2011. március 31., csütörtök

A taxisofőr


"Hozzám beszélsz?"








Objektíven: A Vietnámot megjárt veterán, Travis nem találja a helyét New Yorkban. Hiába próbál közel kerülni egy szép, politikai aktivista lányhoz, hiába győzködi a vidékről felkerült, kiskorú prostituáltat, hogy térjen jó útra és hiába próbál beszélni a polgármesterjelölttel, hogy tisztítsa meg az utcákat a szeméttől. Úgy érzi, neki kell cselekednie: leborotváltatja a haját, fegyvert vásárol, kigyúrja a testét és nekivág, hogy rendet tegyen.

Szubjektíven: 1976. - Az Amerikai Egyesült Államok fennállásának 200. évfordulójára készülődött. Országszerte ceremóniák, kulturális rendezvények, megemlékezések, ünnepségek sokasága. Azonban több olyan tényezővel is számolni kellett, melyek beárnyékolták a felhőtlennek ígérkező esztendőt. A nép még messze nem heverte ki Vietnámot, fokozódott a munkanélküliség és a nyomor. Csak néhány a tömérdek probléma közül, melyeket a hatalmi erők szívesebben láttak volna félresöpörve. A művészetek - különösen is a filmművészet - azonban újabb és újabb művekkel jelezte, jobbat tenne a nehézségek átbeszélése, kitárgyalása. Martin Scorsese Taxisofőrje a hetvenes évek Amerikájának esszenciáját adja. Az utca embere, a kispolgárok hétköznapisága kerül középpontba, egyszóval az alsóbb rétegek. Mocsoktól beborított terek, céltalanul lődörgő, a szexbe, a kábítószerek világába menekülő fiatalok, üres kapcsolatok és bandaháborúk. Néhány jelenség ebből a sajátos világból. S ahol mindez összesűrűsödik - a taxi. A Vietnámból frissen hazaérkezett katona a sofőrködésben próbál szerencsét, de amivel találkozik, az a bűn veleje. Michael Chapman operatőri munkája a film közepébe helyez, mintegy nyers, naturális túrát kínálva New York kevésbé népszerű kerületei közt. Leírhatatlanul erős a hangulat. A zene, a fények, a díszletek olyan atmoszférát teremtenek, melyek csak kevés alkotásnak adattak meg a filmtörténetben. A valósághoz való hűséget jelzi az is, hogy Scorsese mozija a rendező és főszereplője (Robert de Niro) ötleteiből, tapasztalataiból állt össze. Később ezeket gyúrta forgatókönyvvé a szintén remek munkát végző Paul Schrader. A finálé szintén elementáris erejű, bár talán vizuálisan túlzottan erős a film többi részéhez képest. Az utolsó jelenetről pedig azóta is számtalan értelmezési lehetőség látott napvilágot. Ki-ki úgy zárhatja le A taxisofőrt, ahogy jónak látja. Van akinek ez a többértelműség inkább gyengítette, másoknak erősítette az élményt. Azt az élményt, mely egyedülállóan kemény és letaglózó, persze, ha bírja az ember mindazt a szörnyűséget, amivel szembesít. Negatív film A taxisofőr, melyben a reménynek még csírája sem nagyon mutatkozik. Emiatt megemésztése is nehéz. Azonban még a legsokkolóbb jelenetet látva is előtör az emberből az érzés - amit lát, az sajnos igaz, felelősségünk kikerülhetetlen.

Kiknek ajánlom?
Olyan mozi ez, melyet inkább klasszikus volta miatt ajánl az ember megnézésre, egyébként jó szívvel nem ültetne elé senkit. Fel kell rá készülni, annyi szent. Érzékeny lelkűek, tizenévesek és Scorsese stílusát nehezebben bírók messze kerüljék.

Értékelésem: 95%


2011. március 7., hétfő

Dumbó


"Hölgyeim és uraim, díszes publikum - engedjék meg hogy bejelentsem a világ legfantasztikusabb, legfineszesebb, legfrappánsabb és egyben legfenomenálisabb mutatványát (...) tehát a világ legoriginálisabb, legominózusabb és egyben legorientálisabb csodáját"



Objektíven: Walt Disney egyik legbájosabb filmjének hőse Dumbó, a hatalmas fülű, csöppnyi elefánt. A cirkuszi állatsereglet tagjai mind bántják és gúnyolják szegényt, egyedül Timothy, a jókedvű kisegér barátkozik vele. A porondon nem könnyű sikert aratni, különösen egy lepedőnyi füleket cipelő csöppnyi elefántnak. Számtalan kudarc után Timothy vakmerő tervet eszel ki... Az 1941-ben bemutatott animációs film Oscar-díjat nyert filmzenéjéért és Cannes zsűrije sem hagyta honorálatlanul.

Szubjektíven: Ben Sharpsteen direktor utolsó animációs nagyjátékfilmjéhez érkezett az óriásfülű kiselefánt történetének megfilmesítésével. Ezt követően természetfilmek készítésébe kezdett, szintén az Egérbirodalom égisze alatt. Érdekesség, hogy a producer Walt Disneynek az elején egyáltalán nem tetszett a film ötlete, ám később a kedvencévé vált. A Dumbó sok egyéb dolog mellett abban tűnik ki, hogy mindmáig az egyetlen olyan Disney animációs mozifilm, amelyben a címszereplő nem beszél. (Talán ezért is került hozzám olyan közel...) És még miben kiemelkedő? Kedvesebb, meghatóbb, bájosabb szereplőket és történetet nehezen lehetne elképzelni. A dalok nem csupán fülbemászóak, de igényelnek néhány előkészített papírzsebkendőt is. (Igen, én is sírtam ANNÁL a résznél... Ott szem nem marad szárazon.) Nem csak elsőosztályú tanmese, hanem kiváló szórakozási lehetőség is a Dumbó, mely az animáció műfajának szerelmeseit is elkápráztatja. Gondolok itt a legendás "részeges" jelenetre, mely bár szervesen nem kapcsolódik a film egészéhez, de hangulatában, dinamikájában és főleg technikai megoldásaiban páratlan. Igazi gyöngyszem a mozgóképes kultúrában. Ebben az esztendőben lesz 70 éve, hogy bemutatták ezt a csodálatos mesét! A platina-DVD ebből az alkalomból már a boltokban! :)

Kiknek ajánlom?
A legkisebbeknek félelmetes lehet a részeges jelenet, de iskolás kortól felfelé nem csak ajánlott mű, hanem újra és újra megnézendő kötelezően javallott animációs film!

Értékelésem: 100%

2011. március 5., szombat

Mephisto


Szabó István Oscar-díjas filmje az 1920-as, 30-as évek Németországába kalauzolja nézőit, kiváló színészek segítségével.






Objektíven: 1920-as évek. A hamburgi színház társulatának tehetséges színészét, Hendrik Höfgent mérhetetlen becsvágy fűti. Baloldalisága és művészi féltékenysége miatt Höfgen összeütközésbe kerül a színház ugyancsak tehetséges színészével, a nemzetiszocialista Miklasszal. Höfgen érvényesülése érdekében feleségül veszi a nagypolgári családból származó Barbara Brucknert. A Berlini Állami Színházban kap szerződést, ahol végre eljátszhatja álmai szerepét, Mephistót. Ezzel megkezdődik feltartóztathatatlan karrierje, épp az idő tájt, amikor a nemzetiszocialista párt hatalomra kerül...

Szubjektíven: 1982-t a kritikusok a "Mephisto évének" tartották, a filmet szinte minden európai ország és tengerentúli terület megvásárolta, bevételei a szokásos jogdíjak tízszeresére rúgtak. Szabó István alkotásával kapcsolatban a legérdekesebb kérdést persze pont "Mephisto", azaz Klaus Maria Brandauer karaktere szolgáltatja. Ki is volt ő? Valóban gerinctelen, haszonleső, sunyi, minden rendszert kiszolgáló figura lenne? Véleményem szerint nem egyértelmű a válasz. Való igaz, hogy megalkuvó ember, akit elsősorban saját érvényesülése izgat, azonban végig nincs tudatában annak, mi is lehet ennek az egész történetnek a végkicsengése, nincs tisztában a helyzet valós súlyával. Karrierjének építése hajtja előbbre, éppen ezért esik bele abba a hibába, hogy nem tud megállni. Mégsem elsősorban önző, hanem gyenge, sodródó lény. Szabó István filmje remekül mutatja be, hogy nem kell feltétlenül "beállni a sorba"; ha akaratgyenge vagy, a rendszer máris elsodor, beszippant, szövetségesévé tesz. Lassanként adja magát a Mephisto-párhuzam a világirodalomból... A film lényege egyébként pontosan a művész és a kultúra, a színész és a társadalom viszonya. Bekúszik a képbe az anyanyelv használatának szerepe is, amelyet Klaus Maria Brandauer karaktere kiemel. - Az utolsó szcéna kitörölhetetlen emléket nyújt és egy zseniális utolsó mondatot... Mephisto már egyszerűen nem tud visszalépni. Talán látta, talán érezte a veszélyt, de nem akarta beismerni még saját maga előtt sem. Így pedig elkerülhetetlen a bukás...

Kiknek ajánlom?
Felnőtteknek, Szabó István stílusát kedvelőknek. Erős és lassú film, elgondolkodtató alkotás. És persze mindenkinek ajánlom, akik kíváncsiak az eddigi egyetlen Oscar-díjas magyar nagyjátékfilmre.

Értékelésem: 85%

2011. március 3., csütörtök

A misszió


A 2006-os Holiday című filmben, Miles felkapja A misszió kétlemezes DVD kiadását egy videotékában azt bizonygatva, hogy Irisnek meg kellene néznie csodálatos zenéje miatt. - Én csak annyit tennék hozzá, hogy nemcsak amiatt érdemes megnézni.



Objektíven: A tizennyolcadik században, az Amazonas esőerdejének mélyén Gabriel jezsuita atya missziós állomást alapít. Munkájában támogatja egy hajdani rabszolga-kereskedő, Rodrigo Mendoza, aki szakított korábbi életével és menedéket keresve a rendbe is belép. A bennszülöttek elfogadják a jezsuitákat és a készülő telepet. Ám a kapzsiság és a hatalomvágy sötét erői alattomos támadást indítanak a helybéliek ellen. Veszélybe kerül jóhiszeműségük, ártatlanságuk, tisztaságuk. Itt már kevés az ima ereje...

Szubjektíven: Ez a film sokkal többet érdemel, minthogy így emlékezzünk rá hosszú évek távlatából; "ez volt az az alkotás, amiért Ennio Morricone nem kapta meg az Oscart 1986-ban." Valóban fájó pont, de nemcsak ezen múlik a dicsőség. Az operatőri munka például megkapta az aranyszobrot. Golden Globe-díjas a forgatókönyv. És persze itt van az Arany Pálma is. Hagyjuk azonban a díjakat. Azok sok esetben nem a filmet, hanem a díjat átadókat minősítik. - Jelen esetben pozitívan. A misszió remekül szemlélteti a világi és az egyházi hatalom egymásnak feszülését, ahol fájdalmas kompromisszumokat kell hozni. A dúsgazdag európai uralkodócsaládok állnak az egyik oldalon, a másikon az egyház missziós tevékenysége. A két fél már többször keveredett összetűzésbe a történelem során, végül - általában - a pénz és a gazdasági érdekek győzedelmeskedtek a hit felett. "Ennek a harcnak az egyik színhelye a dél-amerikai gyarmatvilág, a telepesek és Isten szolgálóinak pártfogásába vett őslakosok harca. A történet középpontjában pedig Rodrigo Mendoza áll, aki a telepeseket kiszolgáló rabszolgavadászból a bűn-bűnhődés-megváltás útvonalon keresztül az Úr kegyelme által, az Ő szolgája és végül védelmező katonája lett." - És ha nem lenne elég, amiről az elején szóltunk, mindez fantasztikus képekben, remek színészi munka által kerül tolmácsolásra a néző számára. A vége erőteljes hatású, mégis De Niro intenzívebb játéka miatt mintha kicsit felborulna az egyensúly az ő javára. De egy újranézés után valószínűleg már nem gondolnám így, hisz azóta Jeremy Irons is bizonyította zsenijét, és itt is remekül játszik. Ray McAnally zseniális, de ugyanez elmondható az összes szereplőről. Lassan kibontakozó film, de aki nem sajnálja rá az időt, nagyon jól jár. Azt pedig csak sajnálni tudom, hogy Roland Joffe néhány nagyszerű film után (Play for today, Gyilkos mezők, A misszió) a kilencvenes évektől jócskán lejjebb vitte a színvonalat. Nagyon remélem, hogy hamarosan ismét magára talál, mert ez az elmúlt két évtizedben nem igazán sikerült.

Kiknek ajánlom?
Remek film, sok erős jelenettel. Mégis úgy gondolom, 16 éves kor felett minden embernek látnia kell(ene). - Köszönet osi az idézetért!

Értékelésem: 95%