A légy

Rófusz Ferencet telefonon értesítették arról, hogy alkotása Oscar-díjat nyert.





Objektíven: A légy egy napja, avagy világunk légy szemszögből.

Szubjektíven: Egyszerű történet, zseniális kivitelezés. Erős technikai demonstráció hazánkfiától, aki így nyilatkozott: "Legelőször Ottawában mutatták be nemzetközi fesztiválon. Ez a kanadai fesztivál a nagyon rangos találkozók közé tartozik. Aki ott nyer, az már elért valamit. Az első perc után számomra rémületes nagy kiabálás tört ki a teremben. Mint később kiderült, ez az elismerés hangja volt..." A légy meg sem állt az Oscarig. Érdekesség, hogy egy év múlva a magyar filmgyártás újabb aranyszobrot ünnepelhetett. Szabó István Mephisto-ja nyert a legjobb nem angol nyelvű film kategóriában.

Kiknek ajánlom?
Mindenkinek, aki kíváncsi a magyar filmművészet egyik legelismertebb gyöngyszemére.

Értékelésem: 90%

Karácsony este

The night before Christmas.








Objektíven: Tom és Jerry szenteste is kergetőznek.

Szubjektíven: Minden idők egyik legismertebb és leginkább szeretetre méltó animációs rövidfilmjében a sok ellenségeskedés után végül békében telik az ünnep a két vetélytárs számára. A gyönyörűen kivitelezett animáció öröm a szemnek, az ötletparádé pedig mosolyt csal nem csak a gyermekek, de régebb óta gyermekek arcára is. Karácsonykor kihagyhatatlan!

Kiknek ajánlom?
Szép ünnepet, boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek!
Tom és Jerry

Értékelésem: 100%

BURN-E

WALL-E kistesója is kiveszi a maga részét a reflektorfényből.







Objektíven: Animációs kisfilm a WALL-E című filmből megismert hegesztődroidról.

Szubjektíven: Különösen aktív év lehetett 2008 Pixaréknál. Ebben az esztendőben az ugráló asztali lámpa csapata a világűrbe helyezte főhadiszállását, hogy aztán visszatérhessen a Földre. Azok után, hogy a Wall-E című remeket négy nagy kritikusi szervezet is a 2008-as év legjobb filmjének választotta (hihetetlen bravúr egy animációs filmtől, utoljára Az Oroszlánkirálynak sikerült hasonló), a BURN-E –t nagyon elrontani nem lehetett. Igaz ugyan, hogy jelen esetben az ötletorgia nem áll össze olyan szerves egésszé, mint eddigi filmjeik esetében, de kit érdekel, ha ilyen magas színvonalon szórakoztatnak minket! Egy éltesebb kritikus minden bizonnyal így fogalmazna: Na, így kell eladni a "semmit" valamiként! Bravó! Gyönyörű munka!

Kiknek ajánlom?
Akiknek tetszett a WALL-E, ezt ki ne hagyják!

Értékelésem: 80%

Big Buck Bunny

A nyúl visszavág 4.








Objektíven: Történet egy óriási nyusziról, akit mindenki csak bánt... aztán egyszer betelik a pohár.

Szubjektíven: Adott egy nagy darab nyuszi, aki megelégelvén az őt érő sorozatos sérelmeket és támadásokat, úgy határoz, hogy saját kezébe veszi az irányítást… Újabb animációs filmcsemege, ezúttal a rövidebb fajtából. A kimondhatatlan nevű holland rendező, Sacha Goedegebure filmje a klasszikus bosszúfilmek hagyományaiból építkezik, legtöbbet a Rambo-szériából merít, hozzáadva jó adag humort és iróniát. Lassanként kritériummá válik az ilyen jellegű alkotások esetében a gyönyörű animáció, így már meg sem lepődünk, ha kiváló színvonalú munkákat látunk. Sokkal inkább azok tűnnek fel, amelyek nem ugorják meg a kívánt magasságot, a léc pedig magasan van; a Big Buck Bunny magasan át is viszi. A karakterek egyaránt hajaznak régi, klasszikus rajzfilmek és nagyszabású gengsztereposzok hőseire. S bár a sok másolás jól működik, az mindenképpen feltűnő, hogy a Big Buck Bunny nem tud eredetiséget csempészni sorai közé. A látszólag aranyos figurák ellenére gyermekeknek semmiképp sem mutogatnám, a paródiára éhes fiatalok viszont jól fognak szórakozni.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik a cikket olvasva kedvet kaptak megnézni.

