2010. július 26., hétfő

Avatar


„This is the magic of cinema!”








Objektíven: Egy deréktól lefelé megbénult háborús veterán a távoli Pandorára utazik. A bolygó lakói, a Na'vik az emberhez hasonló faj - de nyelvük és kultúrájuk felfoghatatlanul különbözik a miénktől. Ebben a gyönyörű és halálos veszélyeket rejtő világban a földieknek nagyon nagy árat kell fizetniük a túlélésért. De nagy lehetőséghez is jutnak: a régi agyuk megőrzésével új testet ölthetnek, és az új testben, egy idegen lény szemével figyelhetik magukat és a körülöttük lévő felfoghatatlan, vad világot. A veterán azonban más céllal érkezett. Az új test új, titkos feladatot is jelent számára, amit mindenáron végre kell hajtania.

Szubjektíven: Lehet itt még bármiről is írni? Van egyáltalán valaki, aki ne hallott volna James Cameron filmcsodájáról? Az Avatar alapötlete már a ’90-es évek közepén foglalkoztatta Cameront, azonban még nem érezte elég fejlettnek a vizualitáshoz szükséges technikát. A fordulópontot a Gyűrűk Ura trilógia hozta el, aminek kapcsán a rendező elérkezettnek látta az időt, hogy konkrét vizekre evezzen a megvalósítás terén. S lőn világosság. Paul Frommer nyelvészprofesszor kidolgozta a na’vik nyelvét, James Cameron elvitte a stábot a hawaii dzsungelbe tréningezni, külön kidolgoztatta az összes növény és állatfajta minden jellemzőjét szakértőkkel, és a legapróbb részletekre is odafigyelt. Az igazi különlegességet pedig az az egyedülálló háromdimenziós látványvilág nyújtja, melyhez még csak hasonlót sem láttunk eddig filmvásznon. A közönség reakciója sem volt elhanyagolható: 2,7 milliárd dollárnyi mozijegy. El tud képzelni valaki annyi pénzt? És ha már a képzeletről beszélünk. Az Avatar esetében pont az a legnagyszerűbb, hogy a megálmodott világ tényleg élő és tényleg működőképes. Egyetlen számítógéppel létrehozott valóság sem volt még ennyire életszerű, és valószínűleg nem is lesz igen sokáig. A látványra tehát nem nagyon van megfelelő jelző. És mi a helyzet a tartalmi résszel? James Cameron két hét alatt írta meg a forgatókönyvet, ez pedig előrevetíti, hogy nem kell irodalmi magaslatoktól tartani, egy egyszerű, mégis nagyszerű Pocahontas-történet jut osztályrészül, ami hagyhat maga után némi csalódottságot, de nem érdemes búslakodni. A sztori: teljesen korrekt. Egy fikarcnyival sem több, de ugyanakkor nem is kevesebb! A cselekmény egyszerű, a karakterek is egyszerűek, és egyszerűségükben hibátlanul működnek! Mindenki motivált, az események logikusan és pontosan felépítve követik egymást. Eredetiség nem nagyon van benne benne, de kinek kell? Cameron nem lőtt el minden puskaport; filmje még így is látványosabb és szórakoztatóbb, mint az utóbbi pár év amerikai blockbuster filmterméséből szinte minden. Inkább azt mondom, ha James Cameron következő filmje is ily mértékben reformálja meg a mozizást, megéri várni 12 évet!

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik még nem látták... + Az előzetesre tessenek rákeresni. Ha az felkelti valakinek az érdeklődését, irány a mozi! Hamarosan játszani fogják a bővített verziót! Már gyűjtöm a pénzt az IMAX-ra!

Értékelésem: 90%

2010. július 25., vasárnap

A bombák földjén


A háború valóban a legerősebb drog...








Objektíven: Az Irakban dolgozó amerikai bombaosztag tagjai talán a világ legveszélyesebb munkáját végzik. Nap mint nap bombákat hatástalanítanak a háborús övezet kellős közepén. Életük azon múlik, hogy sikerül-e a megfelelő zsinórt elvágni idejében, mielőtt valaki felrobbantaná az elrejtett tölteteket. Számukra Bagdadban mindenki potenciális ellenség, ezért belső konfliktusaik ellenére össze kell tartaniuk. William James bombaspecialista őrmester megszállottan nem vesz tudomást a halál közelségéről társaitól eltérően, akik egyszerűen csak túl akarják élni a már alig néhány napos küldetést. Összebarátkozik egy helyi kisgyerekkel, Beckhammel, és amikor egy bombaraktárban hozzá hasonlító holttestre bukkan, keresni kezdi a tetteseket.

Szubjektíven: Adott egy mottó és egy erre épülő film. A készítők nem sokat törődtek a sztori aprólékos kidolgozásával, nem erre került a hangsúly. Minden egyes jelenet a mottót erősíti és viszont, ez tartja össze a szálakat. Epizodikus, emberközeli, s mint ilyen, szépen teljesít Kathryn Bigelow rendező alkotása. Sőt, friss szemléletével kitűnik az utóbbi évek műfaji filmjei közül. A bombák földjén abban tud új lenni, ahogy a háború mechanizmusát prezentálja. Az Apokalipszis most! óta nem emlékszem háborús eposzban ilyen delíriumos, lélekölő momentumokra, melyek a harcok monotonságából, a gyilkolás szenvtelenségéből adódnak, s melyeket ez a film - ha percekre is - de hitelesen mutat fel. A legnagyobb bravúr mégis az, hogy A bombák földjén úgy válik egy minden tizedmásodpercében háborúellenes filmalkotássá, hogy főszereplőjét pont a háború, az adrenalin, az izgalom és a bombák világa élteti. A Jeremy Renner által alakított William James törzsőrmester figurája mégsem marad távol a nézőtől, lassanként az ő személyes világát is megismerjük. Ahogy a támaszponton élő társaiét is, akik remek jellemtanulmányok egytől egyig - köszönhetően a nagyszerű színészvezetésnek. Bigelow filmje tele van emlékezetes epizódokkal, ugyanakkor nem hibátlan alkotás. A felvezetés elbírt volna egy kicsivel gyorsabb tempót és a közepe táján megjelenő "akciókrimi" műfaji sablon sem feltétlenül kedvez az összképnek, mert belerántja a nézőt néhány olyan - a helyszíni és háborús hitelességgel kapcsolatos - kérdésbe, melyeket a forgatókönyv odáig tudatosan kikerült. Nagy szerencse, hogy a végére kapunk egy remekül megrendezett, elgondolkodtató, elemi erejű finálét. A film egyébként nagyjából hasonló utat járt be a legjobb filmnek járó Oscarig, mint tavaly a Gettómilliomos. Már 2008-ban elkészült, először a velencei filmfesztiválon mutatták be, ahonnan el is hozott 5 díjat, de hazájában nem sikerült terjesztőt, forgalmazót találni neki, így a bemutató csak csúszott és csúszott. Majd végül a Summit Entertainment megoldotta a problémákat és 2009 nyarán jöhetett az amerikai bemutató. A kritika pedig olyannyira le volt nyűgözve, hogy kisebb diadalmenet kezdődött, melynek betetőzése volt a 2010-es Oscar-gála, ahonnan a film nem kevesebb, mint 6 díjjal távozhatott, köztük a legjobb rendezőnek és a legjobb filmnek járóval. A díjak jogosságáról most nem akarok vitát nyitni, lényeg, hogy egy valóban felkavaró, remek film került a mozikba, amit kár kihagyni!

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik nem jönnek zavarba egy lassú folyású háborús filmtől, melynél a hangsúly az embereken van, kevésbé a konkrét akción. Egy-két erősebb vagy gyomorforgató jelenet miatt nem javaslom gyerekeknek és szelídebb lelkivilágúaknak. Kemény, férfias film ez, melyet nem mellesleg egy nő rendezett.

Értékelésem: 85%

2010. július 22., csütörtök

Egy makulátlan elme örök ragyogása


Mily boldog az, ki feddhetetlen. A világ is feledi, ki elfeledte már. Ez a makulátlan elme örök ragyogása! Az ima meghallgatásra lel, s a kívánság lemondásra.






Objektíven: Joel döbbenten fedezi fel, hogy barátnője, Clementine kitöröltette az emlékezetéből eseménydús kapcsolatuk minden emlékét. Kétségbeesésében ő is felveszi a kapcsolatot az eljárás feltalálójával, Dr. Howard Mierzwiakkal, hogy kitöröltesse a lányt a saját emlékezetéből. De ahogy Joel emlékei fokozatosan eltűnnek, úgy ébred rá újra a Clementine iránti szerelmére. Agya rejtett zugainak mélyéről olyan erők működnek, amelyek megpróbálják megakadályozni az eljárás sikerét. Ahogy Dr. Mierzwiak és munkatársai szinte űzik-hajtják Joel-t saját emlékeinek útvesztőjén át, világossá válik, hogy Joel egész egyszerűen nem tudja Clementine-t kiverni a fejéből.

Szubjektíven: Michel Gondry hiába remek rendező, ezt a filmet Charlie Kaufman forgatókönyve viszi el a vállán. Tulajdonképpen irodalom és az irodalom képi megjelenítésének párharcáról beszélhetünk Gondry filmjével kapcsolatban. Pedig nincs adaptálandó könyv, novella vagy cikk. "Csak" egy megvalósításra váró forgatókönyv, s végül ebben az esetben is - mint annyiszor már - a leírt szó győzedelmeskedik. Pedig nem sokon múlott a dolog. Nagyszerű színészek és valóban egyedülálló látványtervezői munka segítik a vizuális megvalósulást. A dramaturgiai vezérfonal feladja a leckét, ha a néző meg akarja fejteni, előbb össze kell raknia magában a szétdarabolt történetet. A film főhőse - Jim Carrey-nek igenis jól állnak a komolyabb szerepek is! - önnön tudata bugyraiban vergődik, és újra és újra felülírja magában az emlékeket, amelyeket párkapcsolatáról őriz. Az igen érdekes szerkezet ellenére a történet a hagyományos dramaturgiát követi, a script egymást követő feszültségpontokra épít, így a sztori végig fenntartja a néző figyelmét. Még a film közepe táján is, ahol igencsak összekuszálódik minden, és a szerelmi szál is sokat gyengül az egyre vadabb ötletek miatt. A lezárás azonban nemcsak kárpótol, hanem igazán bensőséges percekkel ajándékozza meg a nézőt. Olyanokkal, melyekért feltalálták a filmet és az irodalmat.

Kiknek ajánlom?
Halmozottan romantikus érzelműeknek. Olyanoknak, akik nem keresik mindenáron a valóságot a filmekben. Korosztályban leginkább fiataloknak, idősebbek nem hiszem, hogy élveznék.

Értékelésem: 80%

2010. július 18., vasárnap

Az Arany Virág átka


Shakespeare nyomdokain haladó királydráma, keleti módra, amely sajnos színvonalában nem közelíti meg az angol mester remekműveit.






Objektíven: Hazatér a harcból a Tiltott Városba a zordon Ping császár (Chow Yun-Fat) és Jai herceg (Jay Chou). A betegeskedő császárné (Gong Li) és a trónörökös (Ye Liu) fogadja őket. A palotában azonban furcsa dolgok történtek amióta elhagyta házát, Phoenix császárnőt rendszeresen mérgezi valaki, a trónörökös pedig viszonyt folytat a szolgálólányokkal.

Szubjektíven: Pedig micsoda film lehetősége volt benne! Ráadásul keletről érkezik, ahonnan elvétve kapunk csak gyengébb minőséget. Félreértés ne essék, nem rossz film Az Arany Virág Átka, csak sokkal erőteljesebb munkákhoz szoktunk Zhang Yimou-tól (Hős, Repülő Tőrök Klánja), aki lélekben már valószínűleg a pekingi olimpia megnyitóját rendezgette, amikor nekiállt ennek a kínai családdrámának. A kezdő képsorok után rögtön világossá válik, hogy – szokás szerint - nagyszabású produkcióval van dolgunk. Az időpont 928, Kínában a Tang dinasztia uralkodik. A királyi palotában a nyugodt, békés felszín alatt kitörni készülő indulatok, vérfertőzés, testvérharc és halálos gyűlölet lapulnak; bosszú, szerelem és szenvedély feszítik a szereplőket. Mindez a hamarosan megrendezésre kerülő Krizantém Fesztiválon csúcsosodhat ki. És úgy látszik, már minden veszve van. Ha három éve azt mondtam a Repülő tőrök klánja esetében, hogy az operatőri munka minden képzeletet felülmúlóan bravúros, most ugyanezt kell mondanom a kosztümökre és a díszletekre. A királyi palota úgy néz ki, hogy … … olyan nincs is! Mindenképp újradefiniálja a pompa és a gyönyörűség fogalmát. A mesés függönyöktől elkezdve a virágcserepeken át a varázslatos oszlopsorokig. Hibátlan munka. A szűk terek kiválóan hangsúlyozzák a bezárt és kitörni készülő érzelmeket, az utolsó háromnegyed óra precízen megkoreografált akciói pedig a legigényesebbek elismerését is kivívják majd. Pozitívum úgy nagyjából ennyi. Hogy klasszikus-kaliberű filmalkotás szülessen, ahhoz sokkal nagyobb gondot kellett volna fordítani a szövegek megírására, a színészek kiválogatására, és nem utolsósorban a vágói munkára, hogy ne érezzük ennyire aránytalannak és lassúnak az első órát. Gong Li ugyan korrektül hozza a tébolyult királynő szerepét, de a többiek nem érnek fel hozzá. Egyes karakterek motivációi kidolgozatlanok, hitelesen játszott jellemváltozásokra pedig alig találunk példát. És ez így kevés. A film végén felcsendülő gyönyörű melódia nem tudja velünk feledtetni az alkotás hibáit. Nem rossz film ez, csak…

Kiknek ajánlom?
Azoknak a díszleteseknek és kosztümtervezőknek, akik valami igazán formabontót szeretnének látni. A távol-keleti filmek kedvelői sem fognak csalódni.

Értékelésem: 70%
Indiana Jones és a kristálykoponya királysága


Eddig sem volt a szívem csücske Jones professzor és ténykedése, ezek után meg pláne nem lesz.






Objektíven: A legújabb Indiana Jones kaland az USA délnyugati részén kezdődik, a sivatagban, 1957-ben - a hidegháború csúcsán. Indy alig tud elmenekülni az aljas szovjet ügynökök karmaiból egy elhagyatott repülőtéren, majd mikor hazatér, találkozik egy Mutt nevű ifjú lázadóval, aki segítséget kér elrabolt anyja, és Indy egy régi barátja megtalálásában, aki Akator Kristálykoponyájának keresésekor tűnt el. A legendás kincsre a szovjeteknek is fáj a foguk, így megkezdődik a hajsza...

Szubjektíven: Harrison Ford tulajdonképpen nem tehet semmiről, rajta nem múlott a dolog. Ő magára öltötte a legendás régészprofesszor felszerelését, és ment a dolog, mint a karikacsapás. A felelősség az alkotókat terheli. Csak mivel a film 783 millió dollár bevételt termelt, és a kritika – igaz nem egyöntetű – tetszését is elnyerte, így a felelősségre vonás most elmarad. De lássuk csak miről is van szó: Tulajdonképpen csak annyiról, hogy nem fogom kedvenceim között emlegetni ezt a filmet sem. Ami szerethető volt az eddigi epizódokban, most az is eltűnik. A számítógépes grafika erőltetése, a spielbergesen túlzásba vitt akciók, a pillanatig sem komolyan vehető főgonosz csak a jéghegy csúcsa. Nem lehet mihez kezdeni, ha már az alapötlet gyenge. A kristálykoponya legendáját végig teljesen súlytalannak éreztem, őrültekkel és bennszülöttekkel együtt. Azt meg álmomban sem hittem volna, hogy egy börtönbéli oknyomozás során el fogok kezdeni unatkozni. Persze meg lehet találni benne a jó részeket. Hangulatos a kocsmai csetepaté, az autós üldözés, a terepjárós hajsza a dzsungelben, csak nekem ez most kevés volt a felhőtlen kikapcsolódáshoz. Azért a jegy árát nem kérem vissza.

Kiknek ajánlom?
Indiana Jones-fanatikusokat könnyen érhet vaskos csalódás, így inkább azoknak ajánlom, akik egy könnyed délutáni kalandos kikapcsolódásra vágynak. Gyermekeket kéretik mellőzni.

Értékelésem: 60%
Párizs, szeretlek!


„ha most elengedi,(…) összetörik a szíve”








Objektíven: Huszonkét rendező, tizennyolc rövid történet, és egy egész estés szerelmi vallomás a fények és a szerelem városáról, Párizsról. Valamennyi történet a francia fővárosban játszódik, ahol a világ minden részéből érkezett rendezők és sztárok mesélnek a szeretetről és a szerelemről, amely hol elvarázsolja és ámulatba ejti az embert, vagy épp ellenkezőleg, szenvedést okoz neki. Az epizódokból megindító és felkavaró, különös és eleven nagyváros képe rajzolódik ki, ahol minden pillanatban kapcsolatok jönnek létre és érnek véget, kéz a kézben jár a szenvedés és a boldogság.

Szubjektíven: Mi a vége, ha rendezőóriások és színészgéniuszok találkoznak a fény és a szerelem fővárosában? Mesés barangolás Párizs utcáin és a lelkek rejtekén. A legkülönbözőbb figurák a legkülönbözőbb stílusban mutatkoznak meg előttünk – szeretni valóak és szeretetre vágyók, ezért is olyan könnyű azonosulnunk velük. Egy epizód 7-8 perc mindössze, mégis mindegyikből egy-egy kis világ bontakozik ki előttünk. Együtt szurkolunk a történelem szakos fiúnak, a vak srácnak, a bohóc párosnak, a vámpírokról nem is beszélve. A sok-sok történet között bárki kedvencre akadhat, a szórakozás garantált. Filmes szemmel nézve akadnak ugyan botlások, de ezt nem kell mindenkinek tudnia. Egy-két megjegyzés engedtessék meg azért. Öröm látni, hogy Isabel Coixet könnyebben emészthető témák felé közelít, hogy a Coen testvérek ezúttal is hozzák a szokásos bravúrost, hogy Alexander Payne most is kiváló narrátort alkalmaz, hogy Tom Tykwer nem akar mindenáron nagyot mondani, hogy Alfonso Cuaron most is mesterien vezet az orromnál fogva, stb… Nem örültem annak, hogy bár Wes Craven megint kiváló sztorit talált, azt nem tudta zsenijéhez méltó módon feldolgozni, annak, hogy Gus van Sant a téma erőszakolása miatt többször érdektelenségbe fullad, annak, hogy háromszori nekirugaszkodás után sem értem teljesen a japános részt, stb… De jóval több van az örömből. És ez nagyszerű. A film legvégén hallható dal pedig nem csupán méltó koronája az alkotásnak, hanem a 2006-os év egyik legjobb betétdala is. És ki tudja, Budapestről kik készítenek majd filmet? Addig itt van nekünk Párizs. Szerencsére…

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik kedvelik a romantikus történeteket, szívesen barangolnak Párizs utcáin és értően állnak hozzá a pozitív értelemben vett "művészkedéshez" is. És nem csak huszonéveseknek!

Értékelésem: 80%

2010. július 5., hétfő

Erőszakik


Forgatókönyv a lelke mindennek.








Objektíven: Ray (Colin Farrell) és Ken (Brendan Gleeson) életét egy pokoli munka keseríti meg, és amíg az ügy tisztázódik, főnökük (Ralph Fiennes) Londonból Brugesbe küldi őket egy kis pihenőre karácsony környékén. A két bérgyilkos a gótikus építészet és a kanálisok flamand városában próbál alkalmazkodni a turistaléthez, ami Kennek könnyebben, fiatalabb és izgágább pártfogoltjának azonban nehezebben megy. Ken élvezi a város árasztotta nyugalmat, míg Rayt még mindig kísértik a londoni vérontás képei. Miközben főnökük hívását várják, egyre több helybélivel és turistával ismerkednek meg, valamint közelebbi kapcsolatba kerülnek az erőszakos középkori művészetekkel és egy amerikai törpe színésszel, aki Európában forgat művészfilmet. Természetesen a gyengébbik nem képviselőivel is szorosabb ismeretséget kötnek, különös figyelmet fordítva néhány holland prostituáltra és a Ray fejét elcsavaró titokzatos Chloe-ra. Végül megérkezik a várva várt londoni telefon, de addigra ez a bruges-i kirándulás igazi élet-halál harccá válik a két szakember számára.

Szubjektíven: Így kell sziporkázó filmet csinálni! Az elsőfilmes rendező - egyben forgatókönyvíró - Martin McDonagh egy friss, dialógus-központú filmmel jelentkezik. A lehetetlen magyar címmel hála Istennek lezárulnak a fordítási nehézségek és Varró Dani ismét lubickolhat az angol nyelv rejtelmeiben. Pontosan megrendezett műfaji egyveleg (krimi-dráma-vígjáték) az Erőszakik, melyet elsősorban a jobbnál jobb párbeszédek éltetnek és persze a színészek bámulatos játéka. A történetre Harold Pinter Az ostoba pincér című írása inspirálóan hathatott, mégis erre fogunk legkevésbé emlékezni évek távlatából. Martin McDonagh fanyar humora már az első néhány jeleneten átüt, a pörgő dialógusok azonnal sejtetik, hogy itt bizony valami izgalmas dologgal állunk szemben. Meglepő figurák sora bukkan elő a depresszív bérgyilkostól a rasszista törpéig. Colin Farrell és Brendan Gleeson párosát élvezet nézni, ám az igazi ütőkártya Ralph Fiennes. A film utolsó harmadáig csak mint egy láthatatlan vezérlőközpont irányítja a dolgokat, a film végén viszont jelenléte húsbavágóbb, mint valaha. McDonagh mozijáról leginkább egy abszurd kamaradarab juthat eszünkbe. Kisköltségvetésű alkotás, mely nem szolgáltat lehengerlő történettel, és talán nem minden elemében épít a logikára, de a vásznon átsütő játék öröme kárpótlást nyújt.

Kiknek ajánlom?
Érzékeny lelkivilágúak kerüljék. Depressziósok még messzebb. Azok is, akik a filmek magyar címéből indulnak ki. Azok meg mérföldekre távolodjanak el tőle, akik nem szívesen hallgatnák végig a "fuck" szócskát és annak ragozott alakjait 126-szor. (nem viccelek!)
Szerintem a többiek élvezni fogják. Tényleg.


Értékelésem: 85%