2011. február 26., szombat

Az élet értelme


Nem a szatíra műfajával van bajom, hanem azzal, ha bántó gúnnyal és cinizmussal párosul.







Objektíven: Monty Python. A világhírű társulat utolsó, közös filmje az abszurd, fekete humor, a groteszk jelenetek és az aranyköpések keveréke. A komikusok több, rövid sztoriban elemzik a hétköznapi élet olyan témáit, mint például a születés, a szexuális oktatás, a katonaság vagy a szervátültetés problémája. A film ezen kívül foglalkozik a világ legkövérebb emberével, a vallás kérdésével, furcsa álmokat próbál megfejteni, és figyelemmel kíséri a halál folyamatát. A cél: megtalálni az emberi létezés értelmét.

Szubjektíven: Nagyon kedvelem a Monty Pyton filmjeit. A Gyalog galopp minden idők egyik legjobb vígjátéka, a Brian élete is bővelkedik klasszikus dialógusokban, beszólásokban. Repülő cirkusz - sorozatukat annak idején többször megnéztem, kiadott könyvüket is élvezettel forgattam. Az élet értelme azonban nem talált célba. Hiába a sok kacagtató jelenet, a poénarmada, ha a filmtörténet egyik legabszurdabb, legfeketébb, leggusztustalanabb, legszókimondóbb, legmegbotránkoztatóbb művével van dolgunk, mely tud ugyan szórakoztató lenni, de csak olyan áron, hogy a humort cinizmussal vegyíti és néhol erősen bántó stílusban prezentálja. Sokan azt hozzák fel mentségül, ilyen a világunk is. Talán, de akkor sem célravezető ilyen eszközökhöz nyúlni. Vagyis az lehetne, ha sikerülne jó érzéssel, egy bizonyos határon belül maradva kezelni ezeket az eszközöket. Néhány szcéna esetében sikerült is. A hiányérzet mégis erős maradt a végére. A végére, ahol kiderülhetne az élet értelme. És félreértés ne essék, egyáltalán nem azzal van bajom, hogy nem derül ki, hanem hogy alaposan ki van nevetve mindenki, aki szerint van neki értelme.

Kiknek ajánlom?
Biztos rossz passzban voltam, vagy valami ilyesmi, de én ezt nem igazán ajánlottam azóta se senkinek. Ami valóban említésre méltó jelenet van benne, azok nagy része megtalálható a legnagyobb közösségi portálokon és videómegosztókon.

Értékelésem: 40%

2011. február 21., hétfő

Underground


"Most mi esszük meg a vacsorát, vagy az minket?"







Objektíven: "A soha véget nem érő háború abszurd és lehetetlen, de - mint tudjuk - a Balkán megvalósult meséje. Belgrád 1941-es német megszállását követően több partizáncsalád a pincékbe menekül. Egy "jóbarát" hadiszállító támogatásával fegyvereket készítenek az ellenállásnak - amin a halálgyáros jól keres. A háborúnak egyszer csak vége lesz, de a barát tovább szövi a szilaj harcok történetét, oly hihetően, hogy egész város éldegél immár a felszín alatt. Azonban 1961-ben néhány partizán felmegy a fényre. Meglepődésük leírhatatlan. Azután 1991-ben újra kitör a háború..."

Szubjektíven: Ez bizony 170 percnyi kőkemény balkáni tragikomikum Kusturica-módra. A Macska-jaj ehhez képest Igazából szerelem. Emir Kusturica filmjeit mindig is nagy felbuzdulás kísérte, mégis összes többi alkotásának együttvéve nem volt akkora visszhangja, mint ennek. Nagyon nehéz film. A történések jobb megértése végett közzé teszek két írásrészletet a Creative Commons és a Filmtett jóvoltából, melyek a témával foglalkoznak és betekintést engednek az Underground világába: "A jugoszláv történelem ötven évét feldolgozó, szédületes tempójú vízió azt sugallja, hogy a háború valójában sosem ért véget a Balkánon, csupán az ellenség változott. A helyenként Federico Fellini áradó fantáziáját idéző alkotás szakmai erényeit nemigen vitatta senki, ennek tudható be cannes-i győzelme is. Annál hevesebb viták tárgyát képezte a film politikai tartalma: a nyugati és közép-európai értelmiség úgy ítélte meg, hogy az Underground valójában egy szerb propagandafilm egy bosnyák (!) művész által elkészítve, melyet a Milošević-rezsim finanszírozott. (A mű egyébként francia–jugoszláv–német koprodukció) Elnézőbb kritikusok szerint Kusturica maga sem nagyon értette, mi folyik éppen a Balkánon. A rendezőt rendkívül felzaklatta a sok, szerinte igazságtalan támadás, forró fejűen még azt is kilátásba helyezte, hogy a továbbiakban felhagy a rendezéssel. Műve védelmében annyit mondott, hogy valójában egyetlen fél oldalán sem kívánt állást foglalni, célja annak bemutatása volt, hogy hamis illúzió az egymással békében élő, soknemzetiségű Jugoszlávia titói képének fenntartása. Az idő múlásával lecsillapodtak a kedélyek, az Underground értékelése is egyre árnyaltabb lett, ám az tagadhatatlan, hogy a filmnek köszönhetően Kusturica egy időre kiesett a moziközönség kegyeiből." Filmtett: "Volt egyszer egy ország és a fővárosa Belgrád ... A film rögtön az elején megosztotta a véleményeket. Két fő tábor csapott össze. Aki védte, remekműnek, történelmi allegóriának, mitikus balkáni eposznak tartotta, aki támadta, szerb propagandaszemétnek minősítette. Kusturicának a szemére vetették, hogy megtagadta szarajevói gyökereit és elárulva Boszniát, Belgrád szolgálatába állt. A film kapcsán újra fellángoltak a boszniai háború értelmezési lehetőségei. Az Undergroundon a jugoszláv történelem önkényes félreértelemzése okán tartják hazug, félresikerült alkotásnak. Erre Kusturica személyes, alkotói szabadságával válaszolt, ami érthető. Az önmagát többször az utolsó jugoszlávnak aposztrofáló rendező eredetileg boszniai muzulmánként született. Korábbi, 80-as évekbeli sikeres filmjeivel maga is hozzájárult a multikulturális Szarajevó-kép megjelenítéséhez és népszerűsítéséhez. Ezekben a filmekben sem volt tőle idegen a történelmi háttér. Kusturica az Undergroundon 1993. októbere és 1995. februárja között dolgozott. A boszniai háború 1992. áprilisában kezdődött és két éven keresztül etnikai öldöklések helyszínévé változott. Megjegyzés: a film nem Boszniáról szól, még csak nem is ott forgatták, mégis úgy jelenik meg az emberek fejében, mintha kizárólag a boszniai háborúra vonatkozna." Saját vélemény: Érthetőek Kusturica egyetemes gondolatai, mégis annyira rájátszik a balkáni helyzetre, annyira észrevehetőek alkotói szabadsága okán elkövetett "hanyagságai", hogy nem csoda, hogy támadták. Maga a film gondolatébresztő és figyelemre méltó alkotás.

Kiknek ajánlom?
Az abszurd és a tragikomikum műfaját és a balkáni filmeket kedvelőknek. Csak felnőtt fejjel érdemes belevágni és nem árt némi történelmi háttértudás hozzá.

Értékelésem: 90%

2011. február 15., kedd

Barbárok a kapuk előtt


Életed egyik legnehezebb és legkellemetlenebb filmje.








Objektíven: Kórházba kerül az ötvenes évei elején járó Rémy. Volt felesége, Louise, arra kéri a Londonban élő fiukat, jöjjön haza a haldokló apját meglátogatni. Sébastien húzódozik, hisz hosszú évek óta nem volt apjával kapcsolata, nem volt mondanivalójuk egymásnak. Végül mégis Montrealba repül, hogy segítsen és apja támasza legyen a nehéz helyzetben. Sébastien minden követ megmozgat, hogy könnyítsen Rémy szenvedésein. Még az apja életében egykor oly fontos vidám bandát is összehívja: rokonok, barátok, egykori szeretők jönnek össze a betegágy körül.