Értékelésem: 75%

Muto

Filmművészet, egy kicsit máshogy.








Objektíven: Erről nehéz objektíven nyilatkozni. Ezt meg kell nézni.

Szubjektíven: A 2008-as év egyik különleges gyöngyszemét szolgáltatja a Blu számítógépes csapata a formabontó művészetek kedvelőinek. A Muto ugyanis egyedi technikával: falfirkák, graffitik digitalizálásával és a stop-motion továbbfejlesztésével válik nyolcpercnyi valódi filmes élménnyé. Ennyi kreativitás akár egy egészestés játékfilmet is elvinne a hátán, s bár maradnak kiaknázatlan lehetőségek, nem kell attól félni, hogy üresjáratokba botlanánk. A filmkészítés új formája? Kíváncsian várom a hasonszőrű alkotásokat.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik kedvelik a formabontó megoldásokat.

Értékelésem: 75%

Reach

If I can reach…





Objektíven: Ausztrál animáció a Kiwi! alapötletére.

Szubjektíven: Ha nem láttam volna a Kiwi!-t talán még tetszene is ez a pofás kis animáció, de így nem több számomra, mint egy nézhető próbálkozás szép grafikával és némi tartalmi mélységgel. Mi következik ebből? Hogy akik nem látták a kis madár szívbemarkoló történetét, feltétlenül nézzék meg a Reach című animációs rövidfilmet, mert igazán hasznos és értékes pár percnek örülhetnek majd. Én pedig csendben maradok, mert általában igyekszem függetleníteni magam az előző filmélményektől, de itt most oly mértékű volt a hasonlóság, hogy nem sikerült.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik nem látták a Kiwit.

Értékelésem: 65%

Csak röviden

Az Alien-filmek után következzen néhány rövidfilm, köztük egy-két ajánlat a karácsonyi ünnepekre. Kellemes mozizást, filmnézést!

Alien-sorozat

Az első film gyökerei egészen 1974-re nyúlnak vissza. Ekkor John Carpenter rendezett egy sci-fi thrillert, Dark Star címmel. Kis költségvetésű alkotás volt, a benne szereplő Idegen pedig elég kezdetlegesen nézett ki. Egy bizonyos Dan O'Bannon nevű úriember - ki szereplője és társírója is volt a filmnek - nem volt elégedett a látottakkal, úgy találta, hogy sokkal nagyobb lehetőség lakozik ebben a műfajban. Egy meggyőzőbb és erősebb sztorit szeretett volna, és ezért a téma élénk tanulmányozásába kezdett. Dan O'Bannon segítséget vett maga mellé és a forgatókönyv kidolgozásába fogott Ronald Shusett-el. Az általuk összeállított szkript még jópár változtatáson ment keresztül a megfilmesítésig. Például egyikük sem gondolta, hogy Ripley karakterét nő fogja játszani. Mégis így lett, és megszületett az egyik legismertebb női akcióhős-ikon. A következő probléma a konkrét megvalósítás volt. Eredetileg egyik filmvállalat sem akarta a filmet elkészíteni. A Fox is tovább passzolta az ötletet. Különféle okokat hoztak fel indokul, többek közt azt, hogy elcsépelt ötlet "a földönkívüli rémisztget embereket" elképzelés. Csak egy producer látott fantáziát benne (Roger Corman), majd megjelent a fedélzeten Walter Hill, aki végül meggyőzte a Fox-ot, és zöld utat kapott a projekt.

