2012. február 29., szerda

Éjféli cowboy


A mozi, ami úgy vonult be a történelemkönyvekbe, mint az egyetlen olyan filmalkotás, amely úgy nyerte el a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, hogy az amerikai korhatáros bizottságtól X besorolást kapott. - Pedig mennyivel többet érdemelne ennél.




Objektíven: Két szerencsevadász furcsa barátságának története ez a film: a rikító cowboy-szerelésben feszítő Joe Buck azért jött fel Texasból New Yorkba, hogy lányok futtatásával csinálja meg a szerencséjét. Ratzo Rizzo viszont régóta él az aszfaltdzsungelben, piti bűnözőnek is mondhatnánk, ha nem lenne hajléktalan; egész éjjel a Park Avenue környékén lófrál és megpróbál kis bulikat összehozni...

Szubjektíven: Kellemetlen film. De mi másra is számíthatna az ember a '60-as évek végéről? Elvágyódás, gyökértelen lét és az őszinte kapcsolatok keresése. Ezek szolgáltatták alapját a film történetét és kiindulópontját adó írásműnek, mely 1965-ben látott napvilágot James Leo Herlihy tollából. A kiváló alapanyagot jó érzékkel adaptálta filmre Waldo Salt, akinek ez volt az első igazán komoly sikere íróként. De nemcsak ő végzett kiemelkedő munkát. John Schlesinger rendezői, vagy Hugh A. Robertson vágói munkája szintén pazar. Remekül kapták el a kor hangulatát, már az első jelenettel beszippant a film és az utolsó másodpercig nem ereszt. Telitalálat a zene is, melyet az akkor friss Oscar-díjas (később legendává váló) John Barry szolgáltatott. Az igazi ütőkártya persze a két főszereplő. Jon Voight és Dustin Hoffman egyaránt szenzációsak. A jóképű, cowboyszerelésű fiatalember (Jon Voight) a tányérmosogatás helyett selyemfiúként akarja megcsinálni a szerencséjét. Ám kénytelen szembesülni a ténnyel: a csillogó felszín alatt romlott világ lapul. A szép remények helyett hazugságot és romlottságot talál. És egy halálos beteg barátot (Dustin Hoffman). A tüdőbajos csirkefogó a "menedzsere" lesz. Ratso arról álmodozik, hogy Floridában megkopasztja a gazdagokat. A mókuskerékből azonban nehéz szabadulni... Kőkemény, őszinte és aprólékos "társadalomfilm", igen keserű világtapasztalattal. Drogfilmek stílusa érhető tetten az extázisjeleneteknél és a visszaemlékezéseknél is. Kicsit keveset tudunk meg ezekből a visszaemlékezésekből, de nagyjából eleget ahhoz, hogy el tudjuk helyezni Voight figuráját. A cowboy nyitójelenete parádés és Hoffman vonala is végig drámai, erőteljes. Ami különösen értékelendő, az az, hogy miután erőszakon, mocskon, szexen, hallucinációkon, keserűségen, csalódottságon gázoltunk keresztül, az Éjféli cowboy nem fél válaszokat adni, mondanivalóval előállni. Igaz, eléggé dadog ez az emberiség nyomorúságára adott válasz, de legalább van. A végével válik igazán emberivé a film, egyúttal a cowboy sorsát sem zárja le. Bátor forgatókönyvíróra vall. Ahogy az egész stáb bátor volt ezzel a mozival. Bár a rekordok könyvébe a korhatáros besorolás miatt került be, ennél jóval többet érdemel John Schlesinger filmje. Az egyik vezető amerikai kritikus így fogalmazott: "Minden idők legbátrabb döntése az Amerikai Filmakadémiától az Éjféli cowboy legjobb film győzelme az Oscar-gálán." - azóta is igaza van.

Kiknek ajánlom?
Nem véletlen az a rendkívül szigorú besorolás - amelyen egyébként 1971-ben enyhítettek egy minimálisat. Lélekjelenlét, erős idegzet szükségeltetik. És ajánlom a Blu-ray kiadást! Igényes, szép darab, kiváló minőségű felvétellel.

Értékelésem: 85%

2012. február 28., kedd

Suszter, szabó, baka, kém


"A történet, ami újraértelmezte a kémes thrillereket." - hogy miért? Mert akármilyen furcsán hangzik is, tényleg nyomoznak benne.






Objektíven: A hidegháború idején egy félig-meddig nyugalomba vonult kémnek vissza kell térnie, hogy leleplezzen egy állítólagos szovjet kémet, aki az MI6-en belül tevékenykedik. George Smiley a múlt és jelen hihetetlenül kusza és rejtélyekkel teli eseményei között kutatva próbál tényekre találni. Elrejtett dossziék, szétzúzott életek szégyellt emlékei, halálosan veszélyes kémek alkotják munkája gerincét mindaddig, míg egy kiugrott ügynök, Ricki Tarr fel nem tűnik. Ahogy segítségével egyre több tény tárul Smiley elé, egyre tisztábban látja az élet-halálra menő kémjátszmák és a játékosok mozgatórugóit...

Szubjektíven: John le Carré számtalan bestseller írója. Művei attól különlegesek, hogy nemcsak az akciókra összpontosítanak, hanem a különböző játszmákban résztvevő figurákra is, sőt, rend szerint ők kapják a nagyobb hangsúlyt. Carré maga is mintegy másfél évtizedig dolgozott a hírszerzésben, így abszolút kompetens kémtörténetek írásában. Művei filmvászonra adaptálásánál azonban rendszerint komoly problémaként vetődik fel az ún. kémes lélektan megfelelő ábrázolása. Megfigyelés, aktatologatás, fárasztó megbeszélések teszik ki hétköznapjaikat. Köszöngetés a portás bácsinak, hazaautózás, stb... Mindezt érdekesen, hovatovább izgalmasan vászonra vinni? Komoly feladat. Éppen Tomas Alfredsonnak való, aki hangulatkeltésből már vizsgázott jelesre. Nos, most ismét bejegyezheti leckekönyvébe a legmagasabb osztályzatot. A Suszter, szabó, baka, kém legújabb feldolgozása (1975-ben már készítettek belőle egy tévésorozatot) életszagú és korhű. A hidegháború nyomasztó atmoszférája minden képkockán visszaköszön: pillanatok alatt magába szippantanak a barnás, szürkés árnyalatok, a fojtogató félhomály a belső terek felvételeinél. Mindez megfelelő hátteret biztosít a lassan, de határozottan előrehaladó eseményekhez. Gary Oldman tökéletesen hozza a magányos, magánéletét tekintve igen érzékeny, munkájában viszont az éleslátás magasiskoláját megvalósító figurát. Színészóriások egész serege dolgozik mellette - kiváló munkát nyújtva: Benedict Cumberbatch, Mark Strong, Ciarán Hinds, Colin Firth, John Hurt és nem utolsó sorban Tom Hardy, aki mostanra már egyértelműen felért színészkollégáihoz. Oldmannel való kettős jelenetük nemcsak beindítja az addig igen döcögősen alakuló cselekményt, az év egyik legkiválóbb szcénájával is megajándékoz. Szívmelengető továbbá, hogy egy rövid budapesti jelenetben láthatjuk Mucsi Zoltánt, Kálloy Molnár Pétert és Csuja Imrét is. A rossz ütemben (nem lassan!) beinduló cselekmény mellett annyi szolgáltat még némi hiányérzetet, hogy a fontosabb szereplők karaktereit nem sikerül kellőképpen árnyalni, kibontani és a nézővel megismertetni. Kár, mert kicsit nagyobb odafigyeléssel zseniális mű születhetett volna, persze ez már így is nagyon jó. Az eddigi legjobb Le Carré adaptáció, amihez szerencsém volt.