Szubjektíven: Az amerikai birodalom bukása -sorozat egyelőre második darabjánál tart, így még nem szélesedett trilógiává. Denys Arcand rendező 1986 után ismét ehhez a témához nyúlt, különbség mindössze annyi, hogy a jelen esetben tárgyalt filmnél 2003-at írtunk. A téma lassan bontakozik ki, helyenként abszurd, helyenként fekete humorral találkozunk, mégis a kőkemény dráma viszi a filmet. A filmet, melyre nem lehet megfelelően felkészülni, olyannyira negatív és borúlátó. Negatív, mert olyan korképet vázol egy idősödő ember történetén keresztül, amely "kis túlzással többet mond az istentelen XX. századról, mint bármely történelemkönyv vagy dokumentumfilm." Ilyen XX. századi lélek a főszereplő is, és szinte mindenki a környezetében. Problémát mindig akkor éreztem a filmmel kapcsolatban, amikor a rendező megpróbálja felmenteni figuráit, akiket láthatóan szeret. De nem. Ezek a karakterek sem különbek, sőt, ők is okozói az egyre mélyülő válságnak, melyről Arcand alkotása szól. A filmben mutatnak egy remek bejátszást, amiben azt elemzik, hogy a World Trade Center elleni merénylet azért rendkívüli, mert a civilizáció szívébe hatolt, mondhatni a barbárok már ott vannak a kapuknál. Az analógia zseniális és kiválóan felépített: ugyanis pont ez a film lényegi része; nem a barbárok vannak a kapuknál. Mi magunk vagyunk a barbárok, mi vagyunk ott a kapuknál. Erre játszik rá az utolsó jelenet is. - Könnyen lehetett volna hibátlan Denys Arcand filmje. Az izmusokról szóló epizód például egészen pazar, ahogy a szeptember 11-es rész is. A rendező azonban - véleményem szerint - óriási hibát vét azáltal, hogy felmenti a figuráit, helyenként igazat ad "barbár" cselekedeteiknek. Pedig pont arra kellene rádöbbenni, hogy ezek okozzák a bajt. Figyelemre méltó filmalkotás ez, mégis kevesen fogják igazán értékelni, mert egyáltalán nem szerethető. Akiknek ez mégis sikerült, ott paradox módon máris van miről elgondolkodni egy fals értékrenddel kapcsolatban...

Kiknek ajánlom?
Jó szívvel a világon senkinek. Aki mégis úgy érzi, hogy nem teljes az élete e nélkül a film nélkül, az készítse fel a lelkét és vágjon bele!

Értékelésem: 75%

2011. február 12., szombat

A csend világa


Arany Pálma és Oscar-díj egy természetfilmnek? Igen! Cousteau kapitány klasszikusa a legnagyobbak között!






Objektíven: Cousteau "kapitány", a világhírű francia tengerkutató és könnyűbúvár természetfilmje művészi élményt nyújtó dokumentumfilm. Messze túlmegy a valóság képi ábrázolásán. Filmjében a lélegzetelállító képek, a kommentár és a zene tökéletesen összhangban vannak. A lényegében tudományos-ismeretterjesztő anyagot, a varázslatos víz alatti világ ezer arcának megörökítését meg tudták tölteni a valóság, az emberi világ izgalmas, kalandos levegőjével.

Szubjektíven: Jacques-Yves Cousteau kapitány - egy legenda, egy kiváló ember. Nagyszerű természetfilmek alkotója, elsőrangú kutató, búvár. Filmje A csend világa valóban oda kalauzol bennünket, ahol nincs hang, ahol a vízi élőlények, a korallszirtek pompája ragad magával. A narrátor nélküli részek alatt megismerhetünk egy láthatatlan, feltérképezetlen világot. Nagyszerű érzékkel összerakott epizódok, kalandos felfedezések tarkítják utunkat szárazföldön, vízen és víz alatt. Ami az egészet különlegessé teszi, hogy mi is a Calypso fedélzetén érezzük magunkat, matrózként, búvárként viselkedünk és nem csak majdnem. Minden perce átérezhető, legyen szó gyönyörű képekről vagy épp hátborzongatóan naturális, sokkoló jelenetekről. Az állatvédők ma minden bizonnyal fennék a fogukat a hasonló alkotásokra, de 1956-ban ez leginkább az újdonság erejével hatott. Inkább tanulhatna a mai kor dokumentumfilmese Louis Malle remek rendezéséből, hogyan kell emberközeli, nem pusztán tényeken alapuló filmet készíteni. A csend világa nem csak a palackos reduktoros merülést "találta fel", nem csak az első igazi búvárfilm volt, hanem Cousteau kapitány és a matrózok segítségével társsá vált egy máig feledhetetlen természettúrán.