1. Alien - A nyolcadik utas: A Halál

Végtelen, sötét, csendes világűr, a csillagok hidegen ragyognak. Lassan és komoran haladva egy hatalmas űrhajó szeli ketté a világegyetemet. Több mint öt percen keresztül nincs is párbeszéd, a kísérteties hangulat fokozatosan ránk telepszik és uralkodóvá válik a filmben. Vadregényes tájakon vág át a Nostromo egy ismeretlen bolygó felszínére érve. Egyszer csak egy homályba burkolódzó, óriási, idegen űrhajó komor roncsa bontakozik ki a ködből. Behatolnak a hajóba, mivel korábban jeleket fogtak ebből a körzetből. Ridley Scott rendezőnek mindig is erőssége volt a művészeti rendezés, a kiváló látványvilág, de itt aztán olyan mesteri munkát végzett, melyet pályafutása során csak igen kevés alkalommal tudott megismételni. A lény megalkotása egyedülálló fantáziára vall, nem véletlen, hogy H. G. Giger díszlettervező civilben szürrealista festő. Az ismeretlen bolygón készült felvételek, az űrhajó, a díszletek, a kosztümök szinte művészfilmmé emelik az Alien-t, olyannyira erős a vizuális hatás. A legénység tagjai a szörny után erednek, innentől kezdve a hangulaté és a látványelemeké a főszerep. Viszik is a filmet, bár a hajsza kezdetétől kezdve sok minden borítékolható a történet alakulásában és ez némileg gyengítheti az élményt. A vége véleményem szerint erősebb lenne, ha időben be tudták volna fejezni és nem akarták volna még az utolsó utáni lovat is megülni. Az összhatás így is elképesztően profi és magával ragadó, de nálam mégsem ér klasszikus-i magasságokba. Kezdetnek kiváló, vérfagyasztó és klausztrofób kaland, melynek rendezői változata talán még erősebb is az eredetinél, mert a drámai szálra erősít rá. Így kap tőlem egy igen jó osztályzatot.
Értékelésem: 80%-eredeti; 85%-rendezői

2. Aliens - A bolygó neve: halál

Kedvenc epizód. Művészi horror-thrillerből bitang erős akció-horrorba vált át, máig etalon sci-fi élményt nyújtva. Ebben a filmben hangzik el először a démoni Társaság neve: Weyland Yutani. A név jól olvasható a falakon és a berendezési tárgyakon a rendezői változat azon jelenetében, amely az LV–426-on játszódik az idegen lények megjelenése előtt. A varázspálcát James Cameron vette át, és valami olyat hozott ki a sztoriból, amire az első részt rendező Ridley Scott is méltán lenne büszke. Cameron több szálat kibont, amibe az első rész szándékosan nem ment bele. Az első órát gyakorlatilag párbeszédek, utalások, karakterjellemzések, és a történet lassú felvezetése teszi ki. Az adrenalin és a feszültség pontosan és hibátlanul adagolva érkezik a vásznon keresztül, hogy aztán jöjjön valami olyasmi, amire a legkevésbé sem számít a néző. Az idegen lények fészkében elképesztő pokoljárás veszi kezdetét. Cameron a kellő mennyiségű akciót adagolva nem felejtkezik el a személyes szálakról sem, Ripley anya szerepe remekül lett kibontva, ebben nagy érdemeket szerez a Newt-ot játszó kislány, kinek alakítása elképesztően hiteles. Érdekesség, hogy Carrie Henn mindenféle színészi tapasztalat nélkül kapta meg Newt szerepét, és más filmben azóta se játszott. Sigourney Weaver ezúttal is nagyot alakít, mint félelmet nem ismerő akcióhősnő - ő vitte a legtöbbre, Oscarra jelölték és Saturn-díjat kapott. A film miattuk és Cameron akció-bombája miatt marad emlékezetes. A hangulat itt is első osztályú, bár az atmoszféra erősebb volt az első rész esetében. A szórakoztatási faktor tízes skálán tizenegyes, a technikai és vizuális megvalósítás pedig a nyolcvanas évek csúcsteljesítményeit idézi. Az a fajta film ez, melynél mégha ki is találod, hogy mi következik a következő másodpercben, nem zavar, mert már teljesen magával szippantott minden idők egyik legerősebb horror-kalandjába.
Értékelésem: 90%

