágyó ifjú versenyverda egy szép napon szedi a dísztárcsáit és felkerekedik diadalmas versenygyőzelmek felé. Padlógázzal tart Kaliforniába, ahol örök hírnévre tehetne szert, ha sikerülne legyőznie a két legnagyobb ászt a mezőnyben. Játékok, bogarak, szörnyek, halak és szuperhősök után itt a Pixar legújabb kalandja, ezúttal beszélő autók világába helyezve. Humor, akció, szívbemarkoló dráma, hihetetlen technikai effektusok.

Szubjektíven: Féltem tőle. Hosszú ideig haboztam, megnézzem-e egyáltalán. Más Pixar filmekhez képest kifejezetten gyenge a kritikai átlaga... Aztán egyik este már éjfél felé járt az idő, amikor egy igen fárasztó nap után úgy döntöttem, belenézek és adok neki fél órát, mielőtt nyugovóra térnék. Két óra múlva egy csodálatos élménnyel gazdagabban már a Verdák-kisfilmeket böngésztem és a legkevésbé sem voltam fáradt! - Bármennyire is pezsdítő élmény, azt már az elején jó leszögezni, hogy nem a karakterek miatt fogunk emlékezni a Verdák első epizódjára, csak egy-két figura marad igazán emlékezetes. A dramaturgia szintén veszélytelen, a sztori érthető marad a kisebbek számára (de az idősebbeknek sem kell unatkozniuk). A Pixar eddig nem erről volt híres, de most azt kell mondjam, a tálaláson van a hangsúly. Az pedig első osztályú, és sikerrel javítja fel a szerény sztorit és a fordulatok kiszámíthatóságát is. Kifejezetten örültem a sokak által kritizált morális tanmesének. Nagy szükség van ilyenekre, nemcsak a gyerkőcök épülnek belőle, hanem én magam is! Egyáltalán nem éreztem erőszakoltnak ezt a vonalat, nem volt arcba mászó. A film második fele minden szempontból erősebb, bár azon is lehet vitatkozni, hogy meg kellett-e tartani a közel 2 órás játékidőt... Az atmoszférára, a hangulatra, a zenékre, az Amerika-érzésre, viszont nincs szavam, se több szóból álló kifejezésem! Ilyen szempontból nézve úgy gondolom remekmű született. Magával ragad és rajongóvá tesz. Meg is kértem édesapámat, hogy egyik bakonyi kiruccanásunk után ne az autópályán, hanem a kis mellékutakon haladva érkezzünk vissza a fővárosba. Leírhatatlan élmény volt... Úgyhogy köszönöm John Lasseternek, hogy nem hagyta parlagon heverni a 66-os út történetét. Jó lett a második rész is, tűkön ülve várom az újabb folytatás(oka)t!

Kiknek ajánlom?
Autó rajongók, Pixar rajongók (plusz az összes fiú, aki él és mozog) hajrá! Azok is nézzék meg, akik úgy érzik, a mindennapok sodrása elveszi a figyelmüket a természetes és elemi dolgok szépségétől.

Értékelésem: 85%