2010. május 27., csütörtök

Szalontüdő


Még hogy a magyar film nem képes nagyot alkotni! Az utóbbi évek egyik legjobb rövidfilmje rácáfol előítéleteinkre.






Objektíven: "A szalontüdő lehet ruganyos, savanyú, állott, édes, ebben a filmben épp közös nevező. Kinek olcsó és laktató koszt, kinek a nosztalgiázás egyik kelléke. Egy letűnt kor finom darabkája találkozik két sokat látott emberrel. Szavak nélkül is megértik egymást." - Szirmai Márton, a film rendezője.

Szubjektíven: Szirmai Márton, a Közgáz Vizuális Brigád fiatal alkotója Nagy Bandó András azonos című novelláját adaptálta filmre. Ez a nagyszerű alkotást 2006-ban vetítették a mozik a Sztornó című nagyjátékfilm előtt. Erre a 7 percre megérte a teremben maradni, utána pedig... ki tudja... Ugyanis amit ez a pár perc felmutat, az dramaturgiailag, hangulatteremtésben, színészi játékban, operatőri munkában (már megint Pohárnok Gergely) nehezen kezdhető ki. A poén ugyan már többször lelőtt, mégsem érezzük elcsépeltnek; remekül van prezentálva. Az is bebizonyosodott, tud egy film úgy párbeszédbe elegyedni egy irodalmi alkotással, hogy nem marad hiányérzetünk. Zenés-zajos, ugyanakkor mégis néma irodalmi adaptáció lesz belőle. A társadalomkritika pedig... telitalálat...

Kiknek ajánlom?
Főleg fiatalok fogják élvezni, de bátran ajánlom az idősebb generáció tagjainak is.

Értékelésem: 90%

2010. május 26., szerda

Fekete kefe


Vajon hány kilométeres óránkénti sebességgel sodródhat a Duna?







Objektíven: A történet, amely egyetlen nap alatt játszódik, négy fiatal pesti srác kényszerű, de ártalmatlan ámokfutását meséli el. Zoli teológus hallgató, Döfi festő, Anti amatőr költő és Papi, a csendes semmittevő arra kényszerülnek, hogy munkát vállaljanak, mivel valamiből élni kell. Zoli néhány hónapja Pejkernek a kéményseprő és kéménybélelő vállalkozónak dolgozik. Egyik reggel magával viszi három haverját. A munkában sok fantáziát nem találván, hőseink kipróbálnak egy újfajta tudatmódosító szert. Ki is ütik magukat rendesen, mire magukhoz térnek, beesteledett, és nyoma veszett a vállalkozótól kapott pénznek.

Szubjektíven: A rakpart legalsó köve a magyar kultúrkörben különös jelentőséggel bír. József Attila költőnk ül ott, és próbálja megérteni, hogy a fecsegő felszín alatt miért és miről hallgat a mély. Következtetéseiről verse tanúskodik. A költő születésének centenáriumán bemutatott film - ha nincs is komoly összefüggésben József Attilával - minimális mértékben reflektál rá. A film hősei is odakeverednek a rakpartra, és azon gondolkodnak, vajon hány kilométeres óránkénti sebességgel sodródhat a Duna. Ha jól emlékszem, háromban egyeznek meg. Mindez a film végén történik, miközben mi ugyanannyit tudunk róluk, mint az ötödik percben. És amivel közben szembesülünk: Bedrogozott kecske, lődörgés, sehova sem tartó történet, improvizációt idéző jelenetek, furcsán semmilyen párbeszédek. Mit kezdjünk hát Vranik Roland filmjével? Egy ifjú rendezőtől nehezen várható el, hogy ne akarjon újat mondani vagy mutatni. Ugyanakkor mire számítunk, amikor az egyetemen a feltörekvő rendezőgeneráció tagjait egyfolytában azzal szembesítik, hogy nincsenek nagy, elmesélhető történetek, nincsenek megkérdőjelezhetetlen igazságok. Vranik Roland valószínűleg ezért döntött úgy, hogy mutat egy óriási fityiszt a szakmának és a közönségnek. Filmje egy-két sablonon kívül nem mond semmit a világról. Mondanivalót meg pláne ne keressünk benne. Pohárnok Gergely operatőr pedig mindezt fekete-fehérben, valóban professzionális módon fényképezi. És lőn a szakmai siker: 2005-ben a Magyar Filmszemle fődíját kapta a Fekete kefe, és még két másik díjat is. Hogy ez inkább a mezőnyt minősíti, amiben ez a közepes kísérleti film nyerni tudott, arról most inkább mélyen hallgassunk...

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik kíváncsiak a magyar filmgyártás egyik valóban érdekes kísérleti alkotására, és nem akadnak fenn egyfolytában azon, ha esetleg nem értenek semmit az egészből.

Értékelésem: 60%

2010. május 25., kedd

Macskafogó 2. - A sátán macskája


A filmet készítő cég állítólag tönkrement - sajnos nem tudom különösebben sajnálni őket.








Objektíven: Az első rész végén a Macskafogó nevű gépkutya segítségével az egerek megszelídítettek minden macskát. Vagy mégsem? A pafrikai dzsungel mélyén maradt egy kisebb pacifikálatlan macskapopuláció, akik még csak nem is hallottak a Macskafogóról. Azóta is békésen üldözik az egereket. Vadászat közben elkapnak egy Stanley nevű újságíró egeret, akinek persze eljár a szája. És a bonyodalmak elkezdődnek...

Szubjektíven: Annyira szerettem volna magasabb osztályzatot adni, annyira szerettem volna megnyugtató kritikát írni róla, de nem és nem. A klasszikus 1986-os Macskafogó második része nem tud felnőni az elvárások szintjéhez, elődjének színvonalát csak egyszer-egyszer éri el, akkor is csak pillanatokra. A legnagyobb bánatra talán az ad okot, hogy az ismert és szeretett karakterek háttérbe szorulnak. Az egyik új főhős Stanley, és a címbeli "hőst" segítségül hívó dzsungelmacskák ellopják a film első 30 percét. Tájfel és Safranek legendás kettősének egyetlen valamirevaló jelenete sincs, Lusta Dick az elején meg a végén tűnik fel egy-egy percre, minden létező funkció nélkül, a négy "balettos" patkánynak sincs semmi konkrét szerepe a történetben, és még maga Grabovszki is szinte teljesen passzív a jelenetei többségében. Mi az mégis, ami van? Van rengeteg - az utóbbi években nagyon divatossá váló - filmes utalás, amelyekből azért néhány valóban működőképes, és próbára teszi rekeszizmainkat. Pár beszólás ezúttal is emlékezetes lesz, elég csak Poljakoffra és a dzsungelmacskákra gondolni. Az animáció többnyire szép, egyszerre hagyományőrző és progresszív, a szinkronhangok pedig nagyszerűek. Összességében viszont azt kell mondanom, hogy csalódás. Talán azért, mert magasan volt a léc; átlagos mezei animációs filmnek ugyanis minden gond nélkül elmegy. De inkább felejtsük most el, és mélyen hallgassunk arról, hogy ez minek a második része...

Kiknek ajánlom?
Azoknak akik nem ismerik, vagy nem szerették az első részt. + A trendi rajzfilmek kedvelőinek 10 éves kor felett.

Értékelésem: 45%

2010. május 24., hétfő

Taxidermia


Gusztustalanul sokkoló, vagy inkább sokkolóan gusztustalan? Az évtized egyik legjobbnak mondott magyar filmje egyben valószínűleg a leginkább gyomorforgató is.





Objektíven: Kronologikus szerkezetű film Parti Nagy Lajos novellái alapján. Hőse egy család három egymást követő generációja. Sorsuknak alakulása egyfajta szubjektív történelemkönyvként tárja elénk a XX. század második felének legjellemzőbb életérzéseit. A történet mesélője a család legfiatalabb tagja, Lajos. Valójában az ő egyéni, és nem minden torzítás nélküli nézőpontjából ismerhetjük meg elődeinek mindennapjait. Szürreális látomások és történelmi tények elegyednek torz valóságszilánkokká, kificamodott igazságokká, groteszk érzésmozaikokká történetében, létrehozva ezzel egy olyan világot, amely leginkább Garcia Marquez regényeihez hasonlítható, ám jellegzetesen kelet-európai, jellegzetesen magyar.

Szubjektíven: Ehhez a filmhez mindenre szükség van. Gyomorra, elmére, gondolkodásra, befogadásra. Még így is sokaknak "megfekszi a gyomrát". A látványvilág elképesztően hatásos, történet nincs, de a formai bravúrok sora elviszi hátán a filmet. Pálfi György rendező pengeélen táncol az öncélúság és a hiteles kordokumentáció között. Ugyanis ami itt a vásznon visszaköszön, azt még sokáig emlegetni fogja a néző (sokan hagyták el a mozitermeket a vetítések alatt): nemi szervek premier plánban, kamerába hányás, éles szex és egyéb gusztustalanságok. Szó szerint gyomorforgató. - Nagyon nehéz bekategorizálni Pálfi filmjét, elég összetett alkotás. A Parti Nagy Lajos novellák alapján a Taxidermia egy család három generációját mutatja be a perverz katonatiszt nagypapán, a sportevő fián és preparátor unokáján keresztül. Egyik filmkedvelő kollégám így foglalta össze röviden a filmet: brutális, ötletes, humoros, provokatív, friss, elgondolkodtató. A színészek teljesítményére tény, nem lehet panasz. A filmzene jól eltalált, Pohárnok Gergely operatőr pedig elsőosztályú munkát végzett. A Taxidermia a hazai mezőnyből kiemelkedik ugyan, de nem tudja elkerülni azt a hibát, mely miatt a hazai szépirodalmat is zártnak érezzük - nem képes túllépni a magyar viszonyokon, csak a valóság egy apró szegletét mutatja be állandóan. Nem képes nyitottabb, globálisabb lenni. Valószínűleg nem is akart, de ez mégis enyhe csalódást eredményez. Mi fog minket felemelni ebből a kelet-európai mocsokból és szennyből? A film alapján azt lehet mondani, a válasz késik... De meddig még?

Kiknek ajánlom?
Elvetemült, erős gyomorral rendelkező filmszakosoknak, gondolkodni vágyó esztétáknak. Mások kerüljék el, mert már az első percek után komoly hányinger törhet rájuk...

Értékelésem: 80%

2010. május 23., vasárnap

Sorstalanság


Egy (újabb) adaptáció, ahol a film tényleg nem említhető egy lapon a könyvvel.







Objektíven: Köves átlagos zsidó kamaszfiú átlagos sorssal Budapesten, 1944-ben. Nem sokkal azután, hogy apját munkaszolgálatra viszik, őt is elfogják, majd bevagonírozzák és Auschwitzba, onnan pedig Buchenwaldba szállítják. Köves nem lázad sorsa ellen, nem lepődik meg, nem keres kiutat. Átmeneti barátságokra tesz szert, felnőttek és gyerekek; flegmák és rémültek, alkalmazkodók és vagányok bukkannak fel mellette a tömegből, és sodródnak el mellőle. Ő pedig csak van, és megfigyel; egész addig, míg sok véletlennek és szerencsés vagy szerencsétlen fordulatnak köszönhetően haza nem kerül. Hisz nincs olyan képtelenség, amit ne élhetnénk túl.

Szubjektíven: Kertész Imre műve már könyv formátumban sem könnyen emészthető, és ez hatványozottan igaz a filmre is. Eleve megfilmesíthetetlennek gondoltam a Sorstalanságot, erre tessék. (Egyetlen sikerkönyv sem kerülheti el a végzetét.) Megfilmesíthetetlen, mert azok a lelki folyamatok, amelyek a főhősben lejátszódnak, csak egy vérprofi, sokat tapasztalt színész segítségével „élhetnének” igazán a mozivásznon. És itt a helyzet paradoxona, idős színészről szó sem lehet, elvégre a főszereplő egy fiatal kamasz. Félreértés ne essék, a híresztelésekkel ellentétben – véleményem szerint – hősünk derekasan állja a sarat, csak a legfontosabb jeleneteknél érződik rutintalansága. Kertész Imre sokkal jobb egyszerű írónak, mint forgatókönyvírónak. Több olyan jelenet is van, melyek könyvében működőképesek voltak, ám vásznon unalomba fulladnak, vagy épp csak időhúzást látunk bennük. Az operatőri munka kiváló, a zene Ennio Morricone-színvonalú, a színészgárda jól teljesít. Ezzel együtt a Sorstalanság nehéz ügy - Koltai Lajos filmje pláne az. Inkább jöjjön az Este.

Kiknek ajánlom?
Inkább olvasd el a könyvet. (Bár magam ellen beszélek, mert én azt sem kedveltem.)

Értékelésem: 65%
Maestro


Jellemzően magyar film, nem jellemzően magas színvonalon.




Objektíven: Öt perccel a Nagy Előadás előtt a színfalak mögött a Maestro készülődik. Lassan múlnak a másodpercek...