3. Alien3 - A végső megoldás: halál

Fincher jött, látott és fityiszt mutatott a trilógiává bővülő Alien sorozat első két részének. Több dologgal szakít, talán túlontúl sokkal. A történetet más irányba tereli, ez még nem lenne baj, ha az új környezet végig egyenletesen le tudná kötni a figyelmünket. A karakterek többsége remek, az egyediségre törekvés megsüvegelendő és át is jön a képeken. Fincher lecsupaszítja a filmet, mindent kíméletlenül elvág és lemetsz, ami szerinte felesleges. A nézői igényekre nagy ívben tesz, amint megkedvelnénk egy karaktert, biztosak lehetünk benne, hogy öt percen belül halott. Még kevesebb díszlettel és még kevesebb látványelemmel építkezik, mint az előző részek, az összhatást így is eléri. Belekerültek azonban felesleges dolgok is. A romantikus vonal egyáltalán nem hiányzott, bár meg kell jegyezni, Charles Dance kiváló alakítást nyújt, egy-egy jelenetben még Weavert is lenyomja. A vége pedig inkább káoszos mintsem félelmet keltő. Itt kivételesen szerintem nem volt jó ötlet a lény szemszögéből mutatni az eseményeket. Az előző részek egyik nagy fegyverténye volt az alien titokzatossága, hogy csak apránként bújt elő, apránként ismertük meg. A legőrültebb börtönlakó vonala pedig a kiszámíthatónál is kiszámíthatóbb, szinte kiált a forgatókönyv valami csavarért vele kapcsolatban. Ezen kívül engedtessék meg még egy apróságot megjegyezni, ha már annyit írtunk a vizualitásról az Alien esetében. Itt kifejezetten csúnya volt a lény. Na, nem Giger munkáját szapulom, hanem a számítógépes animációt. Véleményem szerint hiba volt ehhez az eszközhöz nyúlni, mert néhány jelenetben komolytalanná teszi a lény jelenlétét, aminél nagyobb hiba nem létezik egy ilyen sorozat esetében. Összességében igen jó, komolyabb hibák nélküli filmet kapunk, mely nagyszerű rendezői bemutatkozás ugyan, de talán pont ott bukik, hogy túlzottan egyedi és újító akart lenni két kiváló - a maga nemében szintén egyedi - epizód után.
Értékelésem: 70%

4. Alien: Resurrection / Alien 4 - Feltámad a halál

Pedig Jean-Pierre Jeunet jó rendező! Az Amelie-t és a Hosszú jegyességet például kifejezetten szerettem tőle. Ezt azonban nehezen lehet szeretni. Érdekesség, hogy Jeunet azt hitte, a harmadik résszel véget ért a történet és ő is rossz ötletnek tartotta a folytatást. Végül mégis elfogadta a 70 millió dollár költségvetésű projektet. A koncepció tulajdonképpen érdekes és sokat ígérő, az elején jól is indul a science-fiction vonal felélesztésével. Kísérletezgetés, tanító-tanítvány, alkotó-teremtmény viszony. És szerencsénk is lenne, ha ez végig vinné a filmet, ám nem tudja. Nem kapunk igazán feszült hangulatot, nem kapunk olyan látványelemeket mint az előző részekben, Ripley visszahozása is kicsit erőltetett. Az emberi természet rejtelmeiben kíván barangolni ez a Jeunet-mozi, teszi ezt több-kevesebb sikerrel. Ez a több-kevesebb siker tulajdonképpen az alkotás minden elemére elmondható. Akad egy-két ötletesen megvalósított szcéna, de legalább ennyi igen kellemetlen, már-már paródiába hajló epizód is fellelhető. A film nagyon vegyes visszajelzéseket kapott a kritikai oldalról, a közönség pedig csak igen mérsékelten kedvelte. A felhajtás persze óriási volt, mint az eddigi részek esetében is. Azonban csak annyit sikerült elérni, hogy néhány hétre fellendüljön az Alien-ipar. A filmművészetnek nem sikerült használni, pedig az első két rész és némi jóindulattal a harmadik is igencsak sokat tett érte. Azóta két elkeserítő mellékfilm született, melyek még a név használatára sem méltóak. Ridley Scott talán éppen ezért vállalta el az Alien 5-öt, mely a tervek szerint néhány év múlva került volna a mozikba. Azért "volna", mert néhány hete alkotói összeférhetetlenség miatt szakított a stúdió és Scott. Reméljük nem véglegesen. Szükségünk lenne kiváló Alien-filmekre, és ezt ki tudná jobban prezentálni, mint az, aki először adott löketet ennek a nagyszerű sci-fi sorozatnak?
Értékelésem: 55%

Érkezik az első bejegyzés Gergő bátyámtól:

Alien -sorozat

Bepótoltam régi hiányosságom és végre meglestem az alieneket. Mivel minden epizód más jellemzőket hordoz magában a cím mellett százalékos arányban feltüntetem a szerintem jellemző stílust.