Kiknek ajánlom?
A természetfilmek kedvelőinek. A Cousteau-életmű szerelmeseinek és a varázslatos képi világok szakavatott közönségének. Sokadszorra is felemelő élményt nyújt.

Értékelésem: 100%

2011. február 10., csütörtök

Excalibur - Vér és mágia


Az angolok is értenek a fantasy-hoz? Mi az hogy!








Objektíven: A film a legendás Arthur király történetét dolgozza fel. A szegény fiú Merlin, a varázsló segítségével megszerzi az ország trónját. Ugyanis ő az egyetlen, aki a kősziklából ki tudja húzni a hatalmat szimbolizáló kardot, az Excaliburt. Megalapítja a "kerekasztal lovagjainak" rendjét, amelynek a feladata az, hogy az országban uralkodó káoszt felszámolja, és folyamatosan jót cselekedjék. Arthur elveszi feleségül a szépséges Guinevrát, de a sors úgy hozza, hogy hölgye szívén legkiválóbb lovagjával, Sir Lancelot-al kell osztoznia.

Szubjektíven: Mennyi nagy név, mennyi nagy karakter a legendából! És mindehhez mennyi nagy színész! A stáblistára pillantva nem mehetünk el szó nélkül olyan nagyságok mellett, mint Helen Mirren, Nigel Terry, Liam Neeson, Gabriel Byrne, Patrick Stewart, Ciarán Hinds, Cherie Lunghi és Nicol Williamson. Van közülük, aki csak később vált világhírű művésszé. Tulajdonképpen elmondható mindez a rendezőről, John Boormanről is, aki - bár 1981-re már büszkélkedhetett szakmai elismerésekkel - igazán sikeres csak évekkel később lett. Az Excalibur rendezésébe 47 évesen fogott bele, tehát nem volt már fiatal. Filmje mégis irányadóvá vált a '80-as évek fantasy-hullámát tekintve. A film képi világa egyszerre középkori, lovagi időket idéző és a legendák mítikus lényegét megelevenítő; ezek fényképezése lett az igazi telitalálat. Alex Thompson operatőr tucatnyi nagy film elkészítésénél állt a kamera mögött, legsikerültebb műve azonban mégis az Excalibur. Nélküle vásári komédiára emlékeztetne, amit a vásznon látunk, - bár igen erős a jelmeztervezői munka is - így azonban hangulat, érzés, életerő költözik a képkockákra. A gyenge pont talán megint a könyv. Thomas Malory alkotását Rospo Pallenberg adaptálta majd ezt az adaptációt Pallenberg a rendezővel, John Boormannel csiszolta tovább forgatókönyvvé. A többszöri átdolgozás érződik és nem is teszi zökkenőmentessé számunkra, egyszerű nézők számára a fogyasztást. Az az ember érzése, hogy ebből vagy egy három órás eposznak kellett volna születnie, mindenféle mellékszál alaposabb kidolgozásával vagy egy feszesebb dramaturgiájú másfél, esetleg két órás műnek. A kettő között eltévedt az Excalibur, ami néhol üresjáratokat eredményez vagy épp kevéssé komolyan vehető részeket. Nem lenne teljes azonban az írás, ha nem emlékeznénk meg a legendás zenéről. A Carmina Burana választása telitalálat Boorman mozijához, a leginkább lélekemelő pillanatok ehhez a páratlan muzsikához kapcsolódnak. A film összességében tehát kettős képet mutat, de mindenképp figyelemre méltó. A Variety "lenyűgöző, páratlan vízió"-nak nevezte, Roger Ebert azonban "rendetlen, kusza" műnek. Megint csak nálunk a labda véleményformálás tekintetében. Én kedveltem az Excaliburt.

Kiknek ajánlom?
14 éven felettieknek, kifinomult angol kaland sok vérrel, mágiával, lovagokkal, egyszóval: középkorral. A fantasy műfaj szerelmesei ki ne hagyják!

Értékelésem: 80%