2010. június 30., szerda

Holt költők társasága


"Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni..."







Objektíven: 1959-ben a Welton akadémia egyike volt az ország legelismertebb oktatási intézményeinek, amely jól nevelt, művelt fiatalemberek tucatjait bocsátotta útnak az életbe. Az évszázados múltra visszatekintő intézmény konzervatív világába egy napon új tanár érkezik, aki vibráló személyiségével, egyedi oktatási módszereivel, lelkesedésével, humorával és a gyerekek iránti teljes elkötelezettségével egyetlen pillanat alatt felkavarja maga körül az állóvizet. John Keating nem csak a költészet szeretetére tanítja meg diákjait, de arra is, hogy miképpen találhatják meg önmagukat, hogyan szabadíthatják fel saját gondolataikat és hogyan küzdhetnek az álmaikért.

Szubjektíven: Egy film, melynél nem tudja eldönteni az ember, melyik részéből idézzen, melyik klasszikussá vált szállóigét emelje ki a sok közül. Egy korosztály meghatározó filmélményévé vált Peter Weir rendező alkotása, mely minden egyes percével felemel, tanít, magával ragad és elmélyülésre késztet. A Holt Költők Társasága kötelező tananyag Észak-Amerika legtöbb angol szakos gimnáziumában. Elkészítésére féltek pénzt adni a nagy filmforgalmazók, ehhez képest gyártási költségének pontosan tizennégyszeresét hozta vissza, de még ennél is fontosabb, hogy elképesztő lavinát indított el az irodalom és a pedagógia területén. Nem egy olyan ismerősöm van, kiknek osztályában ma is szokás az "Óh, Kapitány! Kapitányom!" Én magam is így köszönök mind a mai napig legkedvesebb színésztanáromnak. A film talán legnagyobb erénye - ha egyáltalán lehet ilyet mondani - Tom Schulman forgatókönyvíró munkája. Kiváló érzékkel tartja egyben a romantika és a realista vonal harcát, nem szűkölködik műve az örökbecsű idézetekben és a figurákat is egytől egyig élő karakterekké alakítja. Érdekesség, hogy Schulman pályafutása alatt egyszer sem tudta megismételni azt a bravúrt, amit ez a film jelentett. Valami isteni sugallat szállhatta meg, éppen a legjobbkor. A kritikai visszhang nem maradhatott el, s a szakma elismerése sem késett sokat. Schulman Oscar-díjat kapott, a filmet további három kategóriában jelölték (legjobb film, rendezés és férfi főszereplő - Robin Williams). Pedig csak egy Walt Whitman idézeteket szavaló angol irodalomtanár történetét meséli el, aki miközben megpróbálja felkelteni a diákok érdeklődését a költészet iránt, arra bátorítja őket, hogy ne vonakodjanak nyitott szemmel járni a világban és megváltoztatni dolgokat maguk körül. A film utolsó jelenetében egyensúlyra talál a szemben álló két eszme, de nem lehet kétséges, a fiatalos lendület utat tört magának, és már megállíthatatlan. Todd (Ethan Hawke) a verset az emberiség szolgálatába állítva fellép a padra, hogy tisztelegjen volt tanára előtt, aki megváltoztatta az életét. De nem csak az övét, hanem immáron végérvényesen mindannyiunkét...

Kiknek ajánlom?
Úgy tapasztalom a
Holt Költők Társasága mindig kicsit a lázadók filmje marad. Kérdéseket vet fel, kellemetlen témákkal szembesít, aprólékosan vázol emberi drámákat (öngyilkossági jelenet ijesztő pontosságú megrendezése) és nem hagy hidegen. Fiataloknak kötelező, megtekintése már-már beavatási szertartásként is vehető az ifjúság világába. Egy bizonyos római kongresszuson is a filmből néztünk részletet nemrég... "Zajlik a nagy színjáték, s te is hozzáírhatsz egy sort. Vajon mi lesz az a sor?"

Értékelésem: 100%

2010. június 29., kedd

Nagy örömmel közlöm, hogy megérkezett a második vendég bejegyzés! Bátyám egy olyan filmről ír, mely szerintem sokakra gyakorolt nagy hatást. Az utóbbi évek egyik legnagyobb sikerű dán filmalkotásáról van szó, mely elsősorban nem is számtalan fesztiváldíjával hívta fel magára a figyelmet, hanem friss, újszerű látásmódjával:


Ádám almái


"How deep is your love?" Igazi vallásos film.








Objektíven:
Ivan vidéken élő lelkész, aki segíteni próbál néhány emberen: lecsúszott alkoholista, pakisztáni bűnöző, náci skinhead is megtalálható a kis házban. Köztük legutóbbiról, Adamról szól a történet, Ivannal közös jellemfejlődésükben.

Szubjektíven:
Amikor azt írtam, hogy igazán vallásos film, azt további pontosításnak vetem alá, nehogy valaki is megbotránkozzon! Nem szabad Tűzálló, Passió, Jézus élete, vagy Napfívér, Holdnővér szerű megközelítést várni, az Ádám almái nem nézőbarát és nem kedveskedő eszközökkel dolgozik. Nem, bizony! Hanem kemény fekete humorral, olykor kendőzetlen képi megnyilatkozással, brutális emberi sorsokkal. Hogyan közelítheti meg ilyen nagyszerűen egy dán rendező a Biblia egyik - ha nem "a" - legnehezebben emészthető részét, Jób könyvét? Egyáltalán van-e joga egy feltehetően nem hívő rendezőnek ehhez az anyaghoz nyúlnia és ebből alkotnia? Véleményem az, hogy Jensen maximális tisztelettel nyúlt a Könyvhöz, és két személyt középpontba helyezve kiváló drámát bontakoztat ki. Adamot elküldik Ivanhoz, hogy kezdjen vele ő valamit, ha már a börtön nem tud. Gonosz, erőszakos jellemét az első kockától nem veszi figyelembe, pont ugyanúgy áll hozzá a lelkész, mintha maszületett bárány lenne. Ez kiváltképp mókás, amikor Adam igencsak helybenhagyja Ivant. Adam válasza erre a totális "felháborodottság",: egyszerűen nem vesznek róla tudomást, nem reagálnak az ő negatív tetteire? Jóként kezelik, hihetetlen! Közben Ivanról is kiderül egysmás: vérfertőző családi háttér, fogyatékos gyermek... Mind-mind kiváló támadási felület Adamnak, a jóság, naivság nem győzhet! (Érdekes az Ivan=Naiv betűkombináció...) A kizökkentett Adam újra támad, beviszi a döntő csapásokat, ami után már nincs tovább. Vagy mégis? A rákos, fejbelőtt, megalázott, megvert Ivan haldoklik, percei vannak, amikor Adam rájön, érdemes lenne elkészítenie azt az almás sütit, amivel a lelkész még érkezésekor megbízta, mint jócselekedet. Az ebből kerekedő kerti süteményes jelenet pedig az egyik legmeghatóbb, amit valaha láttam! A hülyék a jók? Aki nem vesz tudomást a rosszról, az igaz ember? Isten szereti a bolondokat? Mind-mind Adamban is felmerülő kérdések, amikre ilyen-olyan módon megtaláljuk a választ. Ivan életben maradása nem a véletlen műve, ahogy az sem, hogy - a lehetőségekhez képest - sikerült a többi lakótársa életét is mederbe terelnie. Számomra Ivan az irgalom magasiskolája, hogy miként is mosolyogjunk, ha már fáj az élet; Adam pedig az abszolút elutasítás, cinizmus a kezdeti időkben. Ezeknek az embereknek és tulajdonságoknak folyamatos fejlődését és, talán mondhatom, beteljesülését látni maradandó élmény. Adam film végi pálfordulása korántsem túlzó, ez a felfogás könnyen ragadóssá válhat!

Kiknek ajánlom?
A dán iskola kedvelőinek, újszerű filmes élményre vágyóknak.

Értékelésem: 99%

2010. június 26., szombat

A faun labirintusa


Egy film, melyről még véletlenül sem tudom elképzelni, hogyan kerülhetett művészmozik mellett plázákba. A mesés történet mögött minden idők egyik leghatásosabb háborúellenes filmje bújik meg.





Objektíven: Spanyolország, 1944. A polgárháború véget ért, de a hegyekben még harcolnak a gerillák. Carmen (Ariadna Gil) kislányával, Oféliával (Ivana Baquero) új férjéhez, a hideg, kegyetlen és autoriter Vidal (Sergi López) kapitányhoz költözik, aki Franco seregében szolgál. Ofélia nem szenvedheti az új életét, így a ház mögött felfedezett rejtélyes labirintusba menekül. Pán - védelmezője és vezetője - egy mesebeli figura meggyőzi, hogy a kislány egy mágikus királyság rég elveszett hercegnője. Hogy az elveszett igazságot megtalálja, Oféliának három próbát kell kiállnia, olyanokat, melyekre senki nem készítette fel.

Szubjektíven: Sok mindent elmondtak már róla. Minden idők egyik legerőteljesebb háborúellenes filmje, azonnali klasszikus, a mexikói filmgyártás eddigi csúcsa, a mese, a fantázia és a horror különleges egysége, és még sorolhatnánk. Ki is jár a figyelem ennek a rendkívüli alkotásnak. Ha egy film ezernyi másik filmélmény után is képes újraértelmezni a félelem és a rettegés fogalmát, az nyilván tudhat valamit. Az első másodperctől az utolsóig fogva tart és nem enged, szinte mi magunk is aktív részesei leszünk a filmvásznon látottaknak - A valóság poklából elszakadást remélő, a Grimm testvéreket megszégyenítően iszonytató mesevilágba menekülő csemete kalandos históriája. "Célja, hogy mindvégig a szárnyaló képzelet és a lecsupaszított rideg való között, a gyomorban oldódó frászt hozva veszejtse el a labirintusába betévedt, tízéves kora óta először őszintén ámuló felnőtt sereget." - írja Balázs Áron kritikus. Remekül működik a két világ összehangolása, számmisztika és különböző kulturális hagyományok segítségével. A rendezés vérprofi, egyedüli hibaként talán annyi róható fel, hogy keveset bíz a néző fantáziájára. Persze a sokk így is embert próbáló. Láthatunk itt arcszétszabdalást, szájösszevarrást, mindezt ráadásul premier plánban. Az évtized egyik legbrutálisabb, legfelkavaróbb, ugyanakkor legfantasztikusabb élménye! Mese és valóság talán még soha nem keveredett így egymással. A zene, a fényképezés, a színészi játék mind csodálatos. Itt az idő, hogy féljünk egy kicsit a sötétben…

Kiknek ajánlom?
Gyenge idegzetűek, gyenge gyomrúak messze kerüljék el a filmet! Azon kevés alkotások egyike ez, melyekre még a 18-as karikát is keveslem. Egy-két művészmoziban X-es besorolással ment (kizárólag erős idegzetű felnőtt nézőknek), ami jobban fedi a valóságot. Aki azonban a cikket olvasva kedvet kapott, ne habozzon, mert páratlan élménnyel lehet gazdagabb!

Értékelésem: 90%
A királynő


„…és a szívek királynője” egy felejthetetlen filmalkotásban.







Objektíven: Az angol Diana hercegnő élete a tündérmese és a rémdráma keveréke, egy életút, mely csillogással és botrányokkal volt kikövezve. Az emberek szerint Diana mindig is szálka volt az angol királyi ház szemében. Nem véletlen, hogy a hercegnő tragikus halálát követően II. Erzsébet és a királyi család nem jelent meg a nép előtt. Anglia értetlenül állt királynője hallgatása előtt, mindenki elítélte a protokollhoz ragaszkodó királyi családot. A történet arról a feszültséggel és érzelmekkel teli hétről szól, amely a szívek hercegnőjének halála után megrendítette az angol monarchiát.

Szubjektíven: A film, melyben végre bepillanthatunk az angol királyi család életébe. A film, melyből végre megismerhetjük a brit politikai elit tagjait. A film, melyből végre megtudhatjuk, mennyire szereti II. Erzsébet a kutyáit. A film, mely mindezek ellenére mégsem fullad unalomba, sőt, a 2006-os év (bár inkább azt mondanám az évtized) egyik legfontosabb és legjobb filmjévé lép elő. Az angol királyi család egy hetét követhetjük figyelemmel. Ez a hét azonban messzemenően más, mint az eddigiek. 1997-et írunk ugyanis, Diana hercegnő balesetének és halálának napjai ezek. Az egész világ megrendül, minden szem a Buckhingham Palotára szegeződik. Gyászjelentés helyett azonban a királyi család vidéki birtokára távozik pihenni… Nem lehet elvárások nélkül beülni a filmre, mégsem okoz csalódást. (Nem véletlenül tartották műsoron a hazai mozik 90 hétig folyamatosan.) Valószínűleg még soha senki nem nyert annyi díjat, nem kapott annyi elismerést a filmtörténelemben egyetlen alakításért, mint a címszerepet játszó Helen Mirren. II. Erzsébet figuráját megeleveníteni a mozivásznon embert próbáló feladat, azonban rossz úton járunk, ha azt hisszük, ez az alkotás egyszemélyes produkció. Egyénieskedés helyett gyönyörű csapatmunka folyik, melyben nem csak a színészek, az egész stáb csúcsformában teszi a dolgát. A forgatókönyv szinte tökéletes, rég találkoztam hasonlóval. A dialógusok rendkívül életszerűek, messze kerülnek mindenfajta mesterkéltséget; ez már a témát tekintve is nagy szó. Ezernyi lehetőség lenne az elcsúszásra, ezeket gondosan kikerüli A királynő. A mellékszerepekben nagyszerű angol színészeket látunk, közülük a Tony Blair-t megformáló Michael Sheen emelkedik ki. Játéka egyszerűen fenomenális, méltó párja Helen Mirrennek, aki természetesen hibátlan a címszerepben. Stephen Frears filmjének talán legnagyobb érdeme, hogy közel hoz és életszerűvé tesz egy olyan világot, melyet mi többnyire roppant távolinak érzünk. Emléket állít egy elvhű embernek egy kihívásokkal teli korban. Még csak egy apróság a végére: Tony Blair első jelenése a királynőnél, szerintem a 2006-os év legviccesebb jelenete. Már csak ezért is érdemes megnézni A királynőt.

Kiknek ajánlom?
Azoknak ajánlom, akik bátran végigülnek egy alapvetően párbeszédekre, dialógusokra épülő filmet. Nem fogják megbánni.

Értékelésem: 95%
Melquiades Estrada három temetése


Minden évben akad egy filmalkotás, melyet a kritika az egekig magasztal, én azonban nem tudok mit kezdeni vele. 2005-ben Tommy Lee Jones mozija jutott erre a sorsra…





Objektíven: Pete Perkinst, a magának való tanyai előmunkást felháborítja mexikói segédjének, Melquiades Estradának meggyilkolása és dísztelen temetése. Pete addig nem nyugszik, amíg ki nem deríti az igazságot barátja haláláról. A töredezett elbeszélés Pete és Melquiades kapcsolatának alakulását követi egészen addig, míg Pete szentelt nyughelyre viszi Melquiades holttestét, és bosszút áll a felelősökön.

Szubjektíven: Jónéhány évet kellett várnunk, hogy mi is a mozikban üdvözölhessük a Cannesban díjakkal kitüntetett Jones-alkotást. Remek, valóban párját ritkító a forgatókönyv, a megvalósítás azonban igencsak felemás. Tulajdonképpen „mindhárom temetéssel” akad némi probléma. Az első esetében a krimiszerű megvalósítás, egész pontosan az időbeli ugrálások okoznak fejtörést a nézőnek, különösen, hogy semmiféle szerepük nincs se a történetalakításban, se a karakterfejlődésekben. Újszerű rendezői fogásnak tűnt… A másodikkal az a bajom, hogy abszolút motiválatlannak éreztem. Alig néhány – valóban belsőséges – jelenet foglalkozik a gazda-szolga kapcsolattal, ami egész egyszerűen kevés. Ehelyett cinikus, fekete humorral és nihillel töltött jeleneteket kapunk, melyek önmagukban jól működnek, épp csak a cselekmény fő szálát nem erősítik. Ezernyi film ezerféleképpen elmesélte már, milyen üres és tartalmatlan tud lenni az amerikaiak élete. Tommy Lee Jones se rendezőként, se főszereplőként nem tudott hozzátenni ehhez. A harmadik már működne, ha a végén megjelenő moralizálás nem állna szöges ellentétben a forgatókönyv addigi koncepciójával. A film elején bemutatott slusszpoén ismeretében pedig végképp szegény árvaként viselkedik az utolsó 10 perc, amely – félreértés ne essék – az alkotás legsikerültebb pillanataival ajándékozza meg a nézőt. Ilyen súlyos drámai fordulattal lezárt történetet régen láttam. Ám mindez miért, ha az azt megelőző 110 perc súlyos hibáktól terhelt? Azt, hogy nem találunk szimpatikus, azonosulásra méltó szereplőt, már fel sem róható egy filmnek. Mindenki egy kicsit ellenszenves, egy kicsit taszító, ugyanakkor van benne valami emberi. Ez van. És van szerencsére egy Barry Pepper is, akinek a legemlékezetesebb jeleneteket köszönhetjük. Még így is felemás a végeredmény. Érdekesség, hogy Tommy Lee Jones a kevésbé jól sikerült filmjei között tartja számon ezt az opuszt. A kritika lelkesen igyekszik meggyőzni őt állításai helytelenségéről. Pedig szerintem az öregnek most igaza van…

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akiknek tetszenek a nihilizmust középpontba állító amerikai drámák és rajongói Tommy Lee Jones munkásságának.

Értékelésem: 60%
L’ecsó


A Pixar stúdió eddigi legínycsiklandozóbb dobása.








Objektíven: A L'ecsó hőse egy kiváló szaglással megáldott, és legbelül szakács-álmokat tápláló csatornapatkány. Ő Remy, aki a Párizs alatti csatornarendszerben tengeti életét, és nem mindennapi álmokat kerget: séfként szeretne dolgozni egy ínyenc étteremben. Amikor a körülmények abba a párizsi étterembe sodorják, amelyiket saját konyhai példaképe, Auguste Gusteau tett híressé, hősünk végre rátalál egy barátra, aki hisz benne. Linguinira, az étterem szégyenlős szemetesfiújára, aki épp a kirúgás szélén áll. Most, hogy nincs mit veszíteniük, Remy és Linguini megalkotják minden idők legkülönösebb duóját: a fiú esetlen testéhez csatlakozik Remy kreatív képzelőereje, s így együtt fenekestül felforgatják Párizst.

Szubjektíven: Csapjunk is bele rögtön a L'ecsóba! Hölgyeim és uraim! Brad Bird mozija véleményem szerint nem kevesebb, mint a 2007-es esztendő legjobb filmje! Remy épp belépett Párizs egyik legelőkelőbb éttermének konyhájába, már arról álmodozik, hogy egyszer belőle is messze földön híres séf lehet. Ehhez minden tehetsége megvan – egyetlen apróság viszont megakadályozhatja álmai valóra váltását. Az, hogy patkánynak született. A családja elvárásai és a hivatástudata között őrlődő Remy támogatóra talál egy esetlen mosogatófiú, Linguini személyében, és ketten együtt a feje tetejére állítják a Fények – és persze az ínyencek – városát… Ezt egész egyszerűen mindenkinek látnia kell! Ha létezik csoda a konyhában, akkor ez az! (Az első megtekintés óta általában úgy főzök, hogy közben szól a film zenei anyaga; komolyan mondom, jobb lesz tőle az étel!) A kis Remy vezérelve fejezi ki leginkább a mondanivalót: Nem lehet mindenkiből nagy művész, de a nagy művész bárhol felbukkanhat. Szívvel-lélekkel szabad csak főzni, belevegyítve legapróbb érzelmeinket is, hogy aztán valóban adni tudjunk valamit a világnak - ahogy Remy fogalmaz. Ha igazán be tudjuk fogadni, ezt a gyönyörű mesét, gyökeres változásokat fogunk tapasztalni nem csupán konyhaművészetünkben, hanem emberi kapcsolatainkban is. A DVD kiadás extráira külön szeretném felhívni a figyelmet. Mindkét rövidfilm magával ragadó, az alkotókkal folytatott beszélgetés pedig sok érdekes gondolatot tartalmaz. Elő a kabátkát, irány a téka, nagyszerű program az egész családnak! Hadd szóljon az a francia himnusz!

Kiknek ajánlom?
Mivel még egy ilyen nagyszerű film esetében sem mehet biztosra az ember, - ízlések és pofonok elve ugyebár - azt tudom mondani, azoknak ajánlom, akik az animációért, a konyhaművészetért és az ötletes filmekért egyaránt rajonganak. Iskolás kortól felfelé.

Értékelésem: 100%

2010. június 25., péntek

Indul a következő blokk

Belekóstoltunk egy kis animációba, aztán magyar filmekkel és adaptációkkal foglalatoskodtunk. Közben persze szóba jött sok-sok más műfaj is. Azt azonban nem szeretném, hogy minimális koncepció nélkül folytassuk a filmek világában való elmerülést, úgyhogy egy stabil pont, egy húzószál mindig marad majd. Legutóbbi 15 filmünkben az volt a közös, hogy meglévő anyag - könyv, novella, képregény, stb... - felhasználásával készültek. Most arra szeretnék rávilágítani, hogy a hetedik művészet remekei nagyrészt önálló ötleteket dolgoznak fel. Eredeti gondolat, eredeti forgatókönyv. Ki ne tudna számtalan ilyet felsorolni? A Holt Költők Társaságától kezdve Remy patkány kalandjaiig. Ismét a teljesség igénye nélkül válogatunk. Jó szórakozást!

2010. június 21., hétfő

München

Egy film, mely rácáfol előzetes várakozásainkra. És ettől válik egy nagyszerű rendező fontos alkotásává.








Objektíven
:
A megtörtént események alapján készült film azt a titkos izraeli különítményt követi nyomon, melynek feladata a müncheni mészárlással gyanúsított 11 palesztin felkutatása és likvidálása volt - valamint azt boncolgatja, milyen személyes áldozatokat követelt ez a bosszúakció a csapattól és annak vezetőjétől.

Szubjektíven
:
Steven Spielberg filmje duplán magyar vonatkozású! Egyrészt, mert filmjét nagyrészt nálunk forgatta, a magyar mozibarátok legnagyobb örömére. Másrészt, mert részben a magyar származású, Kanadában dolgozó publicista, Jónás György Bosszú című könyve szolgált alapul a forgatókönyv számára. A palesztin-izraeli kérdéskör előhúzása okán a vallási, etnikai, politikai állásfoglalás lehetősége szinte tálcán kínálja magát, Spielberg azonban inkább arra koncentrál, hogy ennek milyen befolyása lehet az egyén sorsára. Azt ecseteli, hogy meddig terjedhet az „erőszak erőszakot szül” örvénye. Remekül érzékelteti, milyen kihatásai lehetnek az erőszaknak az ember magánéletére, és bemutatja azt a kétségbeejtő állapotot, amikor egy kioltott emberélettel több vagy kevesebb már egyre megy. Bátor témaválasztáshoz érett megközelítés társul. Arról is szólnunk kell, hogy a filmet óriási érdeklődés övezte kezdve egészen az ötlettől a megvalósításon keresztül a bemutatóig, és mind a mai napig. Hiteltelennek és képmutatónak bélyegezték nem csak palesztin, de izraeli oldalról is. Spielberg egyetlen áldozat családját, egyetlen illetékest sem keresett meg, ami nagy botrányokat váltott ki. A film közben derül ki, hogy célja nem is egy minél hitelesebb kortörténeti dokumentum megrajzolása volt. Nagyobb kérdések foglalkoztatták, melyeket csak úgy tudott megfelelően vászonra vinni, ha nem ragaszkodik az eredeti történethez. Így azonban valóság és fikció, igazság és kitaláció összemosódnak. A profinak vélt ügynökök egymás után vétik a gyermeteg hibákat, egy-két mellékszál pedig talán túlontúl nagy figyelmet kap. Az összkép tehát nem makulátlan, de meg kell jegyezni, régen láttunk ilyen mesterien megvalósított történelmi filmet. A München elhozta a 2005-ös év legjobb filmjének járó díjat Washintonból, Austinból és Kansasből is. Az öt Oscar-jelölés szintén önmagáért beszél. A film végső csúcsjelenete pedig olyan mesterien vágott és rendezett, hogy komolyan mondom, ilyen percekért találták fel a mozit...

Kiknek ajánlom?
A rendkívül feszült atmoszféra és a vérben nem szűkölködő jelenetek miatt csakis erős idegzetűeknek és erős gyomrúaknak. Ők egy remek filmet kapnak majd az egyik legnagyobb élő filmrendezőtől.
Értékelésem: 85%

2010. június 17., csütörtök

Hideghegy


A polgárháború egy újabb megközelítése. A nemzet születése helyett itt egy nemzet haldoklása látszik kiteljesedni; a nemrég elhunyt Anthony Minghella talán legjobb filmjében.





Objektíven: Ada (Nicole Kidman) kényelemben nevelkedett. Apja (Donald Sutherland) bár Charlstonból egy eldugott, hegyvidéki településre költözött, a széltől is óvja lányát. Inman (Jude Law) ott született a Hideghegyen, és egyszerű ember: ács. Ám nem sokkal azelőtt, hogy kitörne a polgárháború, megtetszenek egymásnak, és bár csupán egyszer csókolták meg egymást, mielőtt Inman bevonul, hogy a konföderáció oldalán harcoljon az északiak ellen, örök hűséget esküsznek egymásnak. És bármi történjék is velük, ragaszkodnak ígéretükhöz. A férfit elnyeli a háború. Borzasztó dolgokat lát és él át. Petersburgnál súlyosan megsebesül, de túléli, kórházba kerül. Megelégelte az öldöklést, csupán egyetlen dolog élteti: a hazatérés. Megszökik, és bujkálva, menekülve, gyalogol a Hideghegy felé. Szerelme eközben magára marad, és az egyre zordabbra forduló világban igyekszik túlélni a háború hozta szörnyűségeket. Ő is csak azért küzd olyan elszántan, mert bízik benne, hogy Inman egyszer megérkezik hozzá: hiszen megígérte neki.

Szubjektíven: Charles Frazier amerikai szerző regénye azonnal óriási siker lett: neves írók nyilatkoztak elismerően róla. A csodálatos nyelven írott és nagyszerűen fordított regényben lebilincselő élményre leltek mindazok, akik nem felejtették el a hagyományos nagyregények megkapó világát. Ehhez képest Anthony Minghella filmje már jóval hányattatottabb sorsú volt. A nagy díjátadókon rengeteg jelölést kapott ugyan, de végül szinte mindenhol mellőzték, a kritika sem fogadta egyértelmű lelkesedéssel. Néhány - a filmmel kapcsolatos - félreértésről szeretném rögtön az elején fellebbenteni a fátylat. Ez nem egy hagyományos romantikus háborús film. Ez egy kőkemény háborús, romantikus eposz. Így ebben a sorrendben. A tengerentúliak elkényeztettek bennünket abból a szempontból, hogy egy polgárháborús moziban a szerelem marad mindig és minden körülmények között a legyőzhetetlen erő. A harcmezők kegyetlen valóságához közelebb álló, amit itt látunk; ha Illyés-féle terminológiával szeretnék élni azt mondanám, ahol háború van, ott háború van. Az erőszak és a gyűlölet mindent megöl és állattá alacsonyítja az embert. Keserves és fájdalmas utat kell végigjárni ahhoz, hogy végül a szerelemé legyen az utolsó szó. De az övé lesz-e? Jude Law élete alakítását nyújtja és Nicole Kidman is brillírozik kettős jeleneteiknél. Renée Zellweger ugyan tisztességesen hozza az érző szívű parasztlány karakterét, de ez nálam nem érdemelt volna Oscart. A vizuális megvalósítás ezúttal is remek - az Amerikába áthelyezett modern Odüsszeia-történet minden képkockája igényesen és profin tálalt, ahogy Gabriel Yared filmhez írt muzsikája is. A problémák akkor kezdődnek, amikor Anthony Minghella rendező egyszerre akar formabontó és hagyományos lenni. Nagyon nehezen jön össze a kettő. Néhány igencsak erőltetett romantikus kellék kimaradhatott volna, így a túlzott hatásvadászat csapdájába sem esne bele a Hideghegy. A Hideghegy, amely azért is figyelemre méltó munka, mert ennek köszönhetően lett igazán nagy színész Natalie Portman, aki már beskatulyázódni látszott a Csillagok Háborúja miatt. Zárszóként efes kollégám gondolataival búcsúzom: "Nagy film a Hideghegy. Értem ezt nem csak a mintegy 155 perces hosszára, minden ízében, minden képkockájában igazi veretes filmszínmű, amennyiben a filmszínház nagyon nagy és nagyon elegáns mozit jelent."

Kiknek ajánlom?
Nehezen tartom számon filmélményeim számát, jelenleg 1500 körülire saccolom, de meg kell említsem, hogy a Hideghegy a 15-20 legerőszakosabb, legdurvább film között van, amit életemben láttam, ezt nem árt észben tartani. (a Monroe-család szomszédainak lemészárlása felett a mai napig nem tértem napirendre) Nem ajánlanám akárkinek. Történelmi érdeklődésűeknek, erős gyomorúaknak és a romantika szenvedő és véres oldalát felkutatni igyekvőknek.

Értékelésem: 80%

2010. június 16., szerda

Világok harca


Sokkoló hírem van: a Világok harca egy tisztességesen összerakott, korrekt mozi.







Objektíven: Senki sem hitte volna a 21. század első éveiben, hogy világunkat oly lények tartják szemmel, melyek intelligenciája meghaladja a miénket - hogy miközben az embereket lekötik mindennapos gondjaik, ők megfigyelnek és tanulmányoznak bennünket, ahogy a tudós vizsgálja mikroszkópján át a lényeket, melyek egy vízcseppben hemzsegnek és sokasodnak. Az ember határtalan önelégültséggel szelte keresztül-kasul a földgolyót, biztos tudatában annak, hogy ez a világ az ő birodalma. Mégis, az űr végtelen mélyén át hatalmas, hideg, rideg lények kémlelték irigy szemmel bolygónkat, és tervüket lassan és biztosan szőtték ellenünk...

Szubjektíven: Bizony, alaposan felkopott a rendező Steven Spielberg álla, amikor a földönkívüliek támadásáról szóló forgatókönyvet 1996-ban rendezőtársa, Roland Emmerich hamarabb vette elő az asztalfiókjából, és hamarabb készített belőle filmet. A Függetlenség Napja minden idők második legnagyobb kasszasikerévé vált, és Mr. Spielberg kénytelen volt elnapolni megaprodukcióját. Egészen 2005-ig! A történet egyáltalán nem bonyolult. Adva van egy szétesett család, ahol a léha apuka feladata, hogy a gyilkolászni kezdő idegenek elől biztonságba menekítse ifjú porontyait. A miniatürizált családi dráma nem mozgat meg mély lelki dimenziókat, pár száz ilyet láttunk már korábban is. Ugyanakkor nem rossz ez a szál, csak sokkal jobb is lehetett volna, ha néha pihentetik egy kicsit Tom Cruise karakterét. Tim Robbins, és a mindig remek Dakota Fanning hozzák a formájukat, Justin Chatwin azonban többet érdemelne. Így a film néha kicsit erőltetett, kicsit felszínes. Vagy épp kevéssé komolyan vehető, amikor a harcmező közepén kezdenek drámázni. A film többi részébe nem nagyon lehet belekötni. Vizuálisan olyannyira erős Spielberg mozija, hogy simán az évtized legjobbjai közé emelkedik. A földönkívüliek megjelenítése és egy-két jelenet hatalmasat üt (kompos rész; a lények első akcióba lépése), régóta nem láthattunk ilyen tökéletesen megtervezett idegeneket. A titokzatosság szempontjából külön piros pontot érdemlő, hogy nem tudunk meg sokat a bolygónkra érkező lényekről. Janus Kaminski operatőr ismét bravúros munkát végzett, a felüljáró szétlövését a film elején pedig soha nem feledem. Mindezek tetejébe a vége slusszpoén alaposan átveri a nézőt. Ránk is fér...

Kiknek ajánlom?
Steven Spielberg, a sci-fi műfaj és Tom Cruise rajongóinak mindenképp. Kőkemény akciómozira áhítozók valószínűleg csalódni fognak és a drámai vonal lelkes hívei is. Kicsit a két szék és a pad esete, de egy próbát mindenképp és mindenkinek megér. 16 év felett persze.

Értékelésem: 75%

2010. június 15., kedd

Arsene Lupin


Pedig már a plakátra nézve tudhattam volna...








Objektíven: Arsene Lupin elcsen mindent, ami fénylik, grófnők családi ékszereitől a csillagok konstellációjában rejlő legbensőbb titkokig. A Robin Hood nagylelkűségével, Sherlock Holmes logikájával és Don Juan csáberejével megáldott Arsene nehéz helyzetbe kerül, amikor egy rablássorozat és hidegvérrel elkövetett gyilkosság első számú gyanúsítottjává válik. Apja gyilkosát kutatva, nemcsak tanúja lesz egy titkos összeesküvésnek, hanem tudomást szerez egy mesés kincsről is. Arséne Párizsba indul, hogy felkutassa a kincset.

Szubjektíven: Ki ne kerülne lázba, amikor egyik kölyökkori olvasmányélményét filmesítik meg, ráadásul azok közül is az egyik kedvencet? Nem tagadom, elvárásokkal ültem be a miskolci moziterembe, hogy aztán valami egészen mást lássak, mint amit merni reméltem. Az évtized mítoszmagyarázó alkotásainak sorába áll be ez a francia áldráma, mely agymosó kalandfilmként sokkal jobban működik. A zseniális detektív-betörőtől többet várnánk. Karaktere olyannyira vérszegény, hogy nehezen tudom elhinni; ebből az emberből legenda válik. Kristin-Scott Thomas játéka érdemel egyedül említést, aki színészi munkájával köröket ver kollégáira. Az Arsene Lupin momentumokra képes csupán maradandót alkotni, s mint ilyen bízvást számíthat arra, hogy nézője egy-két héten belül nemcsak a plakátját, a filmet is elfelejti...

Kiknek ajánlom?
Akik szeretik a századforduló párizsi hangulatát és nem zavarja őket, hogy mindehhez egy gyenge krimi a körítés.

Értékelésem: 40%

2010. június 13., vasárnap

Szent Lajos király hídja


Hiába a Goya-díjas kosztümök, ha a legendás regény nem tud életre kelni a filmvásznon.







Objektíven: Thornton Wilder világhírű regényének megfilmesítésében, öt, látszólag egymással semmilyen kapcsolatban nem álló utazó élete kapcsolódik össze egy tragédiában. Útjuk Peruban, a Szent Lajos király-hídon keresztezi egymást a végzetes napon, 1714. augusztus 20-án. A híd hirtelen összeomlik és ők mindannyian a mély szurdokba zuhanva lelik halálukat. Baleset volt? Vagy esetleg volt valamilyen közös kapocs, ami halálukat okozhatta? A filmben egy pap utazása során arra a megdöbbentő feltevésre jut, hogy esetleg a tragédia hátterében Isten akarata húzódhatott meg.

Szubjektíven: A Szent Lajos király hídja könnyen nagyszerű, sőt, klasszikus film lehetett volna, méltó követője Thorton Wilder regényének. Azonban arra, amit látunk, véleményem szerint nem illik a klasszikus jelző, még a jó is alig-alig. Pedig minden együtt volt. Tehetséges rendező, kiváló történet, pompás helyszínek, és a 2004-es év talán legillusztrisabb szereplőgárdája. Kiváló színészek egész sora adta nevét ehhez a filmhez, Robert de Nirótól Geraldine Chaplinen keresztül F. Murray Abrahamig. Azonban ismét bebizonyosodik, hogy jó könyvből nehéz jó forgatókönyvet írni. Amit az első órában a vásznon látunk, igencsak összekuszálja még azok gondolatait is, akiknek nem volt szerencséjük a könyvhöz. A film kerete távol áll Wilder szellemiségétől, de ez még önmagában nem lenne baj; a dialógusok kuszák, többször megfejthetetlen, miről van szó. Az újabb és újabb szereplők megjelenése végképp szétesővé teszi a filmet. A karakterek szürkék, nem keltik fel a néző érdeklődését, ez pedig alapvető hiba. Minőségi javulás a film felénél következik be: A jelenetek végre megfelelő hosszúságúra nyúlnak, nem vágja agyon őket az a bizonyos olló. Így lehetőséget kapunk, hogy jobban belelássunk a szereplők tragédiájába, azonosulhassunk velük. Minden felesleges mellékalak, oda nem illő sallang eltűnik, helyette az öt főszereplő lelki megtisztulására tudunk koncentrálni. És ez némileg meg is menti a filmet. Mire leszakad az a bizonyos híd, már bennünk is megszülethet a katarzis. Kár, hogy ilyen sokat kell rá várni...

Kiknek ajánlom?
Nehéz ügy, mert többen szeretik a filmet. Egyik "Helloinfo"-s kollégám kifejezetten ünneplő kritikát írt róla. Így csak a saját véleményemet mondhatom el. Fiataloknak semmiképp, idősebbek közül is csak azoknak, akik ismerik Wilder regényét és nem feltétlenül bosszantja őket, ha az eredeti műnél érdektelenebb művészeti feldolgozással kell farkasszemet nézniük.

Értékelésem: 55%

2010. június 12., szombat

Papírsárkányok


Gyönyörű délután van Kabulban, az égen magasra szárnyal az öröm és a sárkányeregető-verseny számtalan „színpompás résztvevője”…






Objektíven: Az utóbbi idők egyik legnagyobb sikerű, legméltatottabb könyve alapján készült ez a mélyen megrendítő film barátságról, családról, pusztító erejű hibákról és a megváltó szeretetről. A háború szélén álló, kettészakadt országban két gyermekkori jóbarát, Amír és Hasszán örökre elszakad egymástól. Gyönyörű délután van Kabulban, az égen magasra szárnyal a kitörő öröm és az ártatlan sárkányeregető verseny számtalan gyönyörű résztvevője. Ám a győzelem keserű következményeként az egyik fiú gyáván elárulja a másikat, és ez tragikus események sorát indítja el... És elkezdődik a megváltáshoz vezető keserves út... 20 évvel később a már Amerikában élő Amír visszatér a tálibok által vasmarokkal uralt, veszedelmes Afganisztánba, hogy szembenézzen a sötét titkokkal, melyek még mindig kísértik őt, és hogy egy utolsó merész próbálkozással megpróbáljon mindent jóvátenni.

Szubjektíven: Történik úgy az emberrel, hogy valami megérinti, lelke legmélyéig, gondolatai csúcsára hatol. Lehet ez a megérintettség teljesen személyes, amikor egy alkotás elméleti, technikai háttere nem fontos többé; a történet, a szereplők játéka ragad magával, s helyez a film közepébe. Két órára elköltözöl a Föld egy másik pontjára, pedig a világ körülötted maradt és marad a régiben. – Így voltam én a Papírsárkányokkal. Már a kezdet kezdetén dupla előnnyel indulhattam. Nem volt szerencsém a könyvhöz, s a film rendezője, Marc Forster is egyik személyes kedvencem (Én, Pán Péter; Szörnyek keringője). Ezúttal sem lőtt mellé. Dolgozata a barátságról, a méltóságról, a bátorságról, a tiszteletről és nem utolsó sorban az önfeláldozó szeretetről tesz tanúságot az iszlám világban. Képi világa visszafogott, ugyanez igaz az érzelmi vonalra is. A hagyományos dramaturgiai szerkesztés adná magát a könnycsalogatásra, ehelyett tiszta, megélt érzelmeket látunk a filmvásznon, kerülve mindenfajta manírozást, ködösítést. A zene külön említést érdemel. A legendás Alberto Iglesias ismét bizonyította, miért is tartják számon nevét a legnagyobbak között. Keleti ritmusok, afgán dallamok – színtiszta varázslat a fülnek, Oscar és Grammy-jelölés az alkotónak. A filmben szereplő gyermekszínészek játéka tovább emeli az amúgy is magas színvonalat. Alakításuk megdöbbentően hiteles, méltó partnereik felnőtt kollégáiknak. Azt hiszem, ami igazán közel hozta hozzám a filmet és megragadott, az a főszereplő fiú karakterének változása, az ő lelki fejlődése. A Papírsárkányok az a fajta film, melyet öröm nézni. Elvhű szereplők élettel és szeretettel ábrázolva, csodás papírsárkányok az égen, nagybetűs ÉRZELMEK és egy valóságszerű mesés történet. Rájöttem, hogy nekem nem is kell több egy tökéletes filmélményhez.

Kiknek ajánlom?
Mindenkinek, aki a cikk alapján magáénak érzi ezt a filmet.

Értékelésem: 100%
Szikraváros


Kicsit félve ültem be a moziterembe, de egy ajándékot kaptam.







Objektíven: A csillogó Szikraváros már generációk óta virágkorát éli, ragyogó fényeinek köszönhetően lakói elégedettek és boldogok. Ám a földalatti város hatalmas generátora a meghibásodás határán áll, az utcákat és tereket megvilágító nagy lámpák mindenki megrökönyödésére vibrálni kezdenek. Két tinédzser vállalja magára a feladatot, hogy az idővel versenyre kelve szétnézzen Szikravárosban különböző nyomok utána kutatva, melyek tán segítenek megérteni a város létezésének misztériumát, és kimenekíteni a tisztes polgárokat, mielőtt az összes fény kihunyna…

Szubjektíven: A 2008-as karácsonyi időszak legkellemesebb filmes csemegéjének bizonyult ez a nagyszerű adaptáció, mely alaptalanul jutott a bukás sorsára. (Karácsony előtt két nappal zsúfolásig megtelt pláza, vásárlók hada, ehhez képest öten üldögéltünk a tágas multiplex teremben. Könyörgöm, mi van itt? A Földet hatan láttuk, a Szkafander és pillangót egyedül nekem (!) vetítették le, A királynőre hárman voltunk kíváncsiak. Nagy-nagy fekete pont! Tessenek moziba járni!) De térjünk vissza Gil Kenan rendező munkájához, mert megérdemli. A pazar díszletek rendkívül hangulatossá varázsolják ezt a kis települést, ahol a Generátor jelenti a túlélés egyetlen lehetőségét; a Generátor, mely egy ideje haldoklik, és hamarosan fel fogja mondani a szolgálatot. Ki kellene jutni a városból, fel a felszínre, de erre senki sem vállalkozik. Körös-körül a sötétség és rémisztő állatok hangjai. Végül két fiatal vállalja a lehetetlennek ígérkező küldetést, őket azonban szinte senki sem támogatja… Dacára az elképesztő látványvilágnak, úgy gondolom, ez az a film, ami a színészek varázslatos játéka nélkül fabatkát sem érne. Ők töltenek meg élettel, lendülettel minden egyes képkockát, miattuk válik maradandó élménnyé a Szikraváros. Öröm nézni a kedves nagyanyót, a nagyothalló szerelőt (Martin Landau szenzációs), a szkeptikus apukát, a generátor-szerelőnek vágyó srácot, a korrupt polgármestert és Lina Mayfleet talpig becsületes, jószívű figuráját. Szerencsére Gil Kenant sem hagyta cserben színészvezetési képessége, így remekül irányítja az egész csapatot. A logikai bukfencektől most tekintsünk el, és a helyenként elkapkodott epizódok felett is hunyjunk szemet (a vakondnak és a szarvasbogárnak nem nagyon van funkciójuk, de azért valahogy belekerültek - rémisztgetni). És hogy az irányítópulthoz miért nem nyúlt hozzá senki évek óta?… De inkább hagyjuk. Nem ez a lényeg. A film nagyszerű kikapcsolódást nyújt, és nem akarom elhinni, hogy ez az alkotás produkálta 2008 egyik legnagyobb pénzügyi hasalását. Jóval gyengébb alkotások meg kasszasikerek lettek (lásd.: Indiana Jones 4.rész). De hogy pozitívan zárjam soraimat: komolyan mondom, el fogom indítani az „Oscart Saoirse Ronannek!” -kampányt. Amit ez a 16 éves lány művel a filmvásznon, arra nehéz szavakat találni. A Vágy és vezeklés, az Egy varázslatos Karácsony és a Death Defying Acts neki köszönhetően váltak felejthetetlen filmélményekké, most pedig Lina Mayfleet-ként játszik hibátlanul. Nem csoda, hogy Peter Weir (Truman show, Holt költők társasága) és Peter Jackson (Gyűrűk Ura trilógia) is felfigyeltek rá, és szerződtették közelgő filmjeik szereplőgárdájába. Nem rossz pályakezdés…

Kiknek ajánlom?
Végre egy jó ifjúsági mozi tinédzsereknek!

Értékelésem: 75%
A Vándorló Palota


Hayao Miyazaki a történethez Diana Wynne Jones angol írónő 1986-os, Howl's Moving Castle című regényét vette alapul. Azt azonban Jones írónő sem gondolhatta, hogy ilyen csoda születik művéből.





Objektíven: Sophie dolgos hétköznapjai az édesapjától örökölt kalapboltban telnek. Fiatal korához képest csak ritkán engedheti meg magának, hogy a közeli városba menjen egy kicsit szórakozni; ám egyik kiruccanása alkalmával találkozik Howl-lal, az elképesztően sármos varázslóval. Kapcsolatukat félreértve az irigy Hangafüves puszta boszorkánya rettenetes átokkal sújtja Sophie-t; 90 éves öregasszonnyá változtatja.

Szubjektíven: A ’80-es években ismerhettük meg Hayao Miyazaki nevét. A nevet, mely az anime, az animáció új korszakát jelenti. Milliókat ejtett ámulatba a Vadon hercegnője, aztán a Chihiro Szellemországban című remekmű. 2004-ben elkészült alkotása, A Vándorló Palota sem okoz csalódást, sőt, az előzetes várakozásokat messze felülmúlja. Amikor az „esztéta” beül a moziba, hogy utána kritikát írjon, az egy természetes jelenség, semmi különös nincs benne. Megnézi, eldönti ajánlani fogja-e másnak is, avagy sem. Odafigyel a részletekre, próbálja „kritikus szemmel” nézni a dolgot. Ám amikor egy olyan filmre ül be, mint A Vándorló Palota, akkor belesüpped a bársonyszékbe, nekiszegeződik a vászonnak és már nem is kritikus, hanem egy sima mezei néző kötelezettségek nélkül, aki képtelen uralkodni magán, képtelen azzal a bizonyos „szemmel” szemlélődni, ehelyett egyszerűen csak a film része lesz, belefolyik a történetbe, és szinte szó szerint eltűnik két órára ebből a világból. Mert Hayao Miyazaki alkotása olyan hatással lesz ránk, mintha visszaváltoznánk gyermekké, aki minden csodában hisz.
A rendező teljesen klasszikus vonalvezetést használ mind a történetmesélésben, mind a forgatókönyv szövegében egyaránt, ezzel is hitelesebbé teszi a gyermekkorunk hangulatát, amikor még képesek voltunk kikapcsolódni olyan "hagyományos" meséken, mint az Alice csodaországban, vagy akár az Aladdin és az Oroszlánkirály.
A történet szerint ugyanis egy fiatal kalapkészítő lányt megment egy délceg idegen, a félreeső utcában garázdálkodó katonáktól és démonoktól, és hölgyünk eme gesztus hatására beleszeret a fiúba. Ám az ifjúnak van egy varázslónő rajongója is, aki látván a kis incidenst, vetélytársát átokkal sújtja, méghozzá nem is akármilyennel: 90 éves öregasszonyt csinál Sofi-ból. Sofi így ki is menekül a városból, fel a hegyekbe, a varázslók és démonok birodalmába. Menekülésének, bár nem derül ki, de valószínűleg két oka van: egyrészt nem szeretné, hogy ilyennek lássák az emberek, így elbujdokol, másrészt titkon bízik abban, hogy a varázslat megtörhető. Útja során találkozik szembe a négy lábon járó címszereplővel, vagyis a külön életet élő palotával, ahol barátokra lel, és végre a visszahúzódó lány is mer másmilyen lenni, mint amit elvárnak tőle, mer igazi szeretettel, törődéssel lenni mások felé. Többet azonban vétek lenne a történetről regélni, ezt a csodát hamar át kell élni.
Minden hős egyedi, összetéveszthetetlen, és szerethető. Ráadásul mindegyikük úgy van megalkotva, hogy képesek vagyunk beleélni magunkat vívódásaikba, örömükbe. És egy apróság: Sofi mindig azokban a pillanatokban fiatalodik, vagy nyeri vissza eredeti alakját, amikor éppen nem figyel oda magára, amikor kilép saját zárt világából és a többiek felé fordul. Gyönyörű a metafora: a film elején Sofi olyanná válik, amilyen a lelke, később ebből az „öregségből” fiatalodik meg. Mindenkinek kihagyhatatlan, aki szereti a rajzfilmeket, akinek van fantáziája, (és akinek nincs kőből a szíve.)

Kiknek ajánlom?
Tisztában vagyok vele, hogy Hayao Miyazaki munkássága nem örvend egyöntetű elismerésnek. Keleti motívumkészlete, sajátos világlátása nem könnyen emészthető. Az animék világát szerető és a színpompás, nagy igényeséggel megalkotott képsorokat kedvelő rajzfilm-rajongók számára mégis kötelező darab. Az okok feljebb olvashatóak.

Értékelésem: 100%
Spirit – a sikító város


Nem csupán a város sikít…








Objektíven: A Spirit - A sikító város egy meggyilkolt rendőr, Denny Colt története, aki különös módon a Spirit nevű álarcos bűnvadász képében születik újjá. Legfőbb célja a hőn szeretett város Central City rendjének biztosítása, így állandóan gonosztevőket üldöz, különös tekintettel a leggonoszabbra mind közül: a kissé elmebeteg és megalomániás Octopusra. De bármily elfoglalt is a sok bűnténnyel, hős lovagunknak mindig akad ideje a gyönyörű nőkre, bár soha nem lehet biztos benne, hogy épp elcsábítani, szeretni vagy megölni akarják-e őt. Egy biztos társa akad, akihez mindig hűséges marad, és aki soha nem árulja el őt: Central City, a régi s elegáns nagyváros, ahol megszületett, és ahol újjászületett.

Szubjektíven: Nem csak a város sikít, hanem a moziban ülő sok-sok néző is. Az ígéretes filmelőzetesek után többre számított a világ Frank Millertől. A képi világ még csak-csak mentené a mozit, ha nem hajazna ennyire a Sin City-re. A legnagyobb probléma talán pont az, hogy senki sem tudja megmondani mit akar a film, miről akar szólni? Épp csak belekap valamibe, nem időz el sehol, a szereplők távol maradnak, érzelmi azonosulás híján kétkedve bámuljuk őket. A vizuális és történeti poénok inkább hatnak idiótának, mint kreatívnak. A várossal való kapcsolat bemutatására pedig több idő kellene egy kezdő és egy lezáró nagymonológnál – ellentétben a hölgyekkel. Véleményem szerint azok fognak legkevésbé csalódni Frank Miller alkotásában, akiknek elég annyi, hogy egy filmben láthatják Eva Mendest, Scarlett Johanssont, Sarah Paulsont és Jaime Kinget. Ha valaki esetleg többre vágyik ezen hölgyek látványánál, javaslom, ne erre fizessen be…

Kiknek ajánlom?
Alapvetően azoknak sem, akiknek elég a csajmustra. Egyszerűen nem éri meg.

Értékelésem: 25%
Szkafander és pillangó


„Furcsa egy film, nincs igazi történet, viszont mégis jó nézni, talán mert szakmailag jó.”







Objektíven: Jean-Dominique Bauby a világhírű ELLE francia divatmagazin főszerkesztője volt. Sikeres pályafutását 1995-ben agyvérzés törte ketté, melynek következtében szinte teljesen lebénult. 43 évesen. A kórházban eltöltött időről, szenvedéseiről és különleges szabadságáról írt könyvet Szkafander és pillangó címmel; ezt dolgozza fel Julian Schnabel filmje, mely bemutatásának évében a legsikeresebb nem angol nyelvű filmalkotás volt.

Szubjektíven: Egyik kollégám gondolatait idéztem dőlt betűvel a bevezetőben a filmmel kapcsolatban. Azt kell mondjam, találó. Nagyon is. Nézzünk, és lássunk a mélyére: megrázó portré egy bezárt életről, és egy könyvről, melyet Bauby a fél szemével (!) diktált le. - Felébredsz az ágyon. Körülötted fehér ruhás alakok. Még nem tudsz semmit. Még nem emlékszel, mi történt. Minden homályos, ködbe vesző. Mi van itt? Miért vagyok itt? A felismerés a fájdalmas, vagy ami azután következik? Szívszorítóan hangzik, nem igaz? Schnabel filmje minden, csak pont az nem; szívszorító. Egyszerű, ironikus, elgondolkodtató, kicsit cinikus, és végtelenül emberi. Mindehhez nagyban hozzájárul, hogy az események többségét Bauby szemszögéből látjuk, szinte mi is be vagyunk zárva a testébe. Vele együtt szenvedünk, amikor a figyelmetlen orvos kikapcsolja a foci-döntőt, vagy amikor látogatóba jön hozzá a családja. Lassan felvillannak az emlékképek is. Egy fotózás, egy vacsora, egy kirándulás… Mindez elveszett, de nyert helyette valami egészen mást. A rendező, Julian Schnabel nagy hangsúlyt fektet a képekre, az operatőri munkára. Nem véletlen, hisz „civilben” neo-expresszionista festő. Bauby lelkivilágának kivetülései ezek a képek, legyen szó tengerpartról, jéghegyekről, vagy akár táncosok karáról; többet beszélnek, mint a kimondott szavak. A Szkafander és pillangó pont akkor működik a legjobban, amikor ezek dominálnak. Képek, benső gondolatok, emlékek, irónia és kapcsolatok. És pont ezért nem tud mit kezdeni az egyébként erős rendezés a film második felében megjelenő, feleslegesen erőltetett drámázással. Több jelenet súlytalanná válik, hirtelen talajt veszít az alkotás, de még idejében kapcsol, hogy gyönyörűen fejeződjön be. Figyelemre méltó darab, a 2007-es év egyik legszebb filmje.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akiket érdekel egy nem hétköznapi francia önéletrajzi film. Néhány jelenet miatt 18 éves kor alatt nem ajánlom.

Értékelésem: 80%
A dolgok állása


Hosszú-hosszú idő óta az első értékelhető krimi a palettán. Avagy Russel Crowe még mindig a csúcson!






Objektíven: Stephen Collins (Ben Affleck) kongresszusi képviselő asszisztense meghal. A bulvársajtó cápaként harap rá az ügyre, mert megneszelik, hogy a jóképű politikus viszonyt folytatott a lánnyal. Collinst nyilvánosan meghurcolják, így kénytelen egy időre meghúzni magát, pedig épp fontos tárgyalásokra készül a honvédelem kiadásait felügyelő bizottság elnökeként. Egyedül Collins régi barátja, a Washington Globe slampos, dörzsölt riportere Cal McAffrey (Russel Crowe) gondolja úgy, hogy nagyobb összefüggések állnak a dolog hátterében. A rendőrséget megkerülve McAffrey nyomozásba kezd a mellé rendelt kezdő újságírónő, Della Frye (Rachel McAdams) oldalán.

Szubjektíven: Dokumentumfilmesre bízni egy krimit? Nem túl merész vállalkozás ez? A film 130 percének megtekintése után bátran ki merem jelenteni, nem. Kevin Macdonald tisztességes munkát rakott le az asztalra, ebben olyan színészóriások voltak segítségére, akik szinte kisujjból játszanak zseniálisan. A színészek részéről tehát nem érheti szó a ház elejét (bár Ben Affleckről még mindig azt tartom, a rendezői székben jobban helyén van). A dramaturgia feszes, a feszültség éppen a megfelelő mértékben adagolt, így egy percre sem érdemes elmélázni, mert fontos momentumokról maradhatunk le. Azonban mi a helyzet, ha egy alkotás egyformán akar összpontosítani a krimi és a drámai szálra? Néhány kivételtől eltekintve ez a bravúr nem sok filmnek sikerült eddig a történelemben. Kevin Macdonald mozija kevéssel marad le arról, hogy az illusztris társaságba kerüljön. A forgatókönyvbe kerültek olyan mellékszálak, melyeket vagy ki lehetett volna hagyni, vagy alaposabban ki kellett volna dolgozni őket. A szinte szokásos filmvégi csavarért pedig azért kár egy kicsit, mert némileg összekuszálja az addigra letisztult képet. Azonban senki sem fog csalódottan felállni a film megtekintése után. Rég láttunk ilyen jó krimit. Minden percén érezhető egyfajta tisztelgés a ’70-es évek zsarufilmjei előtt, ugyanakkor a napjainkra jellemző politikai atmoszféra átemelése is megsüvegelendő. Remek esti program!

Kiknek ajánlom?
Mindenek előtt a krimi műfaj rajongóinak! Azon belül is inkább huszonéves fiataloknak és a felnőtt korosztálynak.

Értékelésem: 80%
Benjamin Button különös élete


„Különös a hazatérés. Minden ugyanúgy néz ki, mindennek ugyanolyan az illata, és mindent ugyanolyannak érzel. Csak te változtál…” Az évtized egyik legszebb filmje az elmúlásról.





Objektíven: Az F. Scott Fitzgerald novellája alapján készült film egy férfiról szól, aki öregemberként látta meg a napvilágot és ezután kezdett fiatalodni, majd elérve a csecsemőkort, eltűnt a föld színéről…

Szubjektíven: David Fincher filmjével kapcsolatban már a kezdet kezdetén szeretnék tisztázni egy félreértést, ami a nem teljesen szerencsés magyar címfordításból adódik. A „curious case”-t én nem fordítanám „különös élet”-nek, ebből fals értelmezések adódhatnak. A „különös eset” már találóbb, de az meg nem hangzik olyan jól. Benjamin Button élete ugyanis attól különös, hogy nem különös! A film 160 perce tulajdonképpen az első jelenetsorra való reflexió, és azt bizonyítja be, hogy akkor sem lenne könnyebb, kevésbé fájdalmas az élet, ha visszatekerhetnénk az idő kerekét. Az elmúlás az emberi lét sajátja, nem szabadulhatunk nyomasztó érzésétől. Benjamin Button (Brad Pitt) teljesen hétköznapi, passzív hős. Hasonló dolgok történnek meg vele, mint bármelyikünkkel. A rengeteg látványos jelenet ellenére úgy gondolom, a Benjamin Button különös élete – akármilyen hihetetlenül hangzik is – egy hétköznapi életről szóló film. Az érzelmi azonosulást inkább az akadályozza, hogy a főhős csak sodródik, ellentétben mondjuk Eric Roth forgatókönyvíró egyik előző figurájával, Forrest Gumppal, aki megcsinálta a szerencséjét. Fincher filmjének hősével megtörténnek az események, nem ő maga irányítja azokat. David Fincher ugyanakkor számtalan ziccert kihagy. Kerüli az idővel kapcsolatos mélyintellektuális kérdések ecsetelését, a feldobott magas labdát elegánsan hagyja leesni. Ehelyett az eredetileg (a novella alapján) Baltimore-ban játszódó cselekményt az ódon délre, New Orleans-ba helyezi, s igazi déli hangulatú történetet vezet fel, gazdag figurakészlettel, számtalan mellékszállal, és – látszólag – felesleges kitérőkkel. Fincher tehát ráérősen, pusztán az élvezet kedvéért mesél, és láthatóan tobzódik a gyönyörű jelenetsorokban. A Daisyvel (Cate Blanchett) való kapcsolat bemutatása azonban bőven hagy kívánnivalót maga után. Az alkotás ugyanis akkor a legsemmitmondóbb és legunalmasabb, amikor egyidősek, és szerelmük végre kiteljesedhet. A szinte tökéletes első egy óra után a szerelmi szálra próbál fókuszálni a film, de a széteső forgatókönyv és az erőtlen dialógusok inkább az unalom felé viszik. Szerencsére mindig időben kerül a képbe egy újabb kaland vagy mellékszereplő, kinek köszönhetően mégsem marad bennünk fásultság-érzés. Csak hiányérzet. Mert ez a film így csak látszólag szól a szerelemről. Valójában az elmúlás a témája. A képek, a hangulatok, a színek filmje ez, és mint ilyen, nem vall kudarcot, sőt, az évtized legnagyobbjai közé emelkedik. 3 Oscar-díj, 3 nagy kritikusi szervezettől a 2009-es év legjobb filmjének járó díj és még számtalan más elismerés. Ki is jár ennek az alkotásnak, mely minden hibája ellenére örökké emlékezetes élményt nyújt.

Kiknek ajánlom?
Nehéz ügy. Nem tudnám egyértelműen belőni a célközönséget. Aki a cikk alapján kedvet kapott hozzá, szerintem megnézheti. Azért egy 16-os karikát mindenképp kap tőlem.

Értékelésem: 90%
Közellenségek


A Szemtől szemben 2. része helyett elkészült a Miami Vice 1.5. Kár érte...







Objektíven: Nem akadt, aki megfékezze Dillingert és bandáját. Lefegyverző bája és vakmerő szökései megkedveltették a gengsztert csaknem mindenkivel. Ám miközben Dillinger bandájának kalandjai sokakat tiszteletteljes borzongással töltöttek el, Hoovernek az az ötlete támadt, hogy a bandita elfogását használja fel arra, hogy a Nyomozóhivatalt az országos rendőrség szintjére emelje, amiből aztán az FBI lett. Ő tette Dillingert Amerika első számú közellenségévé, és bevetette ellene a fess Melvin Purvist, "az FBI Clark Gable-jét." Ám Dillinger és bandája túljárt Purvis embereinek eszén a hajszák és fegyveres összecsapások során. Csak a nyugati bűnüldözők toborzása és a nagyívű árulások megszervezése nyomán lett esélye Purvisnak arra, hogy behálózza Dillingert.

Szubjektíven: Annyira szerettem volna jobb osztályzatot adni. De nem tudok. Persze lehet, hogy bennem van a hiba. Amennyire komoly filmet sugall a tartalomleírás, olyannyira súlytalan és feszültségmentes maga az alkotás. Mindez abban a két jelenetben csúcsosodik ki leginkább, melyekben a rabló-pandúr páros tagjai végre találkoznak egymással. Két nagy karakter szópárbaja helyett közhelyek puffogtatása és erőtlen színészvezetés. Pedig itt még a legkisebb szerepben is nagy nevekkel találkozhatunk. Johnny Depp bátran játssza a megértésre érdemes Dillingert, Christian „Batman” Bale viszont élete talán legrosszabbul megírt szerepével kénytelen farkasszemet nézni. Félreértés ne essék, véleményem szerint tisztességes munkát végzett, amit lehetett, kihozott a karakterből. Mégis ami legelőször feltűnik az embernek, az operatőri munka. Michael Mann rendező – valószínűleg a valóságos hatás minél magasabb szintű elérése végett – HD minőségű felbontásban, többnyire természetes megvilágításokkal dolgozott. Az összhatás így jócskán próbára teszi a hagyományos filmvilághoz szokott nézői szemeket. Tulajdonképpen olyan a film, mintha egy kiváló minőségű kézikamerával flangálnánk a ’30-as évek Amerikájában. Csak az alkotás vége felé jönnek be a sárgás, aranyszínű árnyalatok, melyek végre tényleg „film”-köntöst adományoznak a Közellenségeknek. A Közellenségeknek, amelyben a leírt negatívumok ellenére mégis a 2009-es év talán legjobb jelenete található. Minden rendezői baki ellenére egyértelmű, hogy Michael Mann még nem felejtett el akciót rendezni, sőt, ismét bizonyítja, hogy a kevés szereplős, viszonylag szűk teret érintő akciók dirigálásában nincs párja. Az éjszakai lövöldözés az erdőben simán lepipálja a Transformers 2 összes akciójelenetét. Kár, hogy sokkal több pozitívumot nem tudok elmondani…

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik az írás alapján kedvet kaptak a filmhez, Johnny Depp vagy Christian Bale rajongók, vagy nem szeretik a hagyományos filmek képi világát.

Értékelésem: 40%
Slumdog Millionaire – Gettó milliomos


Megnéztem, s miután megtaláltam az államat a film után, rádöbbentem, hogy „semmi másról” nincs szó, mint egy kiválóan előadott (és összerakott) modern meséről.





Objektíven: Jamal Malik írástudatlan indiai utcagyerek, aki benevez a Legyen Ön Is Milliomos! című műsorba, hogy így kapcsolatba léphessen elveszettnek hitt szerelmével.

Szubjektíven: A bollywoodi filmeket a közönség a hagyományos értékek megjelenítése és a történet igencsak látványos (táncos-mesés) kivitelezése miatt szereti és nézi. Danny Boyle filmje leginkább abban különbözik ezektől az alkotásoktól, hogy komoly társadalmi problémákat tematizál. Gazdasági különbségek, gyerekprostitúció, vallási ellentétek és erőszak. Az indiai nyomornegyedek világa sokmillió ember számára kilátástalan valóságot jelent. Ebben a közegben bukkan fel a mesékből ismert szegénylegény figurája, aki jószívű, becsületes, tántoríthatatlan és mindenek felett hűséges. A mesei vonal végighúzódik a filmen, azonban még ennél is erőteljesebb az a képi világ, mely ezt a nyolc Oscar-szobrocskával kitüntetett mozit jellemzi. Élénk színek és ruhák, pazar díszletek, vitalitást és energiát sugárzó kosztümök és egy bombasztikus koreográfia a végére, mely talán még a kelleténél is jobban oldja a feszültséget – nem csak bennünk, a szereplőkben is. És ha már feszültségről esett szó, kiemelésért kiált Boyle rendezése, mely a Legyen Ön is Milliomos! világát sikerrel ötvözi a brutális indiai valósággal, és a legkeményebb vallatásokat idéző filmekkel. És hogy az egész nem esett szét, azt leginkább Simon Beaufoy forgatókönyvírónak köszönjük. A film végére pedig nekünk sem esik nehezünkre bejelölni a helyes választ:
Jamal Malik egy kérdésre van attól, hogy megnyerje a 20 millió rúpiát. Hogy csinálta?
A, csalt B, szerencsés C, egy zseni D, így volt megírva

Kiknek ajánlom?
A kendőzetlen brutalitást bemutató jelenetek ellenére úgy gondolom ez az a film, mely felnyitja a szemünket a harmadik világra. Minél több embernek meg kellene nézni.

Értékelésem: 90%
Watchmen


A 2009-es év egyik legnagyratörőbb filmje nem vall szégyent. Szuperhősfilm? Ideje újraírni bizonyos műfaji fogalmakat.






Objektíven: Egy alternatív, '80-as évekbeli Amerikában járunk. A jelmezes szuperhősök részei a társadalom mindennapi szövetének, és a "Végítélet Óra" - amely az USA és a Szovjetunió közötti feszültséget méri - folyamatosan éjfél előtt öt percen áll. Amikor az egyik egykori társukat meggyilkolják, a kimerült, de még elszánt álarcos igazságosztó, Rorschach elhatározza, hogy leleplezi az összes múltbéli és jelenlegi szuperhős megölésére és lejáratására szőtt konspirációt. Amint kapcsolatba lép egykori bűnüldöző csapatával - nyugdíjas szuperhősök szedett-vedett bandájával -, Rorschach egy széleskörű és sokkoló összeesküvésre bukkan, amely kötődik a hősök közös múltjához és katasztrofális következményei vannak a jövőre nézve. A küldetésük, hogy őrizzék az emberiséget, de ki őrzi az Őrzőket?

Szubjektíven: Alan Moore a film alapjául szolgáló képregény alkotója riportereknek azt mondta, hogy nem kívánja megtekinteni a filmet, mivel szerinte a Watchmen filmvásznon nem tud érvényesülni. Azóta Zack Snyder mozija sok-sok rajongót szerzett a képregénynek – többségükben olyanokat, akik az eredeti képregényt nem ismerték, s bár a kasszáknál egyértelmű bukásnak bizonyult, a kritika nem taposta sárba. Miért is tette volna? A Watchmen ugyanis a kisebb-nagyobb hibák ellenére működik, köszönhetően néhány igencsak eltalált karakternek, szcénának. A nyitó jelenet korrajza egyszerűen pazar, azonnal magába szippant a film atmoszférájába, és három órán keresztül fogva tart. A többi emlékezetes jelenet tulajdonképpen ugyanahhoz a karakterhez köthető. A Jackie Earle Haley által játszott Rorschach figurája kiemelkedik a többi szereplő közül. Amikor ő van a vásznon, a film szinte szétrobban a feszültségtől. Kár, hogy ezt a színvonalat nem sikerül végig tartani. A sokat markol, keveset fog hibáját itt sem tudták elkerülni az alkotók; néhány év múlva az a veszély állhat fenn, hogy csak mint tablóra, színes képek illusztrációjára fogunk emlékezni. Pedig ez a film többet érdemel. Ezért javasolt a többszöri megtekintés, a rendezői változattal az élen. És hogy kiknek ajánlott? Akik a mélyére akarnak nézni Rorschach filmbéli monológjának: „Ma reggel kutyatetem a sikátorban, feltépett gyomrán abroncsnyomok. Ez a város fél tőlem. Én ismerem az igazi arcát. Az utcák, mint megannyi csatorna, és a csatornák vérrel vannak tele, és ha egyszer kiönt a szenny, minden féreg megfullad. A sok szex és a gyilkosságok összegyűlt mocska derékig ér majd, és akkor a világ felnéz, és így kiált: Mentsetek meg! Én pedig lenézek, és azt mondom: NEM! (…) Egyszer hallottam egy viccet: Az ember elmegy az orvoshoz. Azt mondja, depressziós. Hogy az élet kemény és kegyetlen. Egyedül érzi magát ebben a fenyegető világban. Az orvos azt mondja, ’a kezelés egyszerű. A kiváló bohóc, Pagliacci ma este épp a városban van. Menjen el a műsorára, az majd felvidítja.’ Erre az ember könnyekben tör ki: ’De doktor úr! Én vagyok Pagliacci!’ Jó vicc. Mindenki nevet. Dobpergés. Függöny…”

Kiknek ajánlom?
Az eredeti képregény rajongóinak inkább a rendezői változatot ajánlom, a mozikban játszott verzióval nem biztos, hogy meg lesznek elégedve. Ezen kívül azoknak, akik rajonganak a rendező Zack Snyder képi világáért. Érzékeny lelkivilágú és kemény, erőszakos jeleneteket nem bíró nézőknek semmiképp!

Értékelésem: 80%

OSCAR 2023 - A nyertesek listája

Legjobb film Nyugaton a helyzet változatlan Elvis Avatar: A víz útja Minden, mindenhol, mindenkor A Fabelman család Tár A sziget szellemei T...