1. Alien (1979, Ridley Scott, 80% horror, 10% thriller, 10% sci-fi)

Oh, CGI –mentes, és 3D nélküli, IMAX-free világ! Mennyire hülyén nézheted a mai sci-fi, horror felhozatalt? Mert szerinted nem kell csilli-villi külső, dolby super extra 11.1 surround a nézőnek. Az igényes nézőnek. Neki horror kell, így, ahogy írom. Scott megalkotta a sci-fi horrort, a klausztrofób rettegést. Kevés helyszín, - a kor miatt is nyilván – minimális effektparádé. Csupaszon és védtelenül talál minket, mintha szégyellenünk kéne, hogy eddig bármely más filmre ráhúztuk a „félelem” bélyegét. A félelmünket viszont nem kell szégyellni, már ez elejétől kezdve baljóslat, beszéd- és életnélküli hangulat a Nostromo-n. De behoznak egy bolygón talált másik életet, és ezzel heten önmagukat tették el láb alól. Az a másik élet a Halál. A végén egy az egy elleni küzdelem marad, és szurkolhatunk azért az Ellen Ripley-ért, akinek életesélye nevetség tárgya az aliennel szemben…

Értékelésem: 90%

2. Aliens (1986, James Cameron, 70% akció, 10% sci-fi, 20% horror)

Ripleynek nem hiszik el az alient. Már elkezdték benépesíteni az LV-246 –os bolygót, ahol a Nostromot tönkretette egy gyilkos organizmus. Egy ideje azonban nem kaptak hírt a kolóniától… Cameron megalkotott egy női Rambot - ez lenne Ripley -, és vele együtt ütős akciófilmet tett le az asztalra. Aki tehát az első rész reszketős nihiljét, baljós félelmeit szeretné átélni és képeit látni, kicsit csalódni fog. A cselekményvezetés egyszerűbb, sokkal készebb karaktereket is kapunk az első résznél, akikkel könnyen azonosulhatunk, vagy épp megvethetjük őket. Ripley új oldaláról is bemutatkozik: Newt-al közeli kapcsolatát szépen mutatja be Cameron, és kvázi-romantikus oldalát is Hicksel. Sokkal direktebb értelmezés, kevesebbet bíz és ad a nézőnek érzelmekben (=rettegésben), de a feszültség folyamatos. Olyan, mint egy számítógépes játék, ahol folyamatosan írtjuk az ellent és a pályákon lévő főellenségek után jöhet az „abszolút” főellenség… Nálam rossz pont ez a rendezői készen-tálalás, ez a direktség: főleg az alienek gyilkos-mítoszának lerombolása, de az is igaz másrészről: ennyire végig lüktető és izgalmas akciófilmet azelőtt, és azóta sem sokan készítettek.

Értékelésem: 80%

3. Alien 3 (1992, David Fincher, 80% thriller, 20% horror)

Sok rajongó szerint a lejtőt Fincher kezdte az Alien sorozatban. Számomra meglepő módon a csúcspontot jelenti az ő rendezése. Szürkés és barnás fakó tónusaival ennek az egyébként sem barátságos helyszínnek is tovább tudja süllyeszteni a szintjét. Börtönbolygón vagyunk, ahol a hiperaktív férfibűnözők tengetik életüket a saját törvényeik szerint. Ők találják meg Ellen Ripleyt a lezuhant űrhajóban. A filmnek az alábbi mellékcímet adtam volna: Fincher, a néző és az érzelmek. Mégpedig ezért: bár egy horror elemekre épülő univerzumban vagyunk, a nézőnek mégis vannak bizonyos elvárásai a szereplőkkel kapcsolatban: ha valakit megszeretnek, nehéz tőle megválni; ezért a kevésbé kidolgozott karaktereket vetik oda az aliennek. De. Fincher nem így. Első 5 percben meghal minden szerethető karakter az előző részből a zseniálisan intenzív képsorváltások közepette. Folytatódik ez a későbbiekben is? Naná! Nem mondhatni, hogy váratlan helyzetekben, de haláli könyörtelenséggel és agresszióval szedi áldozatait az alien. Mert visszatértünk az együldözős játékhoz, ezáltal a bújócskázás sejtelmességét és hangjait is jobban ki lehet használni. Az üldözötteknek a sorozatban először pedig semmilyen fegyverük nincs ellene, ami tovább lehetetleníti helyzetüket. Fincher rendezése már előremutató későbbi munkáihoz (Se7en, Fight club), ahol ugyanolyan merész karaktereivel, mint ebben a filmben.