Szubjektíven: 10 hónapon át, 10 ember dolgozott rajta és 10 számítógépet használtak a film megalkotásához - ez Tóth Géza filmje, melynek szurkolhattunk az Oscar-gálán is. Jó lett volna egy díjacskát begyűjteni, idejét sem tudom mikor emelt utoljára magyar ember arany szobrocskát a levegőbe. A Maestro nem okoz csalódást. Gyönyörűen kivitelezett animáció, pontos rendezés, hihetetlen csattanóval a végén. Felfogható politikai szatírának és közép-európai groteszknek egyaránt. Már éppen belefáradunk a sok „gépies” mozgásba, amikor az epigrammaszerű lezárás mindennek értelmet ad, s kinek mosolyt, kinek elégedetlen vigyort csal a szájára. Bravó Tóth Géza! Kívánunk, sőt kérünk még ilyen színvonalas alkotásokat megfáradt magyar filmművészetünkbe!

Kiknek ajánlom?
Animációs rövidfilm-rajongóknak, akik kíváncsiak egy remek magyar alkotásra.

Értékelésem: 80%
Este


Tiszteletbeli magyar film, Koltai Lajosnak és Pados Gyulának köszönhetően; bizakodásra okot adó végeredménnyel.






Objektíven: A rátörő emlékeknek engedve Ann Lord (Redgrave) megoszt egy régóta őrzött titkot a lányaival, Constance-szal (Richardson), aki boldog házasságban él, és Ninával (Toni Collette), a nyughatatlan egyedülálló nővel. Mindketten ágya mellett állnak, mikor Ann kijelenti, hogy látni szeretné élete szerelmét. De vajon ki lehet ez a titokzatos "Harris", s mit jelenthetett az anyjuknak? Miközben Constance és Nina megpróbálja megfejteni édesanyjuk életét, és egyúttal rendbe szedni sajátjukat, Ann felidéz magában egy jó 50 évvel ezelőtti hétvégét, amikor még Ann Grantnek (Claire Danes) hívták... és csak egy fiatal lány volt, aki azért jött New Yorkból, hogy legjobb barátnője, Lila Wittenborn (Mamie Gummer) esküvőjén legyen nyoszolyólány. A menyasszony izgatott, de édesanyja (Glenn Close) helyett legjobb barátnőjéhez fordul segítségért. Ann Lila közelében marad, de még közelebb kerül a menyasszony forrófejű öccséhez, Buddy-hoz (Hugh Dancy). Ám amikor az esküvőn feltűnik Harris Arden (Patrick Wilson), a Wittenborn-család régi barátja, Annben új érzések ébredeznek. Olyanok, melyek örökre megváltoztatják az ő és lányai életét is.

Szubjektíven: Koltai Lajos második rendezése, az Órák írójának adaptálása, sztárparádé, a 2007-es év egyik legellentmondásosabb filmje. Ez az Este. Két felnőtt nő édesanyja (Vanessa Redgrave) halálos ágyán meglepő vallomást tesz. Az idős hölgy elbeszéléséből egy régmúlt, beteljesületlen szerelem képe bontakozik ki. A történet előrehaladtával kérdések merülnek fel, kerülnek megválaszolásra, míg végül az elkerülhetetlen bekövetkezik. Bár a médiában többnyire negatív kritikákkal találkozhattunk az Estével kapcsolatban, be kell vallanom, nekem tetszett Koltai filmje. Rendkívül emberi és gondolatébresztő alkotás; az a fajta mű, amely számtalan hibája ellenére is célba ér. A jeleneteken ugyan érezhető egyfajta darabosság, a „drámát minden áron” feszülő szorítása, és a múlt kontra jelen ritmusa sem mindig zökkenőmentes, a színészek pazar játéka mindenért kárpótol. Vanessa Redgrave főszereplőként lenyűgözően nagyot játszik, nem marad el tőle Toni Collette, Glenn Close és Hugh Dancy sem. Meryl Streep – minden idők egyik legnagyobb színésznője - mindössze öt perces jelenetében olyat alakít, hogy attól simán megremeghetett a legjobb női mellékszereplő Oscar-borítékját felnyitó úriember keze. A fiatalabbaktól (Claire Danes, Patrick Wilson) ezúttal csak közepesre telik, de most ez is elég. Öröm volt hallani, hogy kedvenc filmzeneszerzőm, Jan A.P. Kaczmarek ismét valami csodálatosat alkotott. Pados Gyula operatőr gyönyörű tájképei pedig életünk végéig emlékezetünkbe vésődnek. Az Este – bármilyen hihetetlenül hangzik is – a jelen pillanat élésére ösztönöz. Pillanatról pillanatra kihozni a legjobbat az adott másodpercből. Hogy aztán ne kelljen aggódnunk a múltunk miatt. Ez persze nem jelenti azt, hogy Amerikában ugyanúgy gondolkodnak erről a témáról, mint mi itt Magyarországon. Koltai Lajos operatőrként ugyan jobb volt, mint rendezőként, de ha ilyen színvonalas alkotások kerülnek ki a kezei közül, azt sem bánjuk, ha marad a direktori székben…

Kiknek ajánlom?
Fokozottan érzelmes lelkivilágú embereknek, akik szerették Bernardo Bertolucci Lopott szépség című filmjét, melyet szintén Susan Minot írt.

Értékelésem: 75%
Egon és Dönci


Egy animációs film, mely egy pillanatra felidézi azokat az időket, amikor a magyar rajzfilm még a világ élmezőnyéhez tartozott.






Objektíven: Egy szép napon Dönciék hajléka mellett ismeretlen eredetű űrhajó landol. A két jóbarát elhatározza, kiderítik, honnan érkezett ez a különös égi jármű, így felkerekednek a világűr meghódítására. Bolygóról bolygóra járnak, míg végül megérkeznek a célhoz. A célhoz, ahol azonban mintha nem minden lenne rendben…

Szubjektíven: Íme az első magyar egész estét betöltő számítógépes animációs alkotás! Mindjárt az elején nagy dicséret az alkotóknak! Úgy látszik ők - hála Istennek - nem jártak azon a bizonyos közgyűlésen a Modern Művészetek Házában. Filmjük mindazt nyújtja, amit hiába vártunk a Kis Vuktól. Két kedves karakter, egyszerű történet, helyzetkomikumok, remek zene és szemkápráztató animáció. A dolog azért is érdekes, mert az Egon és Dönci alkotói körülbelül harmadannyi pénzből gazdálkodhattak, mint a pixelróka animátorai. A végeredmény ugyanakkor nem háromszor, hanem legalább harmincháromszor szebb. Ismét beigazolódott: nem minden a pénz. Ötletek kellenek, kreativitás, bátorság, merész próbálkozások. Itt egyikből sincs hiány, sőt néha még sok is a film látvány része. A kameramozgások több esetben inkább szédítőleg hatnak, kis magamutogatás is megfigyelhető az operatőri munkában. Egon és macskája Dönci hangját alig-alig halljuk, kommunikációjuk beszéd nélkül történik. Az alkotás tehát szituációkra, némajátékra épít, s bár derekasan állja a sarat, 80 percnyi játékidőt kitölteni újabb és újabb ötletekkel embert próbáló feladat. Nem is sikerül maradéktalanul. Egy-egy ásítás, karórára-pillantás könnyen előfordulhat, ez már csak azért sem szerencsés, mivel gyermekeknek szóló filmről van szó. És ha ők elkezdenek unatkozni… De talán nem fognak. Mindig lesz egy UFO, egy nagyszerű zenei betét, egy mosolygós cica, egy bátor űrhajós és nem utolsósorban egy profi filmalkotó stáb, hogy túllendüljünk az esetleges nehézségeken. Mialatt a mozikban vetítették méltatlanul kevés figyelmet kapott Egon és Dönci. Most pótolhatjuk!

Kiknek ajánlom?
Bárkinek, aki a bejegyzés alapján kedvet kapott a film megtekintéséhez.

Értékelésem: 70%
Kis Vuk


„Kis Vuk félelmetes! Kis Vuktól mindenki fél!” - Sajnos volt miért félni…







Objektíven: A történetben az idős Vuk megsebesül, majd állatkereskedők kezére jut, és egy cirkuszi társulatnál köt ki, ahol a mutatványos csoport tagja lesz. Eközben kölyke, Kis Vuk éli életét az erdőben, de amikor a közeli faluba érkezik egy vándorcirkusz, kíváncsisága odaűzi, hiszen apja fia. Megismerkedik egy artista rókalánnyal, és beleszeret. És a bonyodalmak csak ekkor kezdődnek.

Szubjektíven: Hölgyeim és Uraim! Üdvözlöm Önöket a Modern Művészetek Székházában! A közgyűlést ezennel megnyitom. Ma arról fogunk beszélni, miként lehetséges az animációs filmművészetben sok pénzből, kevés munkával létrehozni műveket, miközben klasszikusokat degradálunk le. Ez lesz közgyűlésünk fő témája. Tisztelt közgyűlés! Íme a recept: Végy másfél milliárd forintot! (javaslom, emeltessünk valamilyen adót!) Szerezz egy animációs technikákban járatlan számítógépes csapatot olcsóért. Hitesd el velük, hogy egyetemes, kulturális cikket fognak előállítani. Végy egy klasszikust! Olyan rajzfilmet, amit mindenki szeret és hozzátartozik a gyermekkorához. Készíts hozzá folytatást!! A második részt igazítsd a mai kor igényeihez! Legyen benne rengeteg effekt, rap, szerelmi szál, és „Shreket megszégyenítő animáció”! A forgatókönyv megírásával ne vesződj! Néhány mondat bőven megteszi! Ne ragaszkodj az eredeti történethez! Fantáziádnak engedj szabad utat! Tehát: A karakterek legyenek trendik és modernek. Kerüld a szeretnivaló figurákat! Az nyálas! Rossz! Az új század emberének nem ez kell! A filmzenéhez szedj össze néhány szerencsétlen, jóindulatú muzsikust. Azok majd alkotnak valamit, amit kiadhatunk CD-n és kazettán. A szinkronhangok pedig… alkalmazd a jól bevált csapatot. Őket mindenki ismeri, beszéld rá őket a közös munkára! Már a nevükre tódulni fognak a popcorn-zabálók a mozikba! Ne felejtsd előkészíteni a folytatás folytatásait, valamint a rendkívül fontos CD, DVD, rendezői változat DVD, extra változat DVD, jubileumi DVD, duplalemezes, extrás DVD, Blu-Ray, meséskönyv, kifestő, McDonalds menü, bögre, ajándéktárgy és egyéb kiadványokat, kiadásokat. Hölgyeim és Uraim! Íme tehát egy animációs filmremek receptje. Mit szólnának, ha ebben az évben a Vukot dolgoznánk fel? Tudják, az a kis vörös, lompos végű állatka. – Áhá! Gát úr és Uzsák úr jelentkeznek a megrendezésre! Senki többet? Remek! Kiváló! Kérem, első lépésként mélyüljenek el Ed Wood életművében! Aztán csak a megbeszéltek szerint uraim!

Hát sikerült nekik a megbeszéltek szerint eljárni…

Kiknek ajánlom?
Most van a legegyszerűbb dolgom. Még a sarokban táncoló porcicának sem ajánlanám, nemhogy embereknek.

Értékelésem: 5%
Szabadság, szerelem


E kettő kell nekem?








Objektíven: 1956. Magyarország csupán egy kis csatlósállam a szovjet blokkban, de nagyhatalom is: vízilabda-válogatottja verhetetlen. A pólós srácok a vasfüggöny mögött is az élet császárainak érzik magukat; élvezik a sikert és a lányok rajongását, magabiztosak és összetartók. Eddig egyetlen egyszer veszítettek: 1955-ben, amikor egy moszkvai mérkőzésen a bíró nem engedte őket győzni. Mindannyian a visszavágásra, az '56. novemberi melbourne-i olimpiára készülnek. Ám a történelem alaposan összekavarja a terveiket. Budapesten kitör a forradalom. A csapat fiatal sztárja, Karcsi és barátja, Tibi belekeveredik az utcai eseményekbe. Eleinte csak a kalandot keresik. Karcsinak megakad a szeme Vikin, a harcias műegyetemista lányon és a nyomában járva eljut a forradalom legfontosabb színhelyeire: ott van a Kossuth téren, majd a Rádió ostrománál is.

Szubjektíven: A 2006-os év magyar sikerfilmje. Nincs is vele semmi baj, csak mi, kicsinyhitű magyarok még mindig nem tudjuk elhinni, hogy képesek vagyunk jó filmet készíteni. Goda Krisztina rendező irányítása addig is, és azóta is garanciát jelent a szórakoztató, igényes filmre. Lássuk, mire jutott most: Kezdjük a fiatalokkal, akik most közepesen teljesítenek (elég az első jelenetre gondolni az egyetem aulájában). Hibáikért az idősebb generáció kárpótol; Bánsági Ildikó, Haumann Péter és Jordán Tamás csodálatosan játszanak. A vízilabdás jelenetek nagyszerűek és kiválóan vannak megvágva, a pesti harcokkal sincs semmi baj, a szereplők tragédiája is átérezhető. Csak a felesleges, „kötelező” sallangokat lett volna jó elhagyni! Kötelező dupla szerelmi szál, kötelező ágyjelenet, kötelező szovjet-démonizálás, még ott is, ahol nem érezzük szükségét - mintha a tengerentúlon lennénk. Pedig a filmet egyértelműen viszi az ’56-os lelkület, az ’56-os szív. Igazi magyar történet, igazi magyar szereplőkkel, főszerepben az 1956-os magyar szabadságharcossal. Jó lett volna ennyit megőrizni. És majdnem sikerült is...

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik többet szeretnének tudni 1956-ról és szemet hunynak néhány filmtechnikai túlzás felett. Elsősorban fiataloknak, de az idősebbek is élvezhetik.

Értékelésem: 75%

Az első lendület után

Véget ért az első blokk, melyben animációs filmek kaptak főszerepet - rövidfilmek, egész estét betöltő alkotások, stb... A folytatás is sok izgalmat ígér a filmek világát kedvelőknek. A műfaj nagyrészt marad. Előbb hazai vizekre evezünk, majd egy rendkívül népszerű ágával ismerkedhetünk meg a filmművészetnek - az adaptációkkal. Könyv, novella vagy egyéb írásmű. Sokakat foglalkoztat az adaptációk kérdése; szükséges-e egyáltalán? Lehet-e olyan jó a film, mint az eredeti mű? Nyilván a válasz nem lehet egyértelmű igen vagy nem - A film egy új megközelítést, új "olvasatot" adhat az alapját képező írásműhöz. Előbb azonban lássuk mi a helyzet a magyar filmművészet terén - a teljesség igénye nélkül, csak néhány alkotást kiemelve. Az (érték)ítéletet már az olvasóra bízom.

2010. május 19., szerda

Please say something


Zavarba ejtő animációs film az új generáció egyik nagyratörő alkotójától.







Objektíven: Forma, vizualitás, többféle stílus és minimal art a 25 éves ír rendező David O’Reilly animációs rövidfilmjében, melyet 2009-ben a Berlini Filmfesztivál Arany Medve díjára is jelöltek.

Szubjektíven: Először azt hiszed tönkrement a vetítőgép, vagy a monitoroddal lehet valami. Nehezen kivehető alakok, formák és jelek. Eltelik egy kis idő, míg rádöbben az ember, ez már maga a film. David O’Reilly nem tör gigászi magasságokba képi síkon, amit el akar mondani, elmondja nekünk egyszerűen, velősen. Bizonyítja azt az elfeledettnek látszó tényt, miszerint nem elsősorban eredeti történet kell, hanem elő kell tudni adni az ötletedet, legyen az bármennyire sablonos. Néhány éve ugyanezt tették a Coen testvérek a Nem vénnek való vidékkel. S lőn az évtized egyik legnagyobb kritikai sikere. Nem állítom, hogy fiatal ír rendezőnk hasonló magasságokba fog jutni, de kezdetnek kiváló a Please say something. Talán ha többet foglalkozik a címben foglaltakkal, és nem merül el a szimbólumok világában, kétségek közt hagyva a mezei nézőt, nagyobb sikerrel jár legközelebb. Szimpatikus debütálás, csak így tovább!

Kiknek ajánlom?
Esztétika, vagy filmszakos fiataloknak, szimbolistáknak és formalistáknak.

Értékelésem: 65%

2010. május 17., hétfő

Ponyo a tengerparti sziklán


Mese, fantázia, képzelet, Miyazaki.








Objektíven: Hayao Miyazaki legújabb animéje Ponyóról az aranyhalról, aki ember akar lenni.

Szubjektíven: Volt már veletek úgy, hogy egy filmről kijövet, este fél 10-kor rádöbbentetek, hogy még nyolc óra sincs? Ha ismerős az érzés, biztosan nem Hayao Miyazaki alkotására ültetek be. Az anime koronázatlan királya kifogyhatatlan az ötletekből, s bár legújabb filmje speciálisan óvodások számára készült, garantálom, hogy aki szerette a Mester eddigi műveit (különösképpen a Totoro-t), azt most sem éri csalódás. A szemfülesek már megtekinthették tavaly novemberben, az Anilogue Fesztivál nyitófilmjeként. Nem akarom elárulni a történetet, egyébként is sokat töprengtem, mit is vethetnék papírra (képernyőre). Talán egy benyomást megengedtek: A nézőtér zsúfolásig megtelt, japánok, magyarok, mindenféle népek; hatalmas vetítővászon, gyönyörű díszterem, zsong az egész, mint egy méhkas; rövid megnyitóünnepség, majd gyors elcsendesülés. Már nem számolom, hányadszor ülök be egy filmszínházi előadásra, de ez a pillanat még mindig gyermeki rajongással tölt el: a fények lassan kialszanak. Izgalmat érzel, figyelmed a horizontra tapad. Sötétség és csend. Hamarosan megjelenik a Ghibli Stúdió emblémája (pont Totoro), és gyönyörű muzsika szólal meg. Szinte földöntúli. Színek, alakok, figurák jelennek meg a vásznon, és azonmód átröpítenek egy másik világba. Neked pedig nincs más dolgod, mint ennek az új világnak aktív befogadójaként élvezni az eléd táruló gyönyörűséget. Egyik ötlet követi a másikat, még fel sem ocsúdtál az előző képkocka keltette ámulatból, máris egy még szebb tárul eléd. Ezen a ponton a néző nem tehet mást, mint leborul a nemzet nagysága előtt, ahogy ezt már megtettük (-tettem) Howl Vándorló palotájánál. Ponyo ugyan nem tör sem Chihiro, sem a Palota, sem Nauszikaa babérjaira, de a maga bájával, gyermekiességével és végtelen emberszeretetével rabul ejti a fogékony mozilátogatót. Azt pedig csak sajnálni tudom, hogy a hírek szerint Hayao Miyazaki utolsó filmalkotásáról van szó, mivel látása végletesen meggyengült, s emiatt nem vállal újabb produkciókat. Ezzel együtt úgy gondolom, életműve teljes. Animációs berkekben egyedül Walt Disneyhez merik hasonlítani (mármint jelentőségét tekintve, ő nem szereti, ha bárkihez is hasonlítgatják). A Ponyo a tengerparti sziklán gyönyörű és méltó lezárása alkotói pályafutásának. Belőlem, egyszerű halandóból pedig csupán ennyi tör felszínre: Köszönjük!

Kiknek ajánlom?
Ugyanaz érvényes Ponyora is, mint Miyazaki többi filmjére. Aki nincs kibékülve a keleti kultúrával, ne tekintsen bele! Egyébként én kisiskolás kortól bátran merem ajánlani, nagyobbacska óvodások is megnézhetik, szülői felügyelettel persze. Hayao Miyazaki rajongóknak pedig ... erősen ajánlott.

Értékelésem: 100%

2010. május 16., vasárnap

Tir nan og


A franciák ehhez is értenek. De nagyon.









Objektíven: Ír mitológiai elemeket feldolgozó animációs rövidfilm.

Szubjektíven: Egyszerű vizsgafilmnek indult, sokkal több lett belőle; Fursy Teyssier nagy művet tett le az asztalra. A halálról, az elmúlásról ilyen bensőséges, szép rövidfilmes animációt véleményem szerint legutoljára 2000-ben láthattunk (Michael Dudok de Wit – Apa és lánya). Nem lehet eléggé kiemelni az egyedi látványt, a gyönyörű grafikai megoldásokat, és azt a tényt, hogy a néhány percnyi játékidő ellenére a film mélyre megy. Húrokat pendít meg a lélekben és senkit sem hagy gondolatok nélkül. Néhányakat valószínűleg bosszantani fog a szabad szellemű szimbolika és néhány egyéb motívum, melyek korántsem okoznak megbotránkozást, csupán egy más világfelfogás üzenetét képviselik. És ha valakinek mégis bosszúságot okoz, akkor azt mondom, már megérte megnézni!

Kiknek ajánlom?
Akik nem rettennek vissza egy mitológiával átszőtt különös hangulatú filmtől.

Értékelésem: 85%
WALL-E


Nem hittem volna, hogy ilyen lelki nyugalommal le merem írni ezt a mondatot, de a Pixar stúdió a valaha alkotott legszerethetőbb CGI-hőst varázsolta a mozivászonra.





Objektíven
:
Egy kis robot, Wall-E már 700 éve teszi a dolgát, amire tervezték. Ám egy szép napon rájön, hogy neki más sors jár.

Szubjektíven: Ő Wall-E. Kicsit esetlen, kicsit ügyetlen, kicsit butácska, de hatalmas szí… … mije is van tulajdonképpen? Wall-E ugyanis egy robot. 2815-öt írunk, és a Föld nevű bolygón már csak ő, és piciny bogár-barátja éldegélnek, folyamatosan tisztítva a felszínt a hulladéktól, amit mi, emberek hagytunk hátra, hogy aztán a világűrben folytathassuk a dorbézolást. Wall-E (Watt-takarékos Lánctalpas kivitelű Limlom- és hulladékkezelő - E sorozat) több száz magányos éven át végezte a munkát, de a kacatok gyűjtése mellé végre új életcélt talál magának, amikor megismeri az EVA névre hallgató ügyes keresőrobotot. Ő jön rá, hogy Wall-E teljesen véletlenül rátalált a bolygó jövőjének és túlélésének kulcsára, és szinte azonnal vissza is repül az űrbe, hogy jelentse ezt a fontos felfedezést az emberiségnek. Közben magányos kis robotunk türelmetlenné válik, és EVA (Extraterresztriális Vegetáció Analizáló) nyomába ered… Az elsődleges dramaturgiai bravúr kétségkívül a párbeszédeket helyettesítő jelbeszéd. Az első félórában látszólag szinte semmi sem történik azon kívül, hogy megismerjük főhősünket, aki beleszeret az űrből érkező kutató-robotba. A körülményes bemutatkozáson túl is akadozik köztük a kommunikáció, de nincs is szükség szavakra, hiszen Wall-E és EVA kibontakozó kapcsolatát tökéletesen be tudják mutatni némafilmekre emlékeztető helyzetkomikummal és monotonnak tűnő géphangokkal. A múltidézés finom filmes utalások mellett Wall-E gyűjtési hóbortjában is megmutatkozik: rozsdaálló otthonában a videokazettától a Rubik-kockáig (!) és az öngyújtótól a poroltóig mindent begyűjtött. Ráadásul a főhős alakját a stúdió első, 1986-ban elkészült figurájából, a Pixar logójává avanzsált asztali lámpából és egy távcsőből gyúrták össze. Az élőszereplős archív felvételek tovább erősítik a realitás, a hitelesség érzetét. Zseniális fogás, hogy épp a film jelenének ember szereplői a leginkább stilizáltak, „elnagyoltak” az Axiom anyahajón, ahova a film második felében csöppenünk. Kis hősünk persze tűzön-vízen át követi szerelmét, alaposan megbolygatva a csipkerózsika-álmát alvó túlsúlyos emberiség kényelmes életét. A hajó kapitánya lassacskán ráébred a keserű valóságra: hiába talált rá EVA a megújult földi élet jelére, a 700 évvel korábban élt „vezér” lefújta a visszatérési programot, s a gonosz AUTO nevű robotpilóta az elavult parancsnak engedelmeskedve minden eszközzel a felbecsülhetetlen értékű növény elpusztítására törekszik. Wall-E a hajóra érkezve barátokra lel, többek között a tisztaságmániás kis robot, M-O szegődik mellé, s az öntudatukra ébredő emberek a robotokkal karöltve lélegzetelállító kalandok során le tudják győzni az embertelenséget. A hőseink között alakuló robot-románc pedig szintén tartogat meglepetéseket. A film második fele ugyan már kevésbé ötletes, de még így is bőven felülről súrolja a jeles osztályzatot.

Kiknek ajánlom?
Akiknek tetszett a L'ecsó, a Szörny Rt. és a többi Pixar-film. A 10 éven feletti meserajongóknak. Nem csak egyszer.

Értékelésem: 90%

The Cat Piano


Az utóbbi évek egyik leghangulatosabb animációs rövidfilmjének főszereplője horrorisztikusabb hangszeren játszik, mint amit el tudnánk képzelni.






Objektíven: Valaki a világítótorony mélyén szörnyű merénylet megvalósításán dolgozik. Sikerül-e szembeszállni az elvakult őrülttel? Visszaköltözik-e a béke és a zene a macskák városába?

Szubjektíven: A macskák városa. A zene városa. A szépség városa. A ritmus városa. – A félelem városa. Valaki a sötét sikátorokban ólálkodva, a hangok, a zene nyomába férkőzik, és kíméletlenül magával ragadja a megfelelő hangok tulajdonosait. A macskákon úrrá lesz a rettegés, mígnem egyikük rájön a világítótorony szörnyű rejtélyére… Magával ragadó és vérprofi animáció, mely kategóriájában a 2009-es esztendő 10 legjobbja közé került, és kétségkívül ott is a helye. Nick Cave narrátori munkáját csak dicséret illetheti, az angol nyelv legjavából kapunk itt ízelítőt. A történet magával szippant és 8 percen át alaposan próbára teszi még az edzett filmkedvelőket is. Ami miatt mégis erős hiányérzet maradt bennem, az az, hogy ez a sztori nem ennyi játékidőt érdemelne. Túl rövidnek éreztem a jeleneteket, nem volt idő az igazi elmélyülésre. Bár nem csodálkoznék, ha egy nagyobb stúdió beajánlkozna a film készítőinél, vállalva az egész estés verziót – emlékezhetünk pár évvel ezelőtt hasonlóan járt a 9 című animáció. Addig is marad ez a pár perc, mely a maga nemében nagyszerű ugyan, de nekem most kevés volt…

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik vágynak egy kis borzongásra, és nem gondolják úgy, hogy egy animációs film csak gyerekeknek szólhat. Mert ez nem gyerekeknek szól.

