2011. december 29., csütörtök

Van pápánk!

Erőteljesen zárult a 2011-es év filmes szempontból. Nanni Moretti rendező eddig sem könnyed filmjeiről volt ismert, ráadásul most igen érzékeny témához nyúlt.



Objektíven: Meghal a pápa, újat kell választani. Csakhogy a jelöltek mind azért imádkoznak, hogy ne ők legyenek a kiválasztottak. Végül dönteni kell, ám az új pápa sem érzi biztosnak magát, így kerül képbe a pszichoterápia...

Szubjektíven: Bátor film, annyi szent. Nem sokan mernének ehhez a témához nyúlni és főleg nem ilyen módon. Azt kell mondjam, hogy a film alapötlete és (elsősorban) annak főszereplője elviszik hátukon és mindvégig érdekessé teszik ezt a finoman szólva sem mindennapi történetet. Igaz, hogy jobban ki lehetett volna találni a film szerkezetét, nagyobb hangsúlyt lehetett volna adni a mellékszereplőknek, jobban ki lehetett volna dolgozni egy-két történetvonalat, ám a végső hiányérzet mégsem (csak) ezek miatt marad bennünk. Nanni Moretti érezhetően óvatos az egyházzal kapcsolatos kérdésekben, ami már csak azért sem megy neki, mert ő játssza az egyik legfontosabb karaktert - amellett, hogy rendezőként is jegyzi a filmet. Az emberi, közösségi vonalra próbál fókuszálni a Van pápánk!, s mint ilyen túlságosan (bocsánat a kifejezésért, de) evilági marad. Semmi nem jön át az egyházban már végbement változásokból, keveset kapunk a nélkülözhetetlen transzcendens dimenzióból és a választás kérdése is nagyon emberien van megközelítve. Ami félreértés ne essék működik (Michel Piccoli zseniális a címszerepben!), csak ebben a történetben több volt. Moretti finoman bírálni akar, hisz itt érezhetően nem egyházellenes, de nem is egyházpárti. Külső szemlélő. Filmjét ezért is várták sokan... A reakciók pedig finoman szólva is szélsőségesek. Az olasz püspöki konferencia lapja (Avvenire) a film bojkottjára szólított fel, a legtöbb katolikus újságíró és filmkritikus viszont inkább dicsérte az alkotást a pápa emberi ábrázolásmódjáért. A Vatikán sem csatlakozott a bojkotthoz, ám aggályait kifejezte Moretti filmjével kapcsolatban. Úgyhogy mindenki előtt szabad a pálya. Egy figyelemreméltó alkotás került a mozikba, ami biztos, hogy senkit sem hagy majd hidegen.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akiknek felkeltette az érdeklődését a téma és szívesen beülnek egy célzottan provokatív filmalkotásra.

Értékelésem: 65%

2011. december 28., szerda

27 szervezet már véleményt mondott...

Lassan az utolsó díjkiosztók következnek, már ami a filmkritikusokat illeti. A szakma január közepétől mozdul rá a témára. Most nem valószínű a tavalyihoz hasonló szembenállás a "két fél" között, de várjuk ki a végét. Az eredmények folyamatosan frissülnek az adatbázisban, mely immár bárki számára elérhető itt:
Kritikusi szövetségek

Jó nézelődést! ;)


2011. december 26., hétfő

Snowbody loves me


Egy téli éjszakán jól jön, aki szeret...





Objektíven: Egy sajtárus boltjába különös vendég érkezik egy különösen hideg téli éjszakán.

Szubjektíven: Hamisítatlan Tom és Jerry minőség. Karácsonyra, hideg éjszakákra egyaránt javallott és persze minden jó, ha jó a vége: Snowbody loves me

Kiknek ajánlom?
Minden emberfiának.

Értékelésem: 100%

2011. december 21., szerda

Ha már szóba került a Golden Globe...

GOLDEN GLOBE 2012


... ami már régen nem számít az Oscar előszobájának - de erről (és arról, hogy a jelentőségük miért süllyedt az alacsonynál is lejjebb) majd egy másik cikkben fogok értekezni. Most álljanak itt a jelöltek sorban. Ebben az évben sem maradhat el a tippelési versenyünk, melynek győztese ezúttal is értékes ajándékban részesül majd. :) A kiírás karácsony után érkezik. Addig lehet latolgatni az esélyeket.




Legjobb film - Dráma
Utódok
A segítség
A leleményes Hugo
A hatalom hálójában
Pénzcsináló
Hadak útján

Legjobb film – Musical/Vígjáték
Fifti-fifti
A némafilmes
Koszorúslányok
Egy hét Marilynnel
Éjfélkor Párizsban

Legjobb rendező
Woody Allen (Éjfélkor Párizsban)
George Clooney (A hatalom hálójában)
Michel Hazanavicius (A némafilmes)
Alexandre Payne (Utódok)
Martin Scorsese (A leleményes Hugo)

Legjobb férfi főszereplő - Dráma
George Clooney (Utódok)
Leonardo DiCaprio (J. Edgar)
Michael Fassbender (A szégyentelen)
Brad Pitt (Pénzcsináló)
Ryan Gosling (A hatalom hálójában)

Legjobb férfi főszereplő – Musical/Vígjáték
Jean Dujardin (A némafilmes)
Brendan Gleeson (A guardista)
Joseph Gordon Levitt (Fifti-fifti)
Ryan Gosling (Őrült, dilis szerelem)
Owen Wilson (Éjfélkor Párizsban)

Legjobb női főszereplő - Dráma
Glenn Close (Albert Nobbs)
Viola Davis (A segítség)
Rooney Mara (A tetovált lány)
Meryl Streep (A Vaslady)
Tilda Swinton (Beszélnünk kell Kevinről)

Legjobb női főszereplő – Musical/Vígjáték
Jodie Foster (Az öldöklés istene)
Charlize Theron (Pszichoszingli)
Kristen Wiig (Koszorúslányok)
Michelle Williams (Egy hét Marilynnel)
Kate Winslet (Az öldöklés istene)

Legjobb férfi mellékszereplő
Kenneth Branagh (Egy hét Marilynnel)
Albert Brooks (Drive – Gázt!)
Jonah Hill (Pénzcsináló)
Viggo Mortensen (A Dangerous Method)
Christopher Plummer (Kezdők)

Legjobb női mellékszereplő
Berenice Bejo (A némafilmes)
Jessica Chastain (A segítség)
Janet McTeer (Albert Nobbs)
Octavia Spencer (A segítség)
Shailene Woodley (Utódok)

Legjobb egész estés animációs film
Tintin kalandjai
Karácsony Artúr
Verdák 2
Csizmás, a kandúr
Rango

Legjobb forgatókönyv
Michel Hazanavicius (A némafilmes)
Alexander Payne, Nat Faxon és Jim Rash (Utódok)
George Clooney és Grant Heslov (A hatalom hálójában)
Woody Allen (Éjfélkor Párizsban)
Aaron Sorkin és Steven Zaillian (Pénzcsinálók)

Legjobb filmzene
Ludovic Bource (A némafilmes)
Trent Reznor és Attivus Ross (A tetovált lány)
Howard Shore (A leleményes Hugo)
John Williams (Hadak útján)
Abel Korzeniowski (W.E.)

Legjobb betétdal
"Lay Your Head Down" (Albert Nobbs)
"Hello Hello" (Gnómeó and Júlia)
"The Living Proof" (A segítség)
"The Keeper" (Géppisztolyos prédikátor)
"Masterpiece" (W.E.)

Legjobb idegen nyelvű film
The Flowers of War
A bőr, amelyben élek
Srác a biciklivel
Nader és Simin - Egy elválás története
A vér és méz földje

2011. december 20., kedd

A DÍJSZEZON ELSŐ HÓNAPJA UTÁN

Mivel már máskor is írtam beszámolót, illetve összegzést, arra gondoltam kicsit megkönnyítem a helyzetemet és nemcsak filmekről fogok írni, hanem mindenről, ami a filmekhez kapcsolódik. Jelen esetben a díjszezont érzem aktuálisnak, hiszen igencsak benne járunk a közepében. Egymást érik a nagy kritikusi szervezetek díjkiosztói, melyek bevezetik a február végi Oscar-gálát. Az Oscart, amit viszont már a filmszakma ad át. A kritikus-szakma ellentét olyan dolog, melyről cikkek garmadái szólnak végestelen-végig átrágva a kimeríthetetlen témát. Tavaly például sok ilyet olvashattunk A király beszéde és a Közösségi háló kapcsán.
De melyek az idei esélyes filmek? Ezekre mindenki kíváncsi, ám a második reakció általában az, hogy miért nem ismerjük őket? Hát azért, mert ezeket csak később hozzák be Magyarországra, később mutatják be, hagyományosan a díjszezon vége felé, amikor már a megnyert szobrokkal, jelölésekkel is lehet kampányolni. Tehát marketing szerepe van. Az idei esztendőt egy francia némafilm (The Artist), egy kalandos családi Scorsese-alkotás (A leleményes Hugo), egy filozofikus, nagy kérdéseket feszegető mű (Az élet fája), George Clooney a lányaival (Utódok) és egy kőkemény akciódráma (Drive - Gázt!) uralják. Legalábbis eddig. Aztán hogy ebbe a szakma hogyan nyúl bele januártól, az az ő dolga. Lássuk, hogyan állunk 20 kritikusi szervezet után:

Legjobb film:
Egyértelműen vezet a The Artist. Nyolc alkalommal hozták ki a legjobbnak. A második vonalban Az élet fája és az Utódok nyomulnak 5-5 fődíjjal, de ez még kevés az üdvösséghez. Nagy hajrá kéne, ráadásul Az élet fája szerzői film, amire a szakma általában nem sok figyelmet fordít. Lásd Malick alkotásának 0 az az 0 Golden Globe jelölését. Bár az nem is szakma - csak úgy tesznek... A harmadik vonalban most ott van A leleményes Hugo, de érezhetően inkább a rendezését támogatják. Ezen kívül még senkinek nem termett babér.

Legjobb rendező:
Itt már sokkal vegyesebb a helyzet. Hihetetlen, de egy paraszthajszállal vezet Terrence Malick (Az élet fája), utána viszont hármas - sőt, ha őszinték akarunk lenni vele együtt négyes - holtverseny. Az említett filmek rendezői eddig nagyjából hasonló arányban tudtak győzedelmeskedni, kritikusokat a saját pártjukra állítani. Martin Scorsese, Michel Hazanavicius és Nicolas Winding Refn is esélyes, hogy a kritikusi szezon végén előkelő helyen álljon. Persze eltérő mértékben Oscar-kedvencek, hisz ilyen vizeken mondjuk Winding Refn jóval kevésbé kalózkodhat, mint Scorsese.

Legjobb női főszereplő:
Bár Tilda Swinton (Beszélnünk kell Kevinről) pazar, bár Meryl Streep (A Vaslady) minden évben előjön valamivel, amitől leesik az állunk, de ez a zászló most Michelle Williamsnek áll, aki nem kevesebbre vállalkozott, mint eljátszani a filmtörténelem egyik legérdekesebb figuráját, Marylin Monroe-t (My week with Marylin). Tette ezt egészen lenyűgöző módon. Reméljük mi is láthatjuk majd mozikban a filmet.

Legjobb férfi főszereplő:
Több mint tízen részesültek eddig elismerésben, ami előrevetíti, hogy nem egyszerű a helyzet. Jean Dujardinnak kéne nyerni, hisz filmje (The Artist) alaposan meg van támogatva a két fő kategóriával. Jelenlegi állás szerint viszont George Clooney kapná meg második aranyszobrát (Utódok). Nagyon jön fel a két Michael (Fassbender és Shannon), előbbi a Shame, utóbbi a Take Shelter című moziban nyújtott alakításáért. Brad Pittről sem szabad elfelejtkeznünk, hiszen két filmje is (Az élet fája, Pénzcsináló) ott toporog az élmezőnyben, a Pénzcsinálóért ráadásul komoly esélyesnek is tartják. Közöttük fog eldőlni.

Legjobb női mellékszereplő:
Elképesztően vegyes a kép. Nem emlékszem mikor volt utoljára ilyen év, amikor ennyire megjósolhatatlan volt ez a kategória, még egy hónappal a díjszezon kezdete után is. Oké, hogy gyűjti a díjakat Melissa McCarthy (Koszorúslányok) és Shailene Woodley (Utódok) is odacsap a maga alig húsz évével, de ismerve az akadémia ízlésvilágát, egyikük sem rúghat labdába a végelszámolásnál. Annál inkább Jessica Chastain, aki hihetetlen évet produkált 2011-ben! Egymás után jöttek tőle a felejthetetlen alakítások, szinte félő, hogy saját magát fogja legyőzni, mire oda jutunk, hogy Oscar. Los Angelesben nemes egyszerűséggel úgy oldották meg a dolgot, hogy 6(!!) filmjéért is díjazták. A legesélyesebb talán A segítségért, de a Take Shelterrel vagy Az élet fájával is labdába rúghat. Tényleg nagyon jó éve volt. Csak maradjon is így.

Legjobb férfi mellékszereplő:
Végre!! Gyönyörű párviadal két idős, nagyszerű színész között, amihez egyelőre egyetlen más színészkolléga sem tud érdemben csatlakozni. Christopher Plummer (Kezdők) és Albert Brooks (Drive - Gázt!) a két illetékes. Mindkettejükre ráfér az elismerés. Plummernek tulajdonképpen A muzsika hangja főszerepe óta esedékes a dolog, bár tény, ő igazán csak most, pár évvel ezelőtt tért vissza. Akkor viszont nagyon. Brooks kevésbé Oscar-kedvenc, ezt mutatja az is, hogy a színészekből álló szövetség nem is jelölte saját díjára, ami elég nagy vérveszteség, tudva, hogy az akadémia tagjainak többsége színész. De még ne írjuk le a dolgot. Magamtól persze azt mondanám, hogy Plummer nyer és meg is érdemli, de most nagyon egyenlő ez a küzdelem. Várjuk a további fejleményeket!

Legjobb forgatókönyv:
Fantasztikus küzdelem várható az eredeti forgatókönyv kategóriában. A Fifti-fifti ugyanúgy esélyes, mint Woody Allen az Éjfélkor Párizsban című remekért. A dologhoz persze a The Artistnak is lesz egy két szava, bár ugye pont némafilmről van szó...
Adaptáció címszó alatt most két film feszül egymásnak. Mind az Utódok, mind a Pénzcsináló halmozta eddig az elismeréseket, más nem tudott labdába rúgni mellettük. Hasonló harcra készülhetünk, mint a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában azzal a különbséggel, hogy itt most (még) senkinek sem áll a zászló.

Legjobb animációs film:
A Tintin-t is nagyon szerették, de mivel nem felel meg az akadémia által leírt szabályoknak, ezért nem jelölhető. Így azt kell mondjam, hogy a Rango csak elveszítheti ezt az Oscart.

Legjobb nem angol nyelvű film:
Számtalan példa igazolja az elmúlt évekből, hogy ebben a kategóriában nincsen lefutott meccs, de ezt a díjat most rendkívül nehezen lehetne elvenni Irántól. Ezért maximum csak az ország vezetői tudnának tenni valamit... de nem hiszem, hogy bántaná őket, inkább örülni fognak. Tehát: Nader és Simin - Egy elválás története.

Legjobb filmzene:
The Artist

Legjobb filmbetétdal:
A Golden Globe-jelölések után általában meghallgatom az esedékes dalokat. Annak örültem, hogy mindenképp erősebb ez az ötös a tavalyi mezőnynél, szerintem nincs nagyon gyenge szerzemény. - Igen, még Madonna is hoz egy egész vállalható szintet és a Gnómeó és Júliás cucc is meghallgatható egyszer. Ugyanakkor felfelé se nagyon lóg ki senki... Kivéve talán Sinead O'Connort, akinek szerintem nyernie kéne a Golden Globe-ot és az Oscart is (ebben a mezőnyben). Akit bővebben érdekel, róluk van szó: Elton John: Hello Hello (Gnómeó és Júlia); Mary J. Blidge: The living proof (A segítség); Chris Cornell: The Keeper (Gépfegyveres prédikátor); Madonna: Masterpiece (W.E.); Sinead O'Connor: Lay your head down (Albert Nobbs) - nem garantálom, hogy az akadémia díjkiosztóján is az ő nevük szerepel majd, de mindenképpen fontos őket feljegyezni.

Legjobb operatőri munka:
Azt hiszem vér folyna február végén a Kodak Színházban, ha ezt nem Az élet fája és Emmanuel Lubezki kapnák.


A többi kategóriához még nem igazán lehet érdemben hozzászólni, úgyhogy azokat majd későbbre tartogatom. Jó olvasást, filmnézést!

2011. november 18., péntek

ÚJABB FEJEZET NYÍLIK

Tizenöt western után ismét felszedi a horgonyt az óceánjáró. Elidőztünk Kevin Costner és Sergio Leone egy-egy klasszikusánál, nem maradhattak ki az animációs alkotások, találkoztunk kiváló és kevésbé jól sikerült filmekkel. Egy biztos, ide még érdemes lesz visszajönni. A vadnyugati tájak visszavárnak újabb és újabb kalandozásokra. Aki kihagyta volna valamelyik bejegyzést, alább még pótolhat bármikor.
És hogy merre tovább? Elképzelésem van, de várom az ötleteket! Alapvetően olyan filmekről szeretnék írni, melyek népszerűek, mert látom, hogy nem igazán van érdeklődés az általam látott filmek többsége iránt. Végigmehetünk James Bond 22 kalandján, elidőzhetünk a 3 nagy sci-fi klasszikusnál, vagy hogy megmaradjunk a 15-ös szám bűvöletében, jöhetnek ismert életrajzi filmek is. Várom a javaslatokat, ki miről olvasna szívesen! Hátha végre felbukkan egy-két hozzászólás is!

Addig egy kis olvasnivaló és egyben leltár. Arra gondoltam, összegyűjtöm azokat a filmeket, amelyekről eddig írtam. A "keresés"-hez beírva meg lehet őket találni. Jó olvasást és persze jó filmnézést kívánok!

... és hamarosan a sötétség

4 perc

A bombák földjén

A csend világa

A dolgok állása

A faun labirintusa

A Föld

A függetlenség napja

A Gyűrűk Ura - A Gyűrű Szövetsége

A Hídember

A Karib-tenger kalózai: Holtak kincse

A királynő

A légy

A Mississippi fekete angyala

A misszió

A párbaj

A sötét lovag

A taxisofőr

A temetetlen halott - Nagy Imre naplója

A tökéletes trükk

A vándorló palota

A zongorista

Ab ovo / homoknyomok

ABBA: The winner takes it all

Alien 1, 2, 3, 4

Animal Instincts

Apa - Egy hit naplója

Arka

Arsene Lupin

Ataque de pánico!

Avatar

Az Arany Virág átka

Az Ezüst-tó kincse

Az élet értelme

Az óceánjáró zongorista legendája

Az utolsó pisztolyos

Ádám almái

Barbárok a kapuk előtt

Benjamin Button különös élete

Big Buck Bunny

Blueberry - A fejvadász

BURN-E

Cimborák - Hegyen-völgyön

Csiribiri

DC Showcase: Jonah Hex

Drip-Along Daffy

Dumbó

Egérmese 2. - Egérkék a Vadnyugaton

Egon és Dönci

Egy makulátlan elme örök ragyogása

Egy szoknya, egy nadrág

Eredet

Erőszakik

Eső után

Este

Excalibur - Vér és mágia

Fantázia 2000

Farkasokkal táncoló

Fehér tenyér

Fekete kefe

Fel!

Felicia utazása

Filmtett-Duna Műhely Alkotótábor (beszámoló)

Gabriella Ferri nélkül az élet

Godzilla

Golet v udoli

Golgotha - Krisztus után

Holt költők társasága

Hideghegy

Ice Egg

Indiana Jones és a kristálykoponya királysága

Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford

Jégkorszak 3. – A dínók hajnala

Karácsony este

Kis Vuk

Közellenségek

L’ecsó

L'homme sans ombre

La dama y la muerte

Levitáció

Macskafogó 2. - A sátán macskája

Maestro

Mátrix

Mátrix – Újratöltve

Melquiades Estrada három temetése

Mephisto

Mission: Impossible II

Muto

München

Narnia Krónikái - Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény

Nyitány

On Your Mark

Over time

Pacsirták cérnaszálon

Papírsárkányok

Partly Cloudy

Párizs, szeretlek!

Peter & the Wolf

Please say something

Ponyo a tengerparti sziklán

Pókember

Reach

Rusalka

Shrek 2

Slumdog Millionaire – Gettó milliomos

Sorstalanság

Spirit – a sikító város

Szabadság, szerelem

Szalontüdő

Szent Lajos király hídja

Szél

Szikraváros

Szilaj, a vad völgy paripája

Szkafander és pillangó

Taxidermia

The Backwater Gospel

The Cat Piano

The Dirdy Birdy

The island at the top of the world

The Lunch Date

The Piano

Tir nan og

Titanic

Transformers 2 – A bukottak bosszúja

Tsumiki no ie - The house of small cubes

Underground

Vadnyugaton

Világok harca

Volt egyszer egy Vadnyugat

WALL-E

Watchmen

Wild Wild West - Vadiúj Vadnyugat

Yellow Cake

2011. november 17., csütörtök

Az Ezüst-tó kincse


Egy gyermekkori klasszikus, mely kiállja az idő próbáját.








Objektíven: Egy tolvajbanda elrabolja az Ezüst-tó kincséhez vezető út térképét a jogos tulajdonosától. Winnettou és Old Shatterhand összefognak, hogy visszaszerezzék a leírást és eljussanak a barlanghoz. "A Sziklás-hegység déli nyúlványai közt van egy szinte megközelíthetetlen tó, melynek nevét sokan hallották, de színét vajmi kevesen látták. Ezüst-tónak nevezték már azok a népek is, akik az indiánok előtt éltek ott. A tó környéke ásványokban gazdag."

Szubjektíven: Létezhet-e olyan férfiember, akinek kölyökkorában nem volt a kezében Karl May megunhatatlan regénye Az Ezüst-tó kincse? Generációk meghatározó olvasmánya, mely a mai napig nem tudott kimenni a divatból. May idős koráig egyszer sem járt a Vadnyugaton, de műveit olvasva ez egyáltalán nem tűnik fel. Páratlan fantáziája kiegészítette a hiányosságokat. És említsük meg Szinnai Tivadar nevét is, aki a "magyar ifjúság" számára élvezhetővé, olvasmányos kalandregénnyé munkálta az eredeti művet - remek stílusérzékkel. Filmes részről bátor dolog volt pont ehhez az alkotáshoz nyúlni. Ráadásul emlékezzünk, ez a mozi nyitotta meg 1962-ben a francia-német-jugoszláv koprodukcióban készülő western filmek sorozatát. Pierre Brice neve egy életre össze is fonódott Winnetou figurájával. A helyszínek varázslatosak, pedig a vadnyugatinak egyáltalán nem mondható Horvátország szolgált háttérként a legtöbb jelenethez. A könyv sztoriját átdolgozták, de megbocsátható mértékben, csak a legfanatikusabb rajongók fogták a fejüket a végeredményt látva. Valóban félre kell tenni a regény ismeretét a film élvezetéhez, de aki ezt megteszi, igazi nosztalgikus kölyökkori kalandélményben lesz része. A kritikusok nem sokra becsülték ezeket a filmeket, viszont nézők milliói estek rabjául. Nem véletlen. Ahogy a többi "német westernnek", ennek is van valami bája, természetessége, egyszerűsége, amitől jó nézni. Pont az az egyszerűség sugárzik át a képkockákon, mint amit az ember Karl May művét olvasva érez. Újra és újra lejátszóban a helye! Öröm a szemnek, felüdülés a gyermeki léleknek!

Kiknek ajánlom?
Férfiaknak minden körülmények között. Korhatár nincs, de a csatajelenetek miatt a 12 éven aluliakat inkább hagyjuk otthon vagy találjunk nekik valami más programot...

Értékelésem: 90%

2011. november 11., péntek

Szilaj, a vad völgy paripája


A Szilajt annak idején úgy vártam, mint addig talán egyetlen rajzfilmet sem. És ehhez kapcsolódik az első komolyabb csalódás is. Nem sok filmet ismerek, amely csak egyetlen aspektusában kiváló, abban viszont nagyon.





Objektíven: Szilaj, a vad és fékezhetetlen paripa társainak vezetője, védelmezője. Egy napon harmonikaszót hoz felé a szél a hegyekből, ő pedig elindul, hogy megtudja az ismeretlen hangok eredetét. A távolban szokatlan fényeket pillant meg, és ez végképp felkelti kíváncsiságát. Egy tábor tüzét fedezi fel, körülötte pedig furcsa lények - emberek -, akiket szintén sosem látott. Az első találkozás azonban drámai fordulatot hoz: az emberek lasszóval elfogják Szilajt, magukkal viszik, majd eladják a lovasság katonáinak. Az Ezredes megparancsolja, hogy törjék be a lovat, de az egymás után próbálkozó katonák nem járnak sikerrel. Az Ezredes ekkor taktikát vált, kikötözi Szilajt - de enni-inni nem ad neki. Ekkor felbukkan egy "kétlábú", egy fiatal dakota indián, Kis Patak, aki maga is az ezredes foglya.

Szubjektíven: Az alkotók egy merész húzással rábízták a rajzokra és a visszaemlékező narrációra a film jelentős részét, de teljesen valami oknál fogva mégsem bíztak ebben a technikában, mert a drámaibb hatás kedvéért igen erőteljessé tették a "szavak nélküli kommunikációt", ami csak néha sül el jól. A lovak párbeszéde furcsa, és nem elsősorban azért, mert animációs filmben szokatlan az ilyen megoldás, hanem mert életszerűtlenre sikerült. Ezt tovább tetézik a grandiózus nagytotálok, melyekből csak kevéssel kellett volna kevesebb és máris harmonikusabb lett volna az összkép. Megsüvegelendő a hagyományos animációs technika felé történő elmozdulás. - Később kiderült, hogy tényleg csak elmozdulás volt. Ami azonban feledhetetlen filmmé varázsolja a Szilajt, az a zenéje! Fogalmam sincs, hogy Hans Zimmer-t és Bryan Adams-et hogyan tudta elkerülni az Oscar, szerintem laposra verték a mezőnyt (bár tény, erős volt a Frida is). Zimmer a klasszikus amerikai westernek elemeit és a tőle megszokott akciódúsabb dallamokat pazar módon vegyíti, aláfestő zenéje igazi telitalálat! Bryan Adams-et pedig mintha az Isten is arra teremtette volna, hogy egy vadnyugati filmhez énekeljen és írjon dalokat, művei megunhatatlanok. Így tehát nem egyértelműen negatív vagy pozitív az összkép, megtekintésre mindenképp ajánlott!

Kiknek ajánlom?
A lovak szerelmeseinek nem érdemes kihagyni, ahogy azoknak sem, akik egy kellemes családi kikapcsolódásra vágynak. A százalékok közül sok a zenének köszönhető!

Értékelésem: 70%

2011. november 9., szerda

Volt egyszer egy Vadnyugat


Vannak filmek, melyek nevét csak a legnagyobb tisztelettel illik kiejteni, és szinte kötelező újra és újra elővenni őket.







Objektíven: Az elmaradhatatlan szájharmonikájáról nemes egyszerűséggel csak Harmonikának nevezett rejtélyes idegen már régóta hajszolja Franket, a gyilkos bandavezért, akivel sürgős párbajozni valója van. Frank azonban mással van elfoglalva: a nyugat felé terjeszkedő mohó vasúttársaság megbízásából meg kell tisztítania a terepet, hogy potya áron jussanak hozzá a tervezett pálya melletti földekhez. Most azonban komoly gondja akad Jill, az egykor örömlányként hírnevet szerző, gyönyörű özvegy személyében, aki körömszakadtáig ragaszkodik a birtokához. A tablót még Cheyenne, a szökött bandita színesíti, akiről senki sem tudja, melyik oldalon áll. A Vadnyugat hőskorának színes forgataga lenyűgözően tárul elénk Sergio Leone világsikert aratott, klasszikus mesterművében.

Szubjektíven: Lehetetlen újat írni róla, így csak a legfontosabbakra és a személyesen fontosnak érzett részekre szorítkozom. Frenetikus élményt nyújt sokadik megtekintés után is. Örökzöld klasszikus, melyen nem fog az idő vasfoga. A film keletkezéséről, forgatásáról, kritikai visszhangjáról legendák keringenek könyvekben, újságcikkekben, a világhálón. Valószínűleg minden idők legjobb westernjéről van szó, hiszen legtöbbünknek ez az első film, ami eszünkbe ötlik a western műfajáról. Arról a westernéről, amely tetőpontját élte Sergio Leone alkotásával és amelyre komolyan hatott a '60-as évek végének értékeket vesztett világa. A Volt egyszer egy Vadnyugat nosztalgikus pillantás az eltűnőben lévő vadnyugati hősre és otthonára, a Vadnyugatra. Egy világ haldoklik itt és adja át helyét egy újnak, mely civilizációval, pénzzel, munkával kecsegtet, de vajon javulást hoz-e? Leone nem foglalkozik a válasszal, elsősorban a karakterek érdeklik és az atmoszféra-teremtés, melynek bizonyítottan mestere. A változás szelét ellentétek, meghökkentő események, vezérmotívumok segítségével érzékelteti. A négy főhős négy teljesen különböző figurát és élettapasztalatot hoz a képbe, melyek lassan kezdik el keresztezni egymást az elkerülhetetlen végső összecsapásig. Henry Fonda karakterében érhető leginkább tetten a western hangnem és stílusváltása. Henry Fonda a film bemutatása előttig az amerikai hős egyik mintaképe volt, gondoljunk csak háborús filmjeire, kamaradrámáira. Fonda a forgatás alatt valamilyen módon el akarta takarni kék szemeit, mert úgy gondolta, a sötétebb szemszín jobban kifejezi a gonoszságot. Sergio Leone viszont lebeszélte erről, ugyanis ő azon a véleményen volt, hogy a kék szemek jobban visszaadják a gyilkolás fagyos, hideg természetét. Nem véletlenül lett tananyag a film elején az a felejthetetlen jelenet, melyben Leone késleltetést használ a McBain családdal történtek után. A kisfiú kirohan az udvarra, felcsendülnek a dallamok, hosszúkabátos alakok bújnak elő rejtekhelyeikről, majd az egyik figurára hátulról ráközelít a kamera, elhalad a válla mellett, majd meglátjuk kék tekintetét és mosolyát. A következő snittben pedig összeomlik a vadnyugati hős modellje és elkerülhetetlenné válik a régi világ pusztulása... Ne feledkezzünk meg Ennio Morricone szintén világhírű zenéjéről sem. Érdekesség, hogy a zene hamarabb volt készen, mint maga a film: Sergio Leone rendező Morricone dallamai alapján tervezte a jeleneteket. A zeneszerző mind a 4 főszereplő számára külön témát komponált, és ahogy a figurák kapcsolatba kerültek egymással, úgy ezek a zenei témák is keveredtek. Briliáns munka, de ezt kár ragozni. Ahogy a Volt egyszer egy Vadnyugat nagyszerűségét is. A készítők tucatnyi nagy western jellegzetességeit gyúrták össze, hogy aztán mégis valami egészen egyedi szülessen. Ez a Vadnyugat pedig lehet, hogy csak "volt", de újra és újra a képernyő elé fog ültetni bennünket.

Kiknek ajánlom?
Szigorúan 16 éven felülieknek, lassú, háromórás eposzokat jól bíróknak. Érzékeny lelkűek, egyedi rendezési stílusokat nehezen viselők inkább kerüljék Leone moziját.
A 100% mellé egy csillagot is érdemel.

Értékelésem: 100%

2011. október 26., szerda

A párbaj


Nem Steven Spielberg nehezen felejthető klasszikusáról van szó, hanem Derek Eastham filmjéről, melynek megtekintése után pár perccel már arra sem fogunk emlékezni, hogy kik voltak a szereplők.




Objektíven: Két cowboy a végső leszámolásra készül.

Szubjektíven: Mindenképpen értékelendő a kísérlet, hogy a készítők filmjükkel a western egyik kulcsmozzanatának hódolnak. Értékelendő, hogy volt kitartásuk pénzt összeszedni vágóra, operatőrre... Értékelendő, hogy valószínűleg nem egy perc alatt találták ki a forgatókönyvet. De ez még nem jelenti azt, hogy mindez jó is lenne. Mert nem az. Az igyekezet érezhető, de az önmagában még kevés. Kevés a feszültséghez, kevés a belehelyezkedéshez, kevés a hangulat kialakulásához, kevés a maradandó filmélményhez. Ebből az alkotásból annyi marad majd meg az utókornak, amennyit Janet Jackson megénekelt abban a bizonyos dalában.

Kiknek ajánlom?
Senkinek.

Értékelésem: 30%

2011. október 24., hétfő

Farkasokkal táncoló


Sokszor leírták már, de nem lehet elégszer. Egy műfaj nyert új életet minden idők egyik legnagyobb sikerű filmjének segítségével.






Objektíven: Tennessee-ben javában dúl a polgárháború. Dunbar hadnagy az áthelyezést választja a nyugati frontra - egy hőstett elismeréseként. Amikor megérkezik a Sedgewick erődbe, rá kell döbbennie, hogy az már régóta magányosan áll, és ő az egyetlen lakója. Hamarosan kapcsolatba kerül a sziú törzzsel, köztük a szent emberrel (Vergődő Madár), a harcossal (Szélfútta Haj), a törzsfőnökkel (Tíz Medve), valamint Álló Ököllel, egy fehér nővel, akit még gyermekként fogadott be a törzs. Dunbar becsületes és bátor cselekedetei nyomán fokról fokra kölcsönös elismerés és csodálat épül ki közte és a sziú törzs tagjai között. Dunbar egyre inkább beépül a törzsbe, és életre szóló barátságot köt a bennszülöttekkel.

Szubjektíven: Egy film, amiről még az is hallott, aki tegnap bújt ki a tojásból. A filmtörténelem megkerülhetetlen pontjává lett Kevin Costner rendezői debütálása, mely rögtön olümposzi magasságokba repítette a fiatal filmest. Michael Blake saját regénye alapján írta meg a forgatókönyvet, Costner pedig lecsapott rá Jim Wilson producerrel. A western a hollywoodi aranykor egyik legnépszerűbb műfaja volt, de a hetvenes évek elejének mindent felforgató és megkérdőjelező világnézete divatjamúltnak, ósdinak minősítette. Másfél évtizeddel később jött a Farkasokkal táncoló és nem csupán újjáélesztette, hanem gazdagította és komoly magasságokba emelte a műfajt. Maga a film keretes szerkesztésű - döbbenetes jelenetsorok az első félórában, nem értjük a gyilkolások miértjét és dühödtségét, különösen az indiánok kegyetlenségén botránkozunk meg. Bő 3 óra múlva egy ugyanolyan jelenetnél már szinte "nekik szurkolunk", a fehér ember népe tűnik erkölcstelennek, gerinctelennek. A film mégsem áll meg itt, hanem a felejthetetlen téli zárlatban örök érvényű gondolatokat fogalmaz meg a barátságról és a kultúrák találkozásáról. A négy órás játékidő alatt néhány zseniális karakterábrázolás, bámulatos operatőri munka és a filmzenetörténet tán legszebb darabja (John Barry) színesítik az élményt. A mindössze 22 millió dollárból készült felejthetetlen film több mint 400 milliós haszonnal zárt és nem kevesebb, mint 7 Oscar díjjal távozott az 1991-es ceremóniáról. Ez is fontos, de az igazán lényeges pontok a film alatt jönnek elő John Dunbar életének viszontagságai közepette. "Sosem tudtam igazán ki is volt John Dunbar. Talán mert ez a név önmagában nem jelent semmit. De amikor mindenki a sziú nevemen szólított újra és újra, akkor tudtam életemben először, hogy ki is vagyok valójában."

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akiknek még nem volt szerencséjük hozzá. A kemény vadnyugati világot bíró, erős lelkű, gondolkodni vágyó, szépre érzékeny felnőtteknek és ifjaknak.

Értékelésem: 100%

2011. szeptember 29., csütörtök

Az utolsó pisztolyos

Tiszteletadás egy műfajnak és egy karakternek. A pisztolyos westernhős figurája a végső leszámolásra készül.



Objektíven: Magányos férfi sétál egy elhagyatott gyárüzem raktáraiban. Derekára öv van csatolva, az övből fegyver látszik kivillanni. Kalap, csizma, bőröv... és az elmaradhatatlan pisztoly. És a végzet elkerülhetetlenül közel...

Szubjektíven: Paradox módon pont akkor támadt fel a western, amikor mindenki temetni kezdte... A Farkasokkal táncoló hatalmas sikerét számtalan rendező próbálta megismételni a '90-es években, de nem sokra futotta erejükből. A western inkább szórakoztató filmekben, vígjátékokban kelt új életre (Maverick, Bunyó karácsonyig, Manitu bocskora, Vadiúj vadnyugat) ott sem túl nagy sikerrel. Az ezredfordulóra így maradt a memoárok lehetősége. Ilyen film Alessandro Dominici alkotása is. Emlékirat egy hajdan tündöklő műfajnak és hősének, a pisztolyosnak. Nagyszerű ötlet volt Franco Nero a címszerepre, a klasszikus western a Django köszön vissza minden mozdulatában. A rendezés erőtlenségét a múltidézés hangulata és Nero testreszabott játéka ellensúlyozza. Dominici valószínűleg még nem sejtette, hogy néhány éven belül a műfaj ismét felvirágzik. Ez persze semmit sem von le abból, hogy fontos filmmel van dolgunk Az utolsó pisztolyos esetében.

Kiknek ajánlom?
Franco Nero és a western szerelmeseinek.

Értékelésem: 70%

2011. szeptember 23., péntek

Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford


Ballada a Vadnyugatról, lírai elbeszélésmóddal, epikus hosszúsággal, gyönyörű képekben, nagyszerű színészekkel elbeszélve.






Objektíven: A XIX. század egyik leghírhedtebb bandavezére volt Jesse James; fivérével vonatrablások, bankrablások, gyilkosságok tucatjait tervelték ki, majd megvalósításukhoz kisstílű bűnözőket, gazembereket béreltek fel. Nem ismertek kegyelmet, kíméletet. Még életükben legendákká váltak, cikkek, ponyvaregények, könyvek jelentek meg róluk. Ezek közül szinte mindet olvasta Robert Ford, a 19 éves félszeg fiatalember, és elhatározta, csatlakozik a James fivérek utolsó akciójához. Ez a lépése különös változásokat indít el benne. Rádöbben, hogy Jesse, akit éveken keresztül bálványozott, nem az a regényhős, akinek a könyvek beállítják. Valójában hidegvérű gyilkos, aki ártatlanok ellen fordul, zsákmányát pedig nem osztja szét a szegényeknek, hanem szinte mindent magának tart meg. Csalódása szembe állítja egykori bálványával. Kudarca és a sorozatos megaláztatások hatására jut el odáig, hogy végül megöli a legendát, Jesse Jamest.

Szubjektíven: A film Jesse James balladája, mely azonban legalább annyira szól a gyáva Robert Fordról is (Casey Affleck zseniális Ford szerepében!). Hol is lehetne elkezdeni egy ilyen hatalmas horderejű műnél az értékelést? A cím már önmagában garantálja, hogy nagy meglepetés nem érhet minket. Csak az szánjon az életéből három órát Andrew Dominik filmjére (a rendező egyébként íróként is jegyzi ezt a remek munkát), aki nem fél elmerülni a ballada eseménytelen, párbeszédekkel, hosszú snittekkel tarkított folyamában. Itt minden szónak, szünetnek, lélegzetvételnek súlya van. A nagyszerű Nyugat távolról sem emlékeztet arra a helyre, melyen Maverick vagy Webb generális az úr. Üresség, fájdalom, bizalmatlanság és félelem költözött erre a tájra. Roger Deakins operatőr fakó színei, homályos, ködös képei szellemjárta hellyé „varázsolják” a vadnyugatot; Deakins nem egy snittje fog örökre emlékezetünkbe vésődni (a vonatrablás fényképezése vizuális bravúr). Brad Pitt végig uralja a filmet, pályafutása egyik legjobbját nyújtja a fiatalabbik James fivér szerepében. Külön érdekesség, hogy alakja végig szimpatikusabb, mint a megalázott, félénk Fordé. Erre a kiváló narráció is rásegít, mely vándortársként szegődik mellénk a film során. Néha ugyan bele-beleesik abba a hibába, hogy fontos jellemfejlődéseket csak szóban közöl, de ez mit sem von le az alkotás élvezeti értékéből. A film végén Robert Ford is reflektorfénybe kerül. Tulajdonképpen ez Dominik mozijának legérdekesebb része. Gyors sodrású, mélyen drámai és feszültséggel telített. Egyetlen probléma vele, hogy levezetésnek túl hosszú, önálló mellékszálként pedig túl rövid. Egy-két jelenetre még futhatta volna. De ez legyen a legnagyobb baj. Az ezredforduló merész próbálkozásai után immár bátran kijelenthető: a western él, és ereje teljében van!

Kiknek ajánlom?
Csakis olyanoknak, akik bírják a lassú filmeket, az elmélkedős képeket, a nem könnyen emészthető alkotásokat.
Ők biztosan nem csalódnak majd.

Értékelésem: 90%

2011. szeptember 21., szerda

The Backwater Gospel


Valahogy sosem tudtam megbarátkozni az északiak filmművészetével.







Objektíven: Mióta az emberek az eszüket tudják, az Undertaker (rejtélyes temetkezési vállalkozó) sötét alakjának feltűnése azt jelenti, hogy aznap meghal valaki. Mikor egy nap megjelenik Backwaterban, a kisváros istenfélő polgárai pánikba esnek és várják, hogy valaki meghaljon, titkon remélve, hogy nem ők lesznek azok. De amikor több napon át sem történik semmi a passzív halálvárás átmegy aktív cselekvésbe, hiszen kell találni egy bűnbakot, aki felelős az Undertaker megjelenéséért …

Szubjektíven: Valahogy nem az én világom a dán filmművészet. Pontosabban az északi filmkultúra. Zsigeri élményük, hogy valami alapvetően nincs rendben a világgal, hogy valami nagyon el van rontva egészen a kezdeteknél. Erre épül legtöbb mozgóképes alkotásuk és ez az, ami annyira nehézzé teszi befogadásukat. Mert értem én és józan ésszel fel is fogom, hogy a maga nemében egyedülálló filmmel van dolgunk. Olyan képi hatást, zenei aláfestést és egyáltalán olyan hangulatot kapunk az arcunkba, hogy évekre a retinánkba és érzékszerveinkbe vésődik. Számomra azonban nem tudott zseniális, de még elviselhető magasságokba sem emelkedni. A brutálisan erős első fele után valami csattanós lezárást vártam, de semmiképp sem ilyen végkifejletet. Ez számomra nem hogy megalapozatlan volt, de egyenesen hatásvadásznak éreztem egy idő után az újabb és újabb horrorisztikus elemeket. De hát mit várjon az ember egy horrorfilmtől? Valószínűleg a párosítás volt rossz: egy dán horror és én? Ugyan már...

Kiknek ajánlom?
Akiket érdekel egy dán animációs horror.

Értékelésem: 45%

2011. szeptember 18., vasárnap

A Mississippi fekete angyala


Elfeledett spanyol film a spagettiwestern felvirágzásának évéből, fontos témával.







Objektíven: 1873-ban Golden Cityt, az amerikai kisvárost fegyveres bandák tartják a kezükben. A seriffet meggyilkolják, mert szabadlábra akart helyezni egy bűntettel gyanúsított négert. A felheccelt tömeg azonban ebbe nem törődik bele, és nyilvánosan felakasztják Jérome-ot. A város törvényes képviselői nem tudják, hogyan állítsák helyre a rendet és a szomszédos egyházközségtől kérik, hogy egy fiatal, energikus papot küldjenek hozzájuk, aki jó hatással lehet a népre. A kisváros lakói izgatottan várják Murray atyát. Az üdvrivalgás azonban megakad a torkukon, amikor meglátják, hogy az atya néger. Ettől kezdve minden gyökerestől felbolydul a kisvárosban...

Szubjektíven: Pedig minden adva volt ahhoz, hogy maradandó filmalkotás szülessen. Emlékezzünk, 1964-et írt a naptár. Ebben az évben indult hódító útjára a spagettiwestern, és ebben az évben nyert először a filmtörténelemben főszerepért Oscar-díjat fekete bőrű színész. A Mississippi fekete angyala mindkét témában valamilyen módon érintett volt, ráadásul nem olasz és nem is amerikai, hanem spanyol tálalásban került a nagyközönség elé. A bátortalan rendezés azonban kis híján teljesen elveszi a téma élét. A felvezetés és a film első fele remek, aztán valahogy kifogy belőle a szufla. Bár egy remek zárójelenetre még így is futja, de az összkép még így is hiányos. Minden kicsit steril marad. A téma a végére veszít súlyából, mintha útközben meggondolták volna magukat az alkotók. A rendezés tehát nem hoz igazán maradandót, hiába igyekeztek nagyon a díszletesek, kosztümtervezők. Akit úgy érzem ki kell emelni, az Rene Munoz, aki visszafogottan, mégis intenzív jelenléttel kelti életre Murray atya karakterét. Nélküle kevesebbet érne a film, mely így is kis híján kiesett az évtizedek rostáján. Szereplői mentik meg A Mississippi fekete angyalát és az a tény, hogy a bátortalanság mellett nem hozható fel komoly hiba ellene. Sőt, méltányolandó, hogy fontos témához nyúl és van mondanivalója. Ez már 1964-ben is számított.

Kiknek ajánlom?
Nehéz ügy, mert akik a téma miatt néznék meg, azoknak a western-típusú tálalás nem fog tetszeni, a western rajongóknak meg kevéssé lesz magával ragadó Ramon Torrado rendező mozija. Egyszer azért érdemes nekiveselkedni.

Értékelésem: 70%

2011. szeptember 16., péntek

Egérmese 2. - Egérkék a Vadnyugaton


Amerikai álom amerikai tájon amerikai animációban. Mégis működik... Mégis? Miért olyan hihetetlen ez? Talán azért, mert egy legendás kasszasiker folytatásáról van szó, ami kvázi "megrendelésre" készült. Lehet így jó filmet csinálni? Úgy tűnik lehet.




Objektíven: A Mousekewitz családnak rá kell jönnie, hogy az utcakő Amerikában sincsen sajtból és az egérlyuk sem kényelmesebb, mint máshol, de azért a gyerekek álmodoznak. Tánya arról, hogy egy napon híres énekesnő lesz, Fievel pedig arról, hogy példaképe, Wylie Burp, a híres seriff nyomdokaiba léphet. A Vadnyugat új kalandokat kínál. De a gonosz Karmanyúznak ördögi tervei vannak, s Fievel rájön, hogy becsapta az egereket. Karmanyúz egyetlen célja egy kiadós egérburgert készíteni a macskáknak, amint felépült a vadnyugati városka. Szerencsére Fievelnek jó barátai vannak, Tigris, a macska és Wylie Burp, a seriff. Az ő segítségükkel veszi fel a harcot Karmanyúz és bandája ellen.

Szubjektíven: Sokan néznek rossz szemmel Don Bluth ténykedésére. Tény, az ő égisze alatt készült rajzfilmek szinte mindegyike az amerikai álommal foglalkozik vagy így, vagy úgy. Bluth nem is tagadhatná le, hogy nagy hazafi. Ebbe a rajongásba pedig képes volt milliókat magával vonzani, miközben sokszor érzékeny társadalmi témákat is elővett. Itt elég a Minden kutya a mennybe jut döbbenetes alvilág-ábrázolására vagy az Egérmese emigránsokkal kapcsolatos égető kérdésfelvetéseire gondolni. Ez utóbbi azért is jelentős alkotás, mert - Steven Spielberg megelégelvén a Disney egyeduralmát - először volt képes bevételi mutatókban túlszárnyalni egy, az Egérbirodalom égisze alatt készült rajzfilmet. A siker óriási volt, még egy Oscar-jelölés is jutott az alkotóknak. Így tehát jöhetett a folytatás... Mely nem sikerült rosszul. Sőt! A kulcsfogalom talán az őszinteség. Minden gondolatot a lehető legkomolyabban vesz és tár a néző elé. Álmok megvalósítása? Hát persze! Gonosz legyőzése? Mi az hogy! Lehetetlen helyzetből visszatérés? Hajrá! Többnyire nem ezt szoktam írni, de ennek a filmnek kifejezetten jót tesz, hogy nem ironizál, hanem komolyan végigviszi az általa fontosnak gondolt elveket. Az egész prímán sikerült kezdés után "menjünk a Vadnyugatra, mert ott az ígéret földje" cselekmény következik, az egerek nyugatra indulnak, mert úgy hallották, hogy ott a macskák és az egerek békében élnek, és együtt munkálkodnak egy jobb világért. Ebből persze vajmi kevés az igazság... A megérkezés után tulajdonképpen egy hagyományos western következik. Megjelenik az öreg, tapasztalt westernhős alakja, aki egy fiatalabbat tanít be, hogy leszámoljon a gonosztevőkkel. Vannak indiánok, akik érdekes módon üde színfoltját adják a mozinak azáltal, hogy inkább trópusi bennszülöttekre emlékeztetnek... A film a nagy lehetőségekről mesél. Nem helyezi magasra a lécet, így nem is veri le. Az első rész erős társadalom-kritikája a múlté, de ide nem is illett volna. A második Egérmese gyerekbarát film lett, melynek megnézése közben a gyermeklelkű felnőttek is elgondolkodhatnak arról, mivé lettek fiatalkori álmaik... És ehhez nem kell amerikainak lenni.

Kiknek ajánlom?
Don Bluth rajongók ne hagyják ki, ahogy azok se, akik szívesen néznek végig gyermekükkel egy vadnyugati rajzfilmet. Iskolás kortól szerintem bátran megnézhető.

Értékelésem: 80%