Értékelésem: 95%

4. Alien: Resurrection (1997, Jean-Pierre Jeunet, 60% sci-fi, 10% akció, 10% horror, 20% butaság)

Az eddigi utolsó darabra azt lehetne mondani, hogy felesleges, és sok fórumon meg is kapja ezt az állítást. Én is beállok a sorba. Fincher befejezése után izzadságszagú folytatás… lenne, ha Jeunet nem kreált volna olyan briliáns ürügyet hátteret a folytatáshoz. Egy francia rendezőtől mindenképp más megközelítést vártunk, úgy is lehetne fogalmazni, az a leginkább humanista része a sorozatnak. Véleményem szerint itt Ripley kapcsolatát az alienekkel és saját identitásának megtalálását (?) piszkálgatja a film, és közben lövöldöznek. Sajnos ezen felül nem sok mindent kapunk: az emberekkel cinikus Ellen és hozzá senki - talán még Ron Pearlman szerepét találtam testhezállónak. Winona Rydertől viszont kirázott a hideg, őt egyből az alienek elé dobtam volna; látszik, hogy Jeunet őt szerette volna középpontba állítani Ripley mellett (előtt?). Ez a próbálkozása fals volt, a vele kapcsolatos „csattanó” sem üt akkorát, mert nem annyira érdekli a nézőt. A sztori pedig: kíséreteznek az alieneken a világűrben, de persze valami balul üt ki, és elszabadulnak a mészárosok… Scott, Cameron, hol vagytok? Ebből ti micsoda jóságot hoztatok volna ki…!

Értékelésem: 55%

Mert a Földön nem él ilyen...

Kedves Utazók!
Mielőtt továbblépünk (hajózunk) engedtessék meg egy korábbi adósság törlesztése. Ezt szeretném még Karácsony előtt letudni, hogy ne húzzuk a horrortémát az ünnepekig. Egész pontosan az Alien tetra-kvadro(?)lógiáról van szó, mely megkerülhetetlen darabjává vált a modern űrlényes moziknak, behozta a kemény akcióhősnő figuráját a köztudatba, és jópár remek filmmel ajándékozott meg minket. Több rendező is bizonyíthatta rátermettségét, Sigourney Weaver karaktere (Ripley) pedig ikonná vált a filmtörténelemben: a világűrben szolgálatot teljesítő Nostromo űrhajó a hazatérés helyett a képernyőn villogó ismeretlen eredetű pont nyomába ered. Váratlan küldetésük egy kihalt bolygóra vezeti őket, ahol egy elhagyott űrhajót találnak, belsejében számtalan, tojás alakú kapszulával. A pokol pedig hamarosan elszabadul... Jöjjön egy kis adrenalinbomba a nyugalmasabb filmek előtt. Érkezik a nyolcadik utas, a bolygó, a végső megoldás és a feltámadás! Stílszerűen: mellbevágó élmény vár ránk.

Szeretettel hívom fel a figyelmet, hogy várom a különböző írásokat a témával kapcsolatban. Egyet nemsokára közzé is fogok tenni. Hajrá, buzdítok minden vállalkozó szelleműt a hozzászólásra!

A függetlenség napja

A függetlenség napja überkirály film! Kiszámítható, helyenként idióta, néhol kínos, forgatókönyv nem sok van, de olyan pokolian szórakoztató, amilyet nem mindennap tesznek le az asztalra. Akárhányszor megnézős popcorn-movie a legjavából!