Kiknek ajánlom?
A 70-es évekbeli krimik hangulatát kedvelőknek, a lassan csordogáló bűnügyi filmek szerelmeseinek. Nagyon kell rá figyelni. Agytornáztató mozi. Ezt nem árt figyelembe venni.

Értékelésem: 80%

2012. február 27., hétfő

A némafilmes


Száz percnyi csodálatos fekete-fehér némaság.








Objektíven
:
1927-ben járunk, a némafilmek korszakában. George Valentin az egyik legnagyobb filmcsillag ekkortájt, kinek élete tökéletesnek látszik: imádja a munkáját, élvezi a felé irányuló rajongást, és beleszeret Peppy Millerbe, a feltörekvő és nem mellesleg gyönyörű színésznőbe, miután együtt dolgoztak egy filmen. Amikor Zimmer, a stúdiófőnök felhívja sztárunk figyelmét arra, hogy a mozi jövője a hangosfilm lesz, Valentin egyáltalán nem foglalkozik a fenyegetéssel. Ám nem sokkal később valóban elterjed a hallható párbeszédekkel operáló film műfaja, ráadásul ez az új médium Peppy Millert emeli a legnagyobb sztárok közé. George-nak pedig küzdenie kell azért, hogy lépést tartson a változó világgal. Vajon sikerül megtartania valamit régi csillogásából, vagy a leáldozóban lévő némafilm műfaja őt is magával rántja a feledés homályába?

Szubjektíven: Mostanra már azt is tudjuk, hogy a számtalan más elismerés mellett öt Oscar-díj boldog tulajdonosának is mondhatja magát A némafilmes stábja. Amiről mostanában annyit papolok különböző filmek kapcsán, az itt mind működik. A karakterkészlet, a színészi játék és a gyakorlatilag tökéletesen felépített dramaturgia. Mindez egy múltidézésben, egy francia módra elkészített stílusimitációban. A félelmetesen erős rendezéshez (bravúros, ahogy Michel Hazanavicius - a zörejektől elkezdve a legapróbb rezdülésekig - a némafilmes kelléktárral bánik) abszolút partnerek a színészek. Jean Dujardin játéka a műfaj klasszisait idézi és a többiek sem maradnak el tőle. A kísérőzene párját ritkító darab, öröm hallgatni. A történet az eredeti elképzelések szerint bonyolultabb és összetettebb lett volna, de most ez a végtelenül egyszerű sztori is hatásos. Igen, talán ez a legjobb szó erre a filmre: hatásos. És már-már olyan precízen felépített, hogy eszembe jut egy alapvetően színházi szakkifejezés is: A "jólmegcsinált" színdarab. A némafilmes egy "jólmegcsinált" film, amely pont nagyszerűsége és precíz múltidéző jellege miatt kelti fel a gyanút maga iránt. A hangokkal való külön játéknál éreztem egy jó értelemben vett dramaturgiai lazaságot, ami jól jön A némafilmesnek. Annak a szavak nélküli mozinak, mely így is, úgy is működik. Kikapcsolódásnak, hasznos időtöltésnek egyaránt kiváló. Bravó franciák!

Kiknek ajánlom?
Mindenkinek, aki a leírtak alapján kedvet kapott a filmhez.

Értékelésem: 85%

2012. február 20., hétfő

Skyline


Rosszabbra számítottunk, de még így sem éri el a közepes szintet.







Objektíven: Egy napon különös fények jelennek meg Los Angeles egén, amik egy emberiség elleni földönkívüli invázió első jelei...

Szubjektíven: Itt sem szerződtettek szépírót a forgatókönyv kidolgozására. A kis költségvetésből megoldott film szereplői minél tovább maradnak csendben, annál jobban járunk mi nézők (is). Valószínűleg ezt a filmet dirigáló rendező testvérpár is érzékelte, ezért se a játékidőt, se a párbeszédeket nem vették hosszúra. Azonban ezzel még nincsenek megoldva olyan problémák, mint történet, színészi játék, rendezés... A pénz továbbra sem ötletek megvételére való, azzal maximum jobban meg lehet őket valósítani. A Strause fivérek előző merényletéhez, az Alien vs. Predatorhoz képest mindenképp előrelépés a Skyline, de még mindig sok hiányzik egy igazán színvonalas B-mozihoz. A trükkök a helyükön vannak, némelyik egészen jól sikerült, látvány tekintetében egész korrekt. Bevallom, még az is megfordult a fejemben, hogy osztályzatomat valamivel feljebb tornászom, de az utóbbi évek (egyik) legcikibb fináléja meggyőzött arról, hogy nem kell könyörületesnek lenni. Sok, még mindig sok hibádzik egy jó kis popcorn-mozihoz. Van fejlődés az előző szinthez képest, de ez még mindig a léc alatt van. És azt sem értem, hogy miért akarja mindenki kipróbálni magát a rendezői székben. Amíg Strause-ék eredeti szakmájukkal, a vizuális effektusokkal foglalkoztak, ők is sikeresebbek voltak. Mi szükség van erre? Suszter és a kaptafa esete...

Kiknek ajánlom?
Bulis este utánra nem rossz vígjáték gyanánt.

Értékelésem: 40%

2012. február 19., vasárnap

TRON: Örökség


Vizuálisan abszolút a filmes világ élmezőnyében, azonban nem biztos, hogy pusztán ennyitől újra és újra hasra fogunk esni...






Objektíven: Sam Flynn-t, az önfejű 27 éves fiút nem hagyja nyugodni apja, az egykoron a világ legjobb videojáték fejlesztőjeként számon tartott Kevin Flynn rejtélyes eltűnése. Amikor Sam egy különös szignál után kezd el nyomozni, amit a régi Flynn Játékteremből küldenek - és csakis az apjától érkezhet - hirtelen egy digitális világba csöppen, ahol Kevint 20 éve tartják fogságban. A félelmet nem ismerő harcosnő Quorra segítségével apa és fia nekivág az élet-halál útnak az elképesztő kiber-univerzumban, amit Kevin saját maga alkotott. A különös kiber-világ igencsak megelőzte korát, az elképzelhetetlen járgányokkal, fegyverekkel, látványvilággal és a könyörtelen gazemberrel, aki mindent megtesz, hogy megakadályozza Flynnék szökését.

Szubjektíven: A Tron 1982-ben komoly áttörést hozott a digitális effektusok terén. Bár maga a film bőven hagyott kívánnivalót maga után, - történet és dramaturgia tekintetében akármelyik botot lekörözte volna egyszerűségben - mégis kultmozi lett újításai miatt. Mindez sikerülhetett volna a 2010-es változatnak is, ám - lássuk be - ma már sokkal nehezebb technikai téren igazán forradalmit nyújtani. Joseph Kosinski filmjének ugyanakkor majdnem sikerült... Sőt. Valljuk be, parádés, ami a vásznon a vizualitás szintjén megjelenik. Gyönyörű, szépen kimunkált minden egyes képkocka, a végére még Jeff Bridges digitalizált arcával is meg lehet barátkozni - stílusos és átgondolt technikai erődemonstráció zajlik 120 percen keresztül. Azonban megint ott a kérdés: elég ennyi? Van, amikor igen, de összességében nem jó tendencia, ha hajszálvékony történetre, kétdimenziós karakterekre épül az egész. Ezzel a részével is illene többet foglalkozni. Nem ragozom. Hiányérzetem maradt a túlontúl sok újítás miatt is. A kevesebb - jobban kidolgozva - megint több lett volna. A motoros jelenetek zseniálisak és stílusosabbak is, mint a kicsit túlerőltetett repkedés. A látvány mellett azonban van még egy eleme a filmnek, amely miatt kis híja, hogy nem repül magasabbra a százalékpont. Rég hallottam olyan zenét, ami ennyire fel tudta javítani a filmet. Sokan sok fórumon dicsérték már a Daft Punk munkáját. Csak a legnagyobb elismerés hangján tudok szólni az összehozott aláfestő zenéről. Még abban az igen népszerűvé vált kijelentésben is van némi igazság, hogy: "You didn't see Tron Legacy.... You heard it." - ha nem is teljesen igaz, de a pazar látványvilág az elementáris erejű zenével megtámogatva majdnem jó filmmé varázsolják a TRON: Örökséget. Tényleg kevés híja volt...

Kiknek ajánlom?
Akik szeretik az egyedi hangvételű, stílusos science-fiction mozikat, ne hagyják ki. Szórakoztatásra is abszolút alkalmas. Többet azonban hiba lenne elvárni tőle.

Értékelésem: 65%

2012. február 18., szombat

Harry Brown


Döbbenetes erejű film, amelyben az a legfélelmetesebb, hogy akár a szomszéd kerületben is játszódhatna...






Objektíven: A nyugdíjas, veterán tengerészgyalogos, Harry Brown barátját meggyilkolják a környéket rettegésben tartó fiatal, kegyetlen bűnözők. Mivel a rendőrség tehetetlen, Harry úgy dönt, a saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást.

Szubjektíven: Kezdjük ott, hogy igen kellemetlen ponton talál telibe Daniel Barber mozija. És itt álljunk is meg egy kicsit. Barber azóta sem kapott komolyabb munkát, pedig filmje 2009-ben készült. Nem véletlen. Filmje zsigeri emberi érzésekre épít, a szemet szemért, fogat fogért elvre, és ezt nem is kendőzi el. Sőt, amikor más kamerák már szemérmesen elfordulnának, Barberé pont akkor tartja ki a képet és szembesít a könyörtelen valósággal. Embert próbáló alkotás. Önkényes(?) igazságszolgáltatás a legkeményebb eszközökkel. S bár a cselekménnyel és a stílussal is problémák akadnak (nem elvárás egy elsőfilmes rendezőtől a tökéletes munka) maximálisan célba ér Harry Brown. Ott marad a bőröd alatt és alulról éget. Mert ezt nem lehet elfelejteni. Az élmény még erősebb lenne kevésbé sematikus történetvezetéssel, a filmvégi csavar se nagyon hiányzott. Nem volt ennek a mozinak szüksége arra, hogy még keményebbnek tűnjön. Barber alkotásának egy pillanatig sem kellett volna menő angol filmként beállítania magát, ugyanis minden ilyen elem számomra aláásta a realista felütést. A rendőrös mellékszál alaposabb kibontásra várt volna, ahogy a bandáé is. A Michael Caine nélküli jelenetek mintha nem élnének eléggé, aki - ismét - elképesztően erős alakítást tett le az asztalra, döbbenetes, mekkorát játszik. A hangulatra sem lehet panaszunk. Az a jelenet pedig a kocsmában... Nehéz jelzőt találni rá. Kiváló vitaindító Daniel Barber filmje, amit sok - erős idegzetű - embernek meg kéne néznie.

Kiknek ajánlom?
Szigorúan felnőtt, erős gyomrú, erős idegzettel bíró embereknek. A társadalmi problémák iránt fokozott érzékenységgel rendelkezőknek.

Értékelésem: 75%

2012. február 17., péntek

Gulliver utazásai


Pedig semmi mást nem kellett volna tenni, mint a langyos középszerben tartani a filmet. Még ez sem sikerült az alkotóknak.






Objektíven: Lemuel Gulliver a Bermudákra igyekszik, de végül Liliput szigetén köt ki; a sziget parányi lakói fölé tornyosulva...

Szubjektíven: Azt, hogy a klasszikus irodalmi alapmű megerőszakolása, inkább hagyjuk is. Nyilvánvalóan nem olyan céllal született, hogy komoly köze legyen az eredetihez. Valószínűleg az ifjabb közönség kiszolgálását, szórakoztatását tűzhette zászlójára a stáb. Viszont még akkor sem ártott volna jobban a minőségre törekedni. Rob Letterman rendező már tudott erős közepes filmet produkálni (Szörnyek az űrlények ellen), most ismét kezdheti felépíteni renoméját a filmes világ előtt. Pedig - még egyszer hangsúlyozom - semmi másra nem lett volna szükség, minthogy következetesen végigvigye azt a középszert, ahova az első jelenetek, a felütés után kerül a film. Ha már kiszámítható és újítás nélküli, akkor érdemesebb végig megmaradni ebben a kategóriában. Mire gondolok? Természetesen az ízléstelen és undorító poénkodásra, amelyről senki sem tud meggyőzni, hogy valóban helye volt itt. Bőven meglettünk volna nélkülük, ahogy az ultraciki finálé nélkül is. A 3D-t pedig inkább hagyjuk. Csak újabb bizonyíték, hogy a pénzünk lenyúlására született eme becses darab, ami minden hibája ellenére néha még nézhető is, csak ettől még nem lesz jó. Se közepes...

Kiknek ajánlom?
Nem ajánlom senkinek ezt a filmet.

Értékelésem: 40%

2012. február 16., csütörtök

Aztán mindennek vége


Egy újabb film, melyhez a remek színészek mellé hasonlóan kiváló forgatókönyvírót is szerezhettek volna.






Objektíven: Történelmi dráma Tolsztojról, aki meg akarta találni az egyensúlyt a hírnév, a gazdagság és a saját életfilozófiája között, amiben nem fontosak az anyagiak...

Szubjektíven: Nem kis feladatra vállalkozott 2009-ben Michael Hoffman amerikai rendező és szakmai stábja. A legendás író Lev Tolsztoj életének utolsó hónapjait dolgozták fel Jay Parini Egy élet végállomása című regénye alapján. A játékfilmet Magyarországon február 9-én kezdték vetíteni a mozitermekben, ezért aktuális véleményt formálnunk róla. A kiváló orosz alkotó új vallásos meggyőződése okán lemond nemesi címéről, birtokairól, vegetáriánus lesz és cölibátust fogad. Miután a végrendeletét is megváltoztatja, Tolsztoj közel ötven éve hűséges felesége harcra kel férje egyre szélsőségesebb természetével… Grandiózus, bátor vállalkozás volt mindezt filmvászonra vinni. Összességében a produkció nem vallott kudarcot, kevés hiányzott egy igazán emlékezetes alkotáshoz. Azt már az elején leszögezhetjük, a színészek teljesítménye kiváló: a világ legismertebb filmkritikusa Roger Ebert így nyilatkozott Michael Hoffman alkotásának megtekintése után: „A két főszereplő színész jóval nagyobb súlyt ad a filmnek, mint amit magadtól kinéznél egy történelmi drámából.” Csak már megint a forgatókönyv... Hoffman érdekes húzással helyezi elénk a nagy költőt. Úgy, hogy feleségét teszi meg főszereplőnek. És Sofija (Helen Mirren) nem is okoz csalódást, az összkép mégis meglehetősen homályos marad. A forgatókönyvíró-rendező nem él eléggé azzal a nyilvánvaló helyzettel, hogy a "mozgalom élete", a tolsztoji ideák pont az író saját otthonában nem jutnak érvényre. Ez Jay Parini alapművéből jobban kijön. Magáról Tolsztoj alakjáról, emberi karakteréről is csupán felszínesen, egy ismeretterjesztő film szintjén értesülünk. Aránytalanság, talán ez a legjobb szó. A regényhez képest máshova teszi a hangsúlyokat a film, s így valahogy kevésbé lesz érdekes. De hazudnánk, ha gyenge próbálkozásként állítanánk be az Aztán mindennek vége című filmet. Csodálatos színészek, csodálatos képek, tájak és egy visszafogott, mégis mély lezárás. A rendezésen is érezhető, hogy egy pillanatig sem kontár munka, de ha legközelebb filmet rendez, Michael Hoffmannak át kéne átengednie a forgatókönyv megírásának lehetőségét.

Kiknek ajánlom?
Azoknak mindenképp, akik nagy rajongói II.Erzsébet királynőnek és Von Trapp kapitánynak, azaz Helen Mirrennek és Christopher Plummernek. Csodálatosat játszanak együtt. Az orosz tájak kedvelői sem fognak rosszul járni, aki azonban irodalmi érdeklődésből nevezne be erre a filmre, inkább ne tegye.

Értékelésem: 70%

2012. február 15., szerda

Szussz...

Ismét egy szusszanásnyi szünet.
Mielőtt következne az Oscar-tippverseny, lássuk filmes viszonylatban mi volt a nyerő a 2012-es Grammy-díjátadón:






Legjobb filmdal:
I see the light (Aranyhaj és a nagy gubanc)

Legjobb filmzene:
A király beszéde - Alexandre Desplat

Legjobb szerkesztett filmzenei anyag:
Gengszterkorzó (various artists)

2012. február 14., kedd

Egyszer


Látni kell, de nemcsak Egyszer!








Objektíven: Történet egy utcazenészről, egy bevándorlóról és az ő eseménydús hetükről, miközben dalokban éneklik meg kapcsolatukat.

Szubjektíven: Modern musical. Történet, dalokban elbeszélve. A Fiú utcazenész, aki Dublin utcáin nappal slágereket, éjjel a saját számait énekli. A Lány cseh emigráns, aki alkalmi munkákból tartja el magát. A Fiú az apjával él, s annak porszívójavító műhelyében dolgozgat. A Lány az anyjával és a kislányával él. A Fiút nemrég hagyta el élete nagy szerelme. A Lány is nemrég esett át egy fájdalmas szakításon. Egy nap a Lány megáll a Fiú előtt az utcán, és önfeledten hallgatja a zenéjét… Falling Slowly, If You Want Me, Broken Hearted Hoover Fixer Sucker Guy, When Your Mind’s Made Up, Lies, Gold, The Hill, Fallen From The Sky, Leave, Trying To Pull Myself Away, All The Way Down, Once, Say It To Me Now. – ez maga a történet is egyben. Igazi kis gyöngyszem. Hol gyengébb, hol erősebb dalokkal, könnyed színészi játékkal és zenével minden mennyiségben. Minden perce megér egy százalékot.

Kiknek ajánlom?
Minden fiatalnak és fiatalos lelkű embernek kötelezően ajánlott darab.

Értékelésem: 85%

2012. február 13., hétfő

Anakonda 4. – Vérvonal


Lehúzni a negyedik bőrt valamiről, amiről talán már az elsőt sem kellett volna.







Objektíven: Egy haldokló iparmágnás felfogad egy orvost, hogy véres orchideával egy kígyócsemetén genetikai kísérleteket végezzen. Azonban az ivadék hatalmasra nő és étvágya már-már elviselhetetlenné válik.

Szubjektíven: A trash műfajnak van valami egész különleges bája. A vérciki ötleteket végiggondolatlan jelenetsorokban prezentálják, melyekben a színészi munka általában konvergál a nullához. Rendezésről, igényes forgatókönyvről már ne is essék szó. Mégis mi az, ami sokakat a tévé vagy a mozivászon elé vonz, hogy újabb és újabb adagokat termeljenek be a filmgyártás salakjából? Pontosan ezeknek a filmeknek igénytelensége, ez a különleges báj. Minimál költségvetésből megoldott „trükkök” és paródiába hajló futkorászás a „rosszak” és a gyilkos elől. Kaland, ketchup, bábuhulla. És persze szállóigévé váló komoly lélektani monológok. Mielőtt ezek után azt hinnénk, hogy a trash műfajt nem lehet rosszul csinálni, máris kiemelném az Anakonda negyedik részét elrettentő példaként. David „Májkül” Hasselhoff még valahogy csak-csak helyrerázta a harmadik epizódot – mely többek szerint a tetralógia legsikerültebb darabja – de a negyedik részre elfogyott minden szufla. Kezdjük mindjárt kedves címszereplő állatkánknál. Ilyen rondán megcsinált hüllőt még nem sokat láttam, és ha arra gondolok, Barry Levinson 1986-ban (!) hitelesebben kinéző CGI figurákat pakolt Sherlock Holmes-filmjébe, sírhatnékom támad. A hagyományos történeti elemeket csak nyomokban tartalmazó film minden másodpercén látszik, hogy csupán üzleti érdekek motiválták az alkotókat. Az egész tulajdonképpen semmi más, mint egy vég nélküli hajsza, melyben már az elején megjósolható ki marad életben és ki végzi az óriás anakonda gyomrában. A szórakoztatási szintről pedig úgy gondolom elég, ha annyit árulok el, hogy nem sikerült végignéznem a Vérvonalat. Hangulat nincs, az effektek élvezhetőségi szintjéről már ne is beszéljünk. Pontosan az a bátorság, azok a merész húzások hiányoznak, amelyek a múlt század közepén (és különösen a ’80-as években) oly sokakkal megszerettették a műfajt. Nagy kár, hogy a trancsírozós horrorvonal kiszorította a kalandos, jó dumákra és karakterekre építő alkotásokat. Ki emlékszik már Herkules legendás küzdelmére a kézi munkával megépített, vízgőzt kiokádó, félelmetes sárkánnyal? Én azt mondom, ideje elővenni ezeket a régi filmeket. A mai trash-rendezőknek meg kötelezővé tenném.

Kiknek ajánlom?
Szigorúan csak azoknak, akik minden egyes trash-filmet megnéznek.

Értékelésem: 5%

2012. február 11., szombat

A belső ember


Spike Lee eddigi legsikeresebb filmje nagyobbat akart szólni, mint amekkorára itt szükség volt. Ki sokat markol...






Objektíven: A rejtélyes Dalton kiagyalja a tökéletes bankrablás tervét, és merész akciója során több tucat embert ejt túszul az épületben. Frazier, a kőkemény nyomozó kapja a feladatot, hogy tárgyaljon a zseniális bűnözővel. Ahogy a veszedelmes macska-egér játék kezd kibontakozni, Frazier gyanút fog, hogy ebben az ügyben talán nem minden az, aminek látszik. Ráadásul felbukkan a színen a felsőbb érdekeket képviselő Madaline, aki kiszámíthatatlanságával még tovább bonyolítja az amúgy is robbanásveszélyes helyzetet...

Szubjektíven: Már az értékelendő, hogy több tucat bankrablós film után is lehetett újat mondani a témáról. Figyelemre méltó alkotás A belső ember, mely könnyen sikerülhetett volna jobban, ha Spike Lee nem esik bele a már emlegetett „sokat markol, keveset fog” klasszikus csapdájába. Nem elég a rablók, a rendőrök, az ügyvédnő, a bankigazgató sztorija, belekerül még az utolsó utcai járókelő is. Ezáltal a film nem egyszer széteső, több jelenet unalomba fullad. A színészek viszont remekül játszanak, és megtesznek minden tőlük telhetőt. Denzel Washington negyedszer dolgozott együtt Spike Lee-vel (meglátszik), Jodie Foster elképesztően hiteles, öröm nézni a játékát, Clive Owen ural minden másodpercet, amikor vásznon van, Willem Dafoe pedig tökéletes egészen apró mellékszerepében. A forgatókönyvírót kellett volna elővenni és azt a bizonyos ollót, és feszesebbre vágni ezt a majd két és fél órás opuszt, mert megérdemelné. Lee szerencsénkre fittyet hány néhány műfaji konvenciónak (szerkezet, fordulatok...), cserébe viszont túlságosan nagy reformer akar lenni. Egyszerűség, tömörség. Az kéne ide. És akkor bőven beleférnénk 120 percbe. Mert a többi valahogy tényleg felesleges...

Kiknek ajánlom?
Spike Lee rajongói, bankrablós filmek szerelmesei véletlenül se hagyják ki. Viszont aki pörgős akciómozira vágyik, az mindenképpen másra nevezzen be. A két és fél órás játékidő türelmet és kitartást kér.

Értékelésem: 75%

2012. február 10., péntek

Franklin, a teknős



Kalandos mese gyermekeknek.







Objektíven: Franklin éppen a nyári szünidejét élvezi, amikor különleges látogató érkezik hozzájuk - Lucia nagynéni, a szenvedélyes kincskereső régész. Franklin Nagymamájának erről eszébe jut a saját "kincse", egy doboz, amit még kisgyermekkorában ásott el. De a múlt felidézésétől hirtelen megbetegszik. Franklin és barátai elhatározzák, hogy megkeresik azt a dobozt, mely talán segít Mamie felgyógyulásában. Lucie néni és keresztlánya, Samantha is csatlakozik az erdő mélyébe tartó expedícióhoz. Franklin-nek nagy türelemről kell tanúbizonyságot tennie, hogy sikerüljön fiatal csapatának figyelmét az elveszett kincsre összpontosítania.

Szubjektíven: Az egyik felem máris azt mondaná, hogy tessenek elolvasni az Új Város folyóiratból az ide vonatkozó cikket, ugyanakkor másik részről azt érzem, bármikor nagyon szívesen írok Dominique Monfery rajzfilmjéről; bele is vágok hamar! Számítógépes animáció ide vagy oda, mégis ez az igazi! Hamisítatlan, kézzel rajzolt figurák, hátterek és színek. Az ismert rajzfilmsorozat egész estés verziója nosztalgikus élmény a hagyományos animáció rajongóinak. Monfery remekül veti be a gyermekek – és a lelkük mélyén gyermekek – számára megkapó elemeket. Tánc, család, kaland és játék minden mennyiségben; gyermeki nyelvhasználattal, végtelen egyszerűségben tálalva. A film közepe táján döbbentem rá, hogy leginkább azért tetszik, mert a divathullámnak ellentmondva az alkotók nem próbálták meg modernizálni Franklint és társait. Minden olyan, mint a nagysikerű sorozatban, mely szintén annak köszönhette nézettségét, hogy a hagyományos értékek mellett tört lándzsát. Az animátorok bedobnak mindent, ami egy kis kölyköt foglalkoztat: Akad itt mesés kincstől elkezdve varázserejű öreg teknősanyóig mindenféle csuda dolog. Nem viszik túlzásba egyik kisebb epizódot sem, és ami a legfontosabb, nem hangsúlyozzák túl a kalandok fontosságát. A barátság és a szeretet lényegesebbek ezeknél. Egyetlen hátránya a filmnek, hogy nyújtják, mint a rétestésztát. Hozzáadnak, beletoldanak, foltozgatják, hogy elérje a megfelelő játékidőt. Ez néhol igencsak érződik, és nem feltétlenül tesz jót az alkotásnak. Ettől eltekintve remek családi program, különösen a legkisebbek fogják élvezni. Nekem is roppant kellemes perceket szerzett Franklin, és piciny csapata. Azon ritka rajzfilmek egyike ez, melyekről elmondható, szívvel-lélekkel készült. Ki jön velem kincset vadászni?

Kiknek ajánlom?
Véleményem szerint egy nagyszerű családi szórakozás a Franklin!

Értékelésem: 70%

2012. február 9., csütörtök

Az elszánt diplomata






Objektíven: Észak-Kenyában meggyilkolják Tessa Quayle politikai aktivistát. A nyomok szenvedélyből fakadó, erős felindultságban elkövetett bűntényre utalnak. Az asszony férje, a szelíd természetű Justin, a Brit Kormány-megbízotti Hivatal munkatársa életében először cselekvésre szánja el magát. Lelkiismeret-furdalástól űzve, és a felesége hűtlenségéről szóló pletykáktól megrendülten beleveti magát a nyomozásba, hogy megtudja, mi történt. Hamarosan összeesküvés nyomára bukkan, amely már eddig is ártatlan életeket követelt, és most már az ő életét is fenyegeti.

Szubjektíven: Többet vártunk, ezt kár lenne tagadni; az alapanyagot tekintve minimum egy vaskos gyógyszervilág-kritikát, vagy reális afrikai helyzetértékelést. Az utóbbi még csak-csak megvan, de egyebet ne is keressünk. A legnagyobb hiba, hogy Az elszánt diplomata egyszerre akar szerelmi történet, afrikai thriller, gyógyszeripari krimi és házastársi elemzéstörténet lenni. Túl sok egyetlen alkotásnak. Hiába a fenomenálisan teljesítő szereplőgárda, a remek hangmérnöki és vágói munka, a zseniális Isten városa című film rendezőjétől több kell. Váltig állította, hogy filmje egy házastársi szerelmes történet. Ha ez igaz, miért csak háromnegyed órát szentel ennek a szálnak? Konkrétan milyen funkciót tölt be a visszaemlékezés? A téma miért igényli a kamerarángásokat? Mindezek ellenére azt lehet mondani, hogy amit Meirelles csinál, azt hellyel-közzel jól csinálja, az alapokat adó narratív szerkezettel nincs gond és a rendezésen is látszik, hogy nem kontár munka. Csak ha már egyszer valaki magasra tette a lécet, nem illik leverni…

Kiknek ajánlom?
Felnőtteknek való film, aminek valaki vagy ráérez az ízére vagy nem. Igazából nem is tudom más jellegű filmhez hasonlítani... Talán annyit, hogy aki kedveli a műfaji vegyesfelvágottakat, az élvezni fogja.

Értékelésem: 65%

2012. február 8., szerda

Nessie balladája


Kedves és szerethető film. - Egyre jobban örülök, ha leírhatom ezeket a szavakat.







Objektíven: A Skócia felföldjén éldegélő barátságos szörny, Nessie otthonát golfpálya-építők fenyegetik.

Szubjektíven: Hamar világossá válik, hogy a készítők nem mennek szembe a hagyományos Disney-stílussal. Sőt, könnyen támadhat olyan érzésünk, hogy a Nessie balladája hagyományosabb, mint az utóbbi években megjelent alkotásaik. Hiába, pont ilyen dukált a Micimackó újabb része mellé. A skót felföld egyik legendáját feldolgozó alkotás animációs megvalósításában nyújt páratlan élményt, a régi történelemkönyvek képeinek stílusát beemelő abszolút 2D-s látványvilág által. Öröm a szemnek, ami a vásznon történik. Sikerrel ismerték fel a készítők azt is, hogy nemcsak a képeket, de a szöveget tekintve is magas színvonalon kell szórakoztatniuk, nem maradhatnak meg az egyszerű narrátori felmondásnál. Az eleven, rímes nyelvezet szintén nagyot lök az egyébként kiszámítható filmszerkezeten. Kellemes perceket szerez nekünk Nessie és várjuk a hasonlóan kellemes újabb feldolgozásokat.

Kiknek ajánlom?
Jó szívvel mindenkinek.

Értékelésem: 75%

2012. február 7., kedd

Narnia krónikái: A Hajnalvándor útja


Tulajdonképpen megnyugodtam, bár ez most még Narnia-mércével mérve sem lett ütős.







Objektíven: A Pevensie-gyerekek körül a leghétköznapibb dolgok is csodává válnak. Ezúttal egy festménnyel kezdődik minden: a vásznon árválkodó hajó életre kel, és Lucy, Edmund és a kissé elviselhetetlen unokatestvérük az óceánba zuhannak. Szerencsére a Hajnalvándor legénysége kimenti őket és így az ifjú kalandoroknak egyre újabb, izgalmasabb és veszélyesebb próbákat kell kiállniuk. A hajó és rajta Caspian király Narnia hét elveszett urát keresi a Magányos Szigetek környékén, ahol rabszolga-kereskedők, trónbitorlók, tengeri viharok, a mélység fenekén élő szörnyek és láthatatlan lények várnak az expedíció tagjaira. Narnia mesés teremtményei az angol gyerekek segítsége nélkül ismét benne volnának a slamasztikában!

Szubjektíven: Narnia harmadik - és valószínűleg egy jó darabig utolsó - filmes felvonása kedvelhető alkotás. Szépen tálalt értékes gondolatok viszik Michael Apted moziját, melyek nemcsak gyermekekhez szólnak. Ezúttal kevesebb karakterre összpontosít a forgatókönyv, jobban meghagyva az azonosulás lehetőségét. A színészi játék talán most a leginkább kiérlelt, a lurkók kitettek magukért (és Apted is mindig jó volt színészvezetésben). A "hívőknek nyújtott ízletes csontok" tekintetében pedig nem kell szépíteni, van belőlük bőven. Halkan megjegyzem, szerencsére. Csak azok a fránya hibák. Még az első résznél is elégedettebbek lehettünk a CGI-vel, mint most. A CGI-vel, ami véleményem szerint megöli a varázslatos légkört, aminek Narnia birodalma mindig is kicsit híján volt. Nem tudom, kinek jutott eszébe HD felbontásban mozikba dobni A Hajnalvándor útját, de nem ráznék vele kezet. A HD-fantasy valahogy hazavágja a hagyományos filmes élményt, mert olyan, mintha "csak" egy jó képminőséget produkáló kézikamerán keresztül néznéd a sztorit. Semmi pluszt nem nyújt és a fantáziátlan megoldásokat is felnagyítja. A zöld köd például az egyik legötlettelenebb főellenség, "akit" életemben láttam. Ennél már az is jobb lett volna, ha a néző fantáziájára bízzák és nem rajzolnak oda semmit. Plusz ami talán a legnagyobb negatívum, hogy az egész súlytalanabb, mint az eddigi részek esetében volt. Egy rövid párbeszéddel intézik el, hogy mit keresnek újból Narniában, és kitűzött céljuk sincs olyan erős, mint az ország megmentése volt az előző két epizódban. Persze meg lehet magyarázni a könyvvel, de akkor is ügyelni kellett volna rá, hogy ne csupán pár mondat szóljon erről az elején, mert így kicsit a levegőben lógott az egész. Ami még zavart, hogy mintha A Hajnalvándor útja nem használná ki eléggé, hogy ez egy szélesvásznú műfaj. Néha olyan érzésem volt, hogy ez inkább tévében működne, pedig a kettő nagyon nem ugyanaz. A negatívumokat ezennel befejeztem. Ami még szimpatikus volt, az a zene és a díszletesek munkája. Amikor a számítógép helyett hagyták a díszlettervezőket és a kellékeseket dolgozni, természetesebb, hangulatosabb és szebb a film. Nem mehetünk el szó nélkül Cincz vitéz karaktere mellett sem, aki végre igazán "nagyot játszik", Eustace-szel való mellékvonaluk (is) a film egyik erénye. Összességében egy értékes résszel lettünk gazdagabbak, mely bár valószínűleg az utolsó, méltó helye lesz a "trilógiában." Jó lenne még Narnia-filmeket látni, de a magam részéről örülök ennek a három mozinak.

Kiknek ajánlom?
Akik kedvelték az eddigi részeket, szerintem nyugodtan belevághatnak, bár azt fontos tudni, hogy az első két részt másik stúdió csinálta másik rendezővel és így most a koncepció kicsit átalakult. Plusz a 12-es karikát sem véletlenségből tette ki a legtöbb mozi a filmre!

Értékelésem: 70%

2012. február 6., hétfő

Vérző olaj


Megérte annyit várni rá! Kiemelkedő film, gondos, precíz rendezéssel és színészi játékkal megtámogatva.







Objektíven: Mikor Plainview kap egy titokzatos tippet, hogy van egy kis városka nyugaton, ahol egy egész olajóceán szökell ki a földből, úgy dönt, hogy fiával együtt nekivág, és szerencsét próbál a poros Little Bostonban. Ebben az apró koszfészekben, ahol az egyetlen szórakozás a helyi templom karizmatikus fiatal papja, Eli Sunday (Paul Dano) miséin való részvétel, Plainview és fia valóban megcsinálják a szerencséjüket. Ám akármekkora is az öröm, és bármilyen tetőfokra hág is a gazdagság, semmi sem marad a régi. A kitermelt olaj mennyiségével együtt nőnek a konfliktusok is, és az emberi értékek - a szeretet, a remény, a közösség, a hit, az ambíció, valamint az apa és fia közti kötelék - is veszélybe kerülnek a korrupció, a csalás és az olaj kimeríthetetlen áramlása miatt.

Szubjektíven: Nincs rá jobb kifejezés, kiváló film. Annyi probléma vetődhet fel, hogy Daniel Day Lewis kenterbe veri a társaságot színészi játékban és a vége is kicsit elkapkodott. A hosszas felvezetés után gyorsan, mindössze két jelenettel lezárul a film, melyek erőteljesek a maguk nemében, csak a forgatókönyv addigi koncepciója alapján kicsit hirtelen történt a zárás. Nem mehetünk el szó nélkül a (sok vitát kiváltó) háttérzene mellett. Johnny Greenwood cseppet sem szokványos "muzsikája" külön meghallgatva inkább zaj benyomását kelti, a film alatt viszont bámulatos atmoszférát teremt minimalista stílusával. A film egyébként nagyszerű mozi. A kapitalizmus és vallási fanatizmus harca húsbavágó módon jelenik meg, ehhez persze kell Paul Dano intenzív jelenléte is. A kameramozgások, beállítások nem tolakodóak, a rendezésen és az operatőri munkán is látszik, hogy ez bizony egy rendkívül személyes mozi. Szörnyű, de mégis nagyon személyes vallomás a világról. Ha így gondolkodik az emberekről, nem szeretnék Paul Thomas Anderson rendező ismerőse lenni. Nem ítél el, nem ment fel senkit, csak bemutatja, milyennek látja a világot és Amerikát. Nem szeretnék a helyében lenni. - Richard Schinkel a Times-ban „minden idők egyik legeredetibb amerikai filmjének” titulálta a Vérző olajat. Bár nem feltétlenül értek vele egyet, de az biztos, hogy filmrajongók számára kihagyhatatlan mű született.

Kiknek ajánlom?
Lassan csordogáló, epikus ívű filmeket kedvelőknek, elsősorban felnőtteknek.

Értékelésem: 90%

2012. február 5., vasárnap

Verdák 2.


Annyi rosszat hallottam róla előzetesen, hogy szinte rettegve ültem le a tágas multiplex terem egyik ülésére...






Objektíven: A legmenőbb versenyverda, Villám McQueen és utánozhatatlan barátja, az autómentő Matuka a Verdák 2-ben igazán nagy kalandba keverednek, amikor a tengerentúlra indulnak, mindenidők legelső Földgolyó Futam autóversenyére. A kupa elnyerője csakis a világ leggyorsabb autója lehet, azonban a győzelem felé vezető út telis tele van kátyúkkal, elterelésekkel és vidám meglepetésekkel is. Matuka már a verseny első fordulóján azonnal különös kalandba keveredik és kénytelen egyszerre lavírozni a szupertitkos kémküldetés és csapatfőnöki feladatai között. Hamarosan megkezdődik a legpörgősebb autósüldözés Japán és Európa utcáin, a legmenőbb verdákkal, régi és új kedvencekkel egyaránt.

Szubjektíven: Nagy levegő... Megnyugodtam. Nincs ezzel semmi nagyobb baj. Bár ez most nem lett olyan különleges, nincs benne az a plusz, ami általában a Pixar filmeket jellemzi. "Csak" egy remek folytatás lett. Sok mindenhez csatlakozni tudok, amit más kritikákban már leírtak. Matukát hiba volt előtérbe tolni. Szerethető balfék karaktert szántak neki, ebből a balfék sikerült. Az első rész hangulata, bája is nagyrészt oda, végigszáguldunk a világon, aztán annyi. Gyorsabbat, többet, látványosabbat jeligére készült a második Verdák, ami így inkább akciófilmes jelleget ölt. Mint folytatás nekem mégis nagyon tetszett. Jók az új karakterek, a titkosügynökös vonal (Matuka nélkül) izgalmas, ismét remek zenék színesítik a játékidőt, a csillagos húszas látványvilágról már nem is beszélve. Ezen kívül én azt is becsültem, hogy a Pixar végre a kisebbek felé mozdult el, és ha valamikor, akkor erre a Verdáknál adódott a legkiválóbb lehetőség. Apróbb rokonaim azóta is egyfolytában Verdákat néznek és biztos várják már a harmadikat is. Be kell valljam, én is! De annak mindenképpen jobban kéne sikerülnie...

Kiknek ajánlom?
Verdák-rajongók elő! Akinek bejött az első rész, ezt se hagyja ki! A 2006-os epizód ismerete nélkül szerintem nem érdemes nekivágni.

Értékelésem: 80%

2012. február 4., szombat

Boszorkányvadászat


Pedig ez a film nem volt eleve arra kárhoztatva, hogy rossz legyen. De végül annyit variáltak a rendezőcserével és a 3D-re való átállással, hogy abból jó nem sülhetett ki...





Objektíven: Valamikor a XIV. században lovagokat azzal a feladattal bíznak meg, hogy mielőbb monostorba szállítsanak egy feltételezett boszorkányt. A szerzetesek úgy vélik, tőle eredeztethető a fekete halál.

Szubjektíven: Dominic Sena nem tehetségtelen rendező. Igaz, az utóbbi években erősen gyengülő tendenciát mutatnak a filmjei minőségüket tekintve, de emlékszünk mi még a Kaliforniára és a Kardhalra is, amikor egész kellemes alkotásokkal ajándékozta meg a nagyérdeműt. Mostani filmje a Boszorkányvadászat minden eddiginél több műfajból merít, találunk itt misztikus elemeket, némi kalandfilmes vonalat, horrort, krimit, akciót és nem kevés fantasyt. S bár rendre elcsúszik egy-egy banánhéjon, mégsem dobnám kapásból a kukába Sena és filmes stábjának munkáját. Az igen-igen gyenge felütést követően a misztikus-kalandfilmes vonal dominál s mivel néhány kérdés a szereplők (és a néző) számára is homályban marad, plusz bevetnek egy-két jól működő sablonelemet is (az erdős és a hidas részek teljesen vállalhatóak) egészen hangulatos film kerekedik a Boszorkányvadászatból. Vagy inkább úgy fogalmazok, a fantasyt és a hagyományos kalandfilmeket kedvelők nem egy, nem két élvezetes jelenetet találnak majd. Csak agyon ne vágná az egészet az utolsó 10-15 perc, amelyről jobb talán nem is szólni. Mintha más rendező munkája lenne, amit készséggel el is hiszek, mivel az a hír járta, hogy a végére lecserélték Dominic Senát. A logikai bakugrásokkal és a CGI előtérbe helyezésével sikerül gondoskodni arról, hogy komoly hangulat- és stílusváltás álljon be. Ez pedig nem jelent jót... Nicolas Cage betonközepes szintet hoz és továbbra is csak verődik a szerepválasztások tengerében, benne egyértelműen több van. Ahogy az is furcsa, hogy olyan nagyszerű színészek tették tiszteletüket ebben a filmben, mint Christopher Lee, Ulrich Thomsen vagy Ron Perlman. Persze jó őket látni, csak még jobb lett volna valami igazán minőségi produkcióban. Azzal kezdtem, hogy Dominic Sena nem tehetségtelen rendező és nem kukába való a film. Ez így is van, de legközelebb egy határozott, keménykezű dirigens kell, aki képes összefogni egy alkotási folyamatot elejétől a végéig. Mert itt most láthatóan ez elmaradt...

Kiknek ajánlom?
Mivel a Boszorkányvadászat erősen -bár melyik középkori misztikus fantasy nem- ferde szemmel tekint az egyházra (és akkor finom voltam), mielőtt behelyeznénk a lejátszóba, ezzel nem árt tisztában lenni. A végére ez oldódik, de akkor meg szabályos horrorfolyam következik. Úgyhogy 18-on alul semmi szín alatt, és fölötte sem nagyon ajánlott. Amely fantasy-rajongó mégsem bírja ki a megnézése nélkül, annak hajrá!

Értékelésem: 45%

2012. február 2., csütörtök

Rio


Ha minden animációs film alkotói ilyen jó érzékkel tudnának egymás mellé illeszteni sokszor használt történetelemeket, paneleket és karaktereket, semmi baj nem lenne a filmes piacon.





Objektíven
:
Rio de Janeiro csupa szín, csupa kaland, csupa lüktetés. Egyedül Azúr, az elkényeztetett házipapagáj gondolja úgy, hogy jobb a biztonság, a kaland felesleges, a repülés balesetveszélyes. Ám különös és meghökkentően peches véletlenek sorozata úgy hozza, hogy kipottyan addig kényelmes életéből, és míg körülötte tombol a karnevál, ő kénytelen elfogadni azt, amit Rio adhat: izgalmat, kavarodást, sok új barátot, és előbb-utóbb a repülés örömét.

Szubjektíven: Nagy kérdés volt, mire megy Carlos Saldanha a Jégkorszak első három része után (most nyáron jön a negyedik epizód, új direktorokkal). Nagy kérdés, mert eddig a Blue Sky Studio öt egészestés és több rövidfilm után is a Jégkorszak-mozik sikeréből élt, és igencsak szüksége volt már egy olyan alkotásra, mely megáll a lábán a saját erejéből. S hogy mindez összejött-e? Lássuk! Első körben fontos megemlíteni, hogy a Blue Sky Studio ismét együttműködésre lépett a Fox Animation-nel s ez bizony látszik. A Fox kevesebb filmnél volt ugyan patrónus, de azok legalább mind karakteres alkotások voltak, s ezen a téren volt is mit fejlődnie a Rio forgatókönyvének. A sztori ugyanis olyan egyszerű, mint a bot, a cselekmény nemkülönben, a karakterek közül mindenkit láthattunk már korábbi filmekben (maximum nem úgy hívták őket), úgyhogy a vérbeli eredetiség itt alapjáraton ki volt zárva. Azt viszont sikeresen ismertek fel az alkotók, hogy most igazán Rio hangulatával, a karneváli színekkel, a dalokkal, a poénokkal lehet "bankot robbantani". Ez pedig abszolút bejött. Maga Carlos Saldanha is rioi születésű, minden bizonnyal ez is közrejátszott abban, hogy sikerrel varázsolja elénk a város nyüzsgő forgatagát. A látványvilág pompás, már-már hibátlan, a storyboard-ot is sikerült precízen felépíteni. S bár a mondanivaló kicsit olyan, mint a frigóból hirtelen előkapott gyorsfagyasztott étel, a Rio így is nagyszerű kikapcsolódást nyújt, az egyik legjobbat a 2011-es évben. Úgyhogy részemről a Jégkorszak mellett a Rio neve is odakerülhet a Blue Sky filmeket propagáló alkotások közé. Várjuk a folytatást!

Kiknek ajánlom?
Családi kikapcsolódás, ami 3D nélkül is maximálisan élvezhető. Az akciófilmes jelleggel már nincs mit csinálni, ez a számítógépes animációk sajátja a '90-es évek óta. Így a legkisebbek nem annyira fogják élvezni, inkább fiatalok, tizenévesek filmje ez.

Értékelésem: 75%

2012. február 1., szerda

Hidalgo - A tűz óceánja


A film, melyből kiderül, hogy az egész világnak van mit tanulnia Amerikától...








Objektíven
:
Egy beduin sejk felfigyel arra, hogy az ex-katona milyen ügyesen üli meg a lovat, és meggyőzi a férfit, hogy induljon el egy 3000 mérföldes lóversenyen Arábia és Irak között. A verseny igazi erőpróba, és az a hír járja, hogy az indulók fele soha nem éli túl a futamot.

Szubjektíven: Bár még sosem csináltam ilyet, egyszerűen kénytelen vagyok két különböző véleményt megfogalmazni Joe Johnston filmjéről.
I. Ez egy egész jó alkotás. Gratulálok a kellékeseknek és a díszletért felelős szakembereknek. Nagyszerű munkát végeztek, minden a helyén van. Nem hivalkodó, mégis tetszetős és pontos az arab és az amerikai világ tálalása. Gratulálok a zeneszerzőnek James Newton Howardnak, aki elképesztően erős zenei anyagot hozott össze. Ha kell érzelmes, ha kell pergő és dinamikus dallamokkal tartja fenn a figyelmet. Azóta is ezt az albumot hallgatom. Gratulálok Shelly Johnsonnak, aki bámulatos operatőri munkával szabályosan beleégeti a memóriánkba a szebbnél szebb képeket. Kifejezetten jó érzés nézni a sivatagot, a nagytotálokat és a hosszabb-rövidebb plánokat. Gratulálok annak a rengeteg embernek (elképesztően hosszú a stáblista), akik a látványtervek megvalósításán fáradoztak. A gyártási költségvetés minden egyes dollárja meglátszik a végeredményen. És gratulálok Viggo Mortensen főhősünknek is, aki felismerte, hogy a Hidalgohoz nem kell majd két-három arckifejezésnél többet produkálnia, és ezekkel is bőven elviszi majd a hátán a mozit. Be is jött neki. Úgyhogy ezeket figyelembe véve ez egy jó film.
II. Fogalmam sincs, hova pakolták az eszüket a kedves filmkészítők. Már az elején gyanút kellett volna fogjak. Igaz történetként beállítani valamit, amiről soha nem bizonyították, hogy valóban megtörtént, elég merész feltételezés és felelőtlen is (no, nem a várható anyagiak szempontjából). Összes erénye mellett a Hidalgo nem lett más, mint egy újabb Amerika-film, méghozzá az igazán keményvonalas fajtából. Mert itt az arab uralkodóról kiderül, hogy titokban amerikai regényt olvas, az arab nőről, hogy csak az amerikai férfi mellett lehet igazán önmaga, hogy az amerikai lovak a legjobbak a világon, hogy az amerikaiak minden nehézségen túl tudnak lépni, hogy becsülettel harcolnak és küzdenek a végsőkig. Kicsit sok lett az Amerika. És ez nagyot ront az élvezhetőségen. A kiszámíthatóságról már szót sem ejtek, ahogy a dramaturgiai döccenőket is jobb figyelmen kívül hagyni. Karakterközpontú drámának indul a Joe Johnston dirigálta mozi, hogy aztán átcsapjon egy lovas kalandfilmbe. Az első háromnegyed órát ily módon nem igazán értem, simán elkezdődhetett volna a verseny a tizedik percnél is, mivel az amerikai történésekre később nagyon kevés konkrét visszautalás történik. A végére legalább a naplementés romantizálástól megmenekülünk, cserébe kapunk sok-sok vágtató lovat, ami azért valljuk be mégis jobban passzol ehhez a filmhez.
Nagyon vegyes érzéseim vannak, egyszerre rossz és figyelemre méltó filmalkotás a Hidalgo. Úgyhogy egyezzünk ki egy közepesben, amíg jobban bele nem gondolok a hibákba.

Kiknek ajánlom?
Lovak szerelmesei, Viggo Mortensen szerelmesei, az arab világ szerelmesei, a gyönyörű panorámaképek szerelmesei ne hagyják ki. A többiek viszont inkább nevezzenek be valami másra.

Értékelésem: 60%