Értékelésem: 80%
Jégkorszak 3. – A dínók hajnala


Vicces, ötletes, lendületes folytatás egy remek új karakterrel. Jobb, mint a második rész!







Objektíven: A világsikerű Jégkorszak és Jégkorszak 2. mínuszban is pozitív hősei visszatérnek, és ismét hihetetlen kalandok várnak rájuk... A motkány még mindig nem mondott le arról, hogy egyszer az övé legyen az ősmakk, de végül talán az igaz szerelmet nyeri el helyette, hiszen színre lép egy motkánylány. Míg Manny és Ellie egy minimamut érkezését várják, Sid, a lajhár a maga eszetlen módján alapít családot: elcsór néhány dínótojást; Diego viszont azon töri a fejét, nem vész-e ki belőle minden vadság, ha tovább marad barátai társaságában. A kis csapat kénytelen kihúzni Sidet a bajból, amelybe saját magát keverte: az ügy érdekében behatolnak egy föld alatti világba, ahol túl közeli kapcsolatba kerülnek pár dínóval, megküzdenek állatokkal és növényekkel, beneveznek egy ámokfutóversenyre, és összehaverkodnak egy kalandra éhes, dínóvadász menyéttel, a félszemű Buckkal.

Szubjektíven: Bár minden harmadik rész így sikerülne! Az első epizódot imádtam, a második rész is jól sikerült, azonban megrémültem, amikor egy harmadik rész ötletével álltak elő az alkotók. Bátran mondhatom, nincs mitől tartani. Az alkotók célja most sem a közönség paleontológiai ismereteinek gyarapítása, hanem a felhőtlen szórakoztatás. A helyszín ismét az a fantasztikus világ, mely csak a Jégkorszakra jellemző – és persze a Blue Sky stúdió alkotásaira. A szokottnál is több akciójelenetnek szerencsére nem látja kárát a szereplőgárda, mely most is percenként többször teszi próbára rekeszizmainkat - Motkány vonalát szinte már a végletekig húzzák, némileg erőltetetté válik a végére, de az új karakter (Buck) mindenért kárpótol. Változás a második részhez képest, hogy itt még abból is viccet csinálnak, amit az előző epizódban komolyan vettek – a barátságot és a csordaszellemet kivéve. Ezek maradnak a legfőbb jellegzetességei a trilógiának. És hogy a közönség mennyire volt rá vevő, azt egy „apró” adat máris jelzi számunkra. A Jégkorszak 3. része 887 millió dolláros bevételével jelenleg minden idők legnagyobb kasszasikerének számít animációs berkekben, lekörözve a lekörözhetetlennek hitt Shreket. Az új favoritok tehát a leghidegebb rétegek lakói. Hidegen a legjobb, de melegen ajánlom!

Kiknek ajánlom?
Nem mindenki kedveli a Jégkorszak-féle "mindenből poént gyártani" humort. 40 éven felül már kifejezetten elvetemültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki szeresse az ilyesmit. Tehát nagyjából 10 és 40 év közöttire lövöm be az ideális célközönséget. És persze azoknak ajánlom, akik szerették az első két részt.

Értékelésem: 80%
Yellow Cake


Amikor már úgy érzed nem tehetnek rá még egy lapáttal, akkor jön az igazi meglepetés.






Objektíven: Egy békés kisvárosban vagyunk. Mindenki süt-főz, beszélget, teszi a dolgát. Egy egyszerű sárga sütemény elkészítésén fáradoznak nap mint nap, mely megédesíti életüket és közös pontot eredményez a mindennapokban. Egyik nap azonban szörnyű katasztrófa történik, és elszabadul a pokol…

Szubjektíven: Az elgondolkodtató nem jó szó rá, mert annyi elgondolkodtatás van benne, annyi utalás, annyi réteg, hogy nincs idő elgondolkodni, az ember csak kapkodja a fejét. Nehéz szavakba foglalni, látni kell. Többször. Nick Cross rendező nem csak képi síkon játszadozik mesterien, hanem végérvényesen bebizonyítja, hogy mestere a különböző stílusoknak, formáknak, melyeket nagyszerű érzékkel vegyít. És nem ő tehet róla, hogy nem az övé a 2009-es év legjobb animációs rövidfilmje, mert olyan mű, mint a Tsumiki no ie is csak egyszer keletkezik egy évtizedben.

Kiknek ajánlom?
Elsősorban olyan fiataloknak, akiket érdekel egy film formai eszközkészlete is, és nem ragadnak le a tartalomnál.

Értékelésem: 85%
Tsumiki no ie - The house of small cubes


12 perces csoda; az év legemberibb animációja embertelenül gyönyörű.







Objektíven: Ahogy a városát elárasztja a víz, egy öregember folyamatosan arra kényszerül, hogy téglákkal tovább építkezzen fölfelé. Ő maga szárazon marad, miközben alatta hol kisebb, hol nagyobb kockaépületek sorakoznak – életének egy-egy állomása. Egyik nap apró baleset történik, és az öregember a rég elfeledett terek felé veszi az irányt…

Szubjektíven: A japán Kunio Kato első filmjével jelentkezett a nemzetközi porondon. A 33 éves direktor animációs rövidfilmje The House of Small Cubes címmel látott napvilágot – az eredmény pedig minden képzeletet felülmúlt. Néhány hónapon belül ez a fiatal rendező már ott állt milliárdnyi tévénézővel szemben, kezében az Oscar-díjjal. Nem érdemtelenül. Alkotására valóban nehéz jelzőt találni. A csodálatos megvalósítás kellően erőteljes tartalmi mélységgel párosul, bár néha úgy éreztem nem sikerült minden lehetőséget kiaknázni, amit az alapötlet magában rejtett. Valószínűleg nem is volt cél. A motívumok közül néhány van csupán végigvezetve, a film ezzel is az egyszerűség mellett tör lándzsát, nem marad bennünk hiányérzet. A vizuális gyönyörködtetés véletlenül sem lesz öncélú, néhány jelenet pedig annyira csodálatos, hogy cserbenhagynak a szavak. Újabb bizonyítéka ez a kis rövidfilm annak, hogy előadni, tolmácsolni kell tudni egy történetet. Kíváncsian várjuk Kunio Kato úr következő remekét!

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik szeretnek elmerülni az emlékek birodalmában, szeretik a hangulatos, elmélkedős filmeket.

Értékelésem: 85%
Fel!


Ezúttal sem rezgett a léc. Édes-szomorú kaland felsőfokon!







Objektíven: A Disney-Pixar legújabb alkotása a 78 éves légballon kereskedő, Carl Fredricksen élete legnagyobb kalandjáról szól, aki a világ felfedezéséről álmodozik. Úgy dönt, valóra váltja néhai szeretett felesége álmát és elutazik Dél-Amerikába a legnagyobb vízeséshez, ami a földön létezik: a Paradise Falls-hoz. Egész életében vágyott egy óriási kalandra, így ezer meg ezer luftballont köt a házára és elrepül messze, a világ egyik leggyönyörűbb és legtitokzatosabb vidékére, a Tepuis táblahegyekhez.

Szubjektíven: Mindig is fontosnak tartottam, hogy egész estés animációs filmet gyermekek társaságában tekintsek meg. Ők a legjobb kritikusok, ha ilyen vizekre evezünk. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt években elkényeztették őket a rajzfilmeket gyártó stúdiók. Inkább a nagyobbaknak szóló, felnőttek felé kikacsintós alkotások domináltak. Így a Fel!-t is jó sok gyerekkel együtt néztem, de vittem magammal példányt az idősebb generációból is. Bátran mondhatom, a döntésük egyértelmű: a Szörny Rt. óta nem nevettek ennyit Pixar-filmen. A stúdió tehát képes volt visszatalálni hozzájuk, mindezt tette úgy, hogy mi felnőttebbek is minden percét élvezhetjük. A kezdő képsorok után következő négyperces házasság-montázs simán az év legjobb jelenete. A gyönyörű (és méltán Oscar-díjas) zene még inkább kiemeli szépségét. Emberi érzelmek, emberi főszereplőktől. Kevés animátor vállalkozott idáig ilyesmire, emlékezzünk, az évtized animációinak 95%-a állatokat vonultat fel főhősként. Csakhogy a csodálatos házasság emléke egyre inkább visszahúzó erő lesz hősünk, Carl számára, aki legszívesebben bezárkózna emlékei birodalmába. A pillanatnyi állapotok azonban egészen mást kérnek. Például azt, álljon bátran újdonsült barátai mellé. Mindez a Tepuishoz érkezés után válik még kiélezettebbé. Ez a jelenet határvonalként is szolgál, mert innentől kezdve a film más nyomvonalon halad tovább. Pont a landolás után emelkedik „fel” a realitás talajáról. Vadabbnál vadabb ötletek követik egymást, egyik pillanatban térdcsapkodóan kacagós, másik percben karfaszorítósan izgalmas. Kicsit talán túl éles is a váltás. De a gyerekek élvezni fogják minden pillanatát. A lényegi mondanivaló pedig nem maradhat el. Nem marad más hátra, minthogy mi is FELemelkedjünk a számítógép elől és elcsoszogjunk a sarki tékába, ahonnan kikölcsönözve ezt a remek kis alkotást, FELtöltődhessünk az élet szeretetével. Kalandra …!

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik hallottak már a Pixar animációs stúdióról és szeretik a filmjeiket. Délutáni családi filmnézéshez ragyogó választás. 10 évesnél fiatalabb gyerekeknek viszont nem ajánlanám néhány félelmetesebb rész miatt.

Értékelésem.: 90%
Csiribiri


Minden felnőtt volt egyszer gyerek!








Objektíven: Tizennyolc megjelent lemez után egész estés film készült a gyerekek és a felnőttek nagy kedvencéről, Halász Juditról. Nekünk. Mindannyiunknak.

Szubjektíven: Nehéz bármit is írni. Az első számot kitörő örömmel, a másodikat könnyes szemmel hallgattam végig, hogy aztán felváltva legyen részem bennük a film 75 perce alatt. Csodálatos életmű – a gyermekekért, a bennünk élő gyermekért. Előkerülnek a nagy kedvencek. Csiribiri, Micimackó, a Panda dal, és még sok más ismerős sláger. A film hosszúsága garantálja, hogy még a legkisebbek is végigülik. Az ötletes vágások, animációk pedig a technikai rész szerelmeseinek nyújtanak felejthetetlen perceket. A dalok mellé szociográfiai összképet is kapunk a hazai viszonyokról; nem szívderítő a helyzet, de pontosan ebben a szituációban segíthetnek sokat ezek a dalok, melyek hivatkozási alappá, kultúránk kincseivé váltak. Kapcsolatok épülnek gyermekek, fiatalok és felnőttek között – néhány dallamnak köszönhetően. Megidézünk egy sort, és máris sok csillogó szempár néz össze; ezt ismerjük! Reméljük, hogy még sokáig körünkben tudhatjuk Halász Juditot, a Mosoly Rend lovagját, aki minden egyes fellépésével reményt, örömöt ajándékoz a számunkra. Köszönjük!

Kiknek ajánlom?
Mindenkinek, aki szereti Halász Juditot és dalait. Mindenkinek, aki szeret 5-6 évesekkel együtt énekelni. És persze mindenek előtt a gyerekeknek.

Értékelésem: 100%

2010. május 15., szombat

Isten hozott!

"Úgy vélem, hogy a moziba menő normális ember az időért megy oda, akár az elveszett vagy elszalasztott, vagy az idáig birtokába nem vett időért. Az ember az élet tapasztalatáért megy moziba, mert a film inkább, mint bármelyik más művészet, kiszélesíti, gazdagítja és koncentrálja az ember tényszerű tapasztalatát, és emellett nemcsak egyszerűen gazdagítja, hanem hosszabbá, mondjuk így, lényegesen hosszabbá teszi. Ebben rejlik a film valóságos ereje..." - Andrej Tarkovszkij gondolataival indul útjára ez a blog. Kommentálni különösebben nem érzem szükségesnek - önmagáért beszél minden szó. Az élet hol hosszabb, hol rövidebb, hol drámai, hol nevettető tapasztalatait szeretném most átnyújtani minden olvasónak. Régóta terveztem már ezt a blogot. Szükség volt/van rá. Szükséges, hogy beinduljon egy párbeszéd életünknek ezen a területén is. Erre érzem ezt a blogot kiváló lehetőségnek. Úgyhogy mindenkit bátorítok a kutatásra, kommentelésre! Emaileket is szeretettel fogadok! (agoston.gobel@gmail.com) Remélem mindenki talál kedvére való írást és főleg filmeket! A tájékozódásban címkék segítenek, tartalomleírás és az elmúlt öt évből örökül rámragadt osztályozási rendszer. Filmeket nézni, moziba járni azt hiszem sokan szeretünk. Szeretünk családunk vagy barátaink társaságában kikapcsolódni egy fárasztó nap után. A megfelelő film kiválasztásához szeretnék segítséget nyújtani, ugyanakkor leszögezem, amiről írni fogok, az személyes véleményem, s mint ilyen, meglehetősen szubjektív vizeken evickél. Ezt nem árt szem előtt tartani. Most viszont kezdődjön a tisztelgés a hetedik művészet alkotásai előtt. Az Óceánjáró a mai napon kifutott a nyílt vizekre!