Objektíven: Hatalmas űrhajók jelennek meg a semmiből és borítják árnyékba a világ fővárosait. Az emberiség örömünnepre készül, de az idegeneknek más szándékai vannak: elsöprő túlerejükkel és lenyűgöző technikai fölényükkel mindenestül el akarják pusztítani a földi civilizációt. Kíméletlenül, válogatás nélkül rombolnak és gyilkolnak. Csupán a túlélők egy kis csoportja veszi fel ellenük a harcot: köztük egy vakmerő pilóta, egy tévénél dolgozó technikus és az Egyesült Államok elnöke. Rajtuk múlik a világ sorsa...

Szubjektíven: Ha már szóba került a Titanic, akkor nem mehetünk el német barátunk (a Godzillát is jegyző Roland Emmerich) rendkívül jelentős szerepe mellett. Abban ugyanis, hogy elkészülhetett James Cameron filmcsodája, elévülhetetlen érdemeket szerzett egy évvel korábban A függetlenség napja rendezője, illetve maga az Independence Day. A világraszóló kasszasiker 811 millió dollárt eredményezett a mozipénztáraknál, amiből futotta a Titanic pontos másának elkészítésére és a szereplők gázsijára. A szálak tehát összeérnek. A kommunikációra szükség is van, hiszen a stúdiók és a filmek szimbiózisban élnek, nem is beszélve az alkotókról és a stábtagokról. Ha pedig a számoknál tartunk, fontosnak tartom kiemelni Emmerich filmje esetében, hogy nagyjából feleannyiból készült, mint a mai szuperprodukciók. Az eredmény ugyanakkor lélegzetelállító, és közel 15 év távlatából is simán megállja a helyét. Üresjárat nincs, a film végig pörög; kapunk itt patriotizmust, légi ütközetet, speciális effektet és idegen lények által precízen végrehajtott városrendezési eljárást. Közben fény derül néhány karakter egy-két jellemvonására is, ami jól jön, ha már emberek a film tényleges főszereplői. Nem hiányzik a humor, a logikátlanság és az infantilizmus sem, úgyhogy az agyunkat nyugodtan csökkentett üzemmódba kapcsolhatjuk. A film kisebb földönkívüli-láz elindítója volt 1996-ban, melynek hullámai az új évtizedben csökkenni látszottak, így Steven Spielberg is felhatalmazva érezte magát, hogy mozikba dobja űrlényes filmjét, mely nem is sikerült rosszul (Világok harca), de A függetlenség napja szórakoztatási faktorszintjét nem érhette el. Mert mi is a recept az említett dolgokon kívül? Az emberiség összefogása (ezúttal is) Amerikából indul ki! A trükk - szemben más, "hagyományos" rossz oroszok (v. németek) - jó amerikaiak felállással szemben - az, hogy itt nincs helye az ellenségeskedésnek, a gyűlöletnek. Fajunk védekezésre kényszerül, unokáink, lányaink-fiaink élete forog kockán! Éppen ezért jól falhoz kenjük, összebombázzuk, lelövöldözzük az idegeneket, meg minden. Így még az afrikai szerengetin is vígan üvöltözik a bennszülött törzstag. Plusz mindezt egy német rendező csinálta. Nem kell meglepődni, emlékszünk még azokra az időkre, amikor az olaszok sokkal jobb cowboyfilmeket csináltak, mint az amik? Most is valami hasonló a helyzet. Szerintem simán Emmerich legjobb filmje, bár még be kell pótolnom a Csillagkaput.

Kiknek ajánlom?
Ön fáradt? Elege van? Kedvetlen? Kimerítik a hétköznapi teendők? Ki kívánja kapcsolni egy időre a szürkeállományát? - Ha igennel válaszolt az előbbi kérdésekre, akkor tudok egy filmet estére a lejátszóba...

Értékelésem: 80%

Titanic

1997-ben egy film magával ragadta az egész világot. Minden idők leghíresebb hajókatasztrófája egy romantikus történetben kel új életre a mozivásznon.

Objektíven: Egy kutatóhajó horgonyoz az Atlanti-óceán közepén. Fedélzetén óriási a sürgés-forgás. Brock Lovett, az expedíció vezetője a tenger mélyén dolgozó robot „szemén“ keresztül úgy látja, hogy több hónapos munkájának gyümölcse végre beérik. Alattuk egy igazi legenda, az 1912-ben tragikus körülmények között elsüllyedt Titanic roncsa fekszik, és a távirányítású robot most úgy tűnik, megtalálta azt, amiért „gazdái“ küldték: egy széfet, amely reményeik szerint felbecsülhetetlen kincseket rejt. A páncélszekrényben azonban - értéktelen, szétmállott papírbankókon kívül - nem találnak mást, csak egy mappát, benne egy gyönyörű fiatal nőről készült rajzzal. A „leletről“ a televízió is beszámol, és az egyik néző, a 101 éves Rose Calvert könnyező szemekkel fedezi fel a lányban saját fiatalkori énjét. Az idős hölgy a kutatóhajóra érkezik, és mesélni kezd. Egy történetet ad elő, amelynek főszereplője a határtalan és fékezhetetlen szenvedély, a szerelem, a halál és egy eget-földet megrengető katasztrófa, amely egyetlen pillanat alatt gyökeresen megváltoztatott több száz életutat.

Szubjektíven: Két ember a hajó orránál, repülés a szélben... Nem kell többet mondani, igaz? Különösen emlékezetünkbe vésődött ez a kép, Jack és Rose első csókjához a naplemente és az óceán szolgáltatnak tökéletes hátteret. Mindezt a korláton állva, hasonló mozdulattal, mint ami a régmúlt időkben a hajókat óvó faragott női alakokra volt jellemző, akik (szintén) az orr résznél védelmezték az utazókat, ugyanakkor szépségükkel eleganciát és erőt is sugároztak. Már ezért a rendezői húzásért járt volna az aranyszobor, az akadémia ráadásul ezen kívül még 10-et ítélt meg a stábnak, máig nem szűnő viták sokaságát generálva. Cameron sokat nem foglalkozott ezzel, inkább élvezte kicsit a dicsőséget, majd újabb munkái felé fordult. Az ugyanis többnyire egyáltalán nem a filmet minősíti, ha agyondíjazzák. Az legyen az aktuális kritikai, filmesztétikai vagy bármilyen más társaság baja, ők ítélik oda díjaikat. Felesleges egy filmre azért haragudni, mert bőven részesül elismerésben. De beszéljünk inkább James Cameron mozijáról, mert igencsak megérdemli a szót. A grandiózus látvány, a gigantikus költségvetés ellenére úgy gondolom, itt egy olyan eszme viszi a filmet, melyet ilyen elemi erővel kevés amerikai film tudott megragadni. A pillanat adta lehetőségek kihasználása, a pillanat szépsége, egyáltalán maga a pillanat, a most. "Minden perc számít!" "Az élet nagy ajándék, ezért nem áll szándékomban elpazarolni." - mondja Jack az első osztályon, miközben asztaltársasága méregeti a harmadosztályról érkezett jövevényt. Ő, aki előző nap még egy híd alatt aludt, most itt van a világ legnagyobb luxushajóján, a világ legbefolyásosabb embereinek társaságában iszik méregdrága pezsgőt. Mennyi minden múlik egy-egy pillanaton, egy-egy percen. Életek fordulnak meg, siklanak ki, jönnek egyenesbe. Jack meg akarja osztani életét; a kelepcében vergődő Rose azonban nehezen áll kötélnek, majd felismeri, pont a fiú a kulcs a hőn áhított szabadsághoz. Szerelmük végül kiteljesedhet, de a sors egy jéghegyet állít a hajó és a boldogság útjába. A többi pedig már történelem. Cameron ügyesen hidalta át a történelmi hűség kérdését, filmjében nagyjából fele-fele arányban vannak valóban létezett és fiktív szereplők. És ha már itt tartunk, a hajó piros pontot érdemel, tökéletes mása lett az eredetinek. Ilyen körülmények között csak csúcsteljesítmény születhetett. A Titanic rekordjai pedig nem is maradtak el. Néhány hónapja megdöntött párat valami Avatar nevezetű akciómozi - nem mellesleg szintén James Cameron munkája, de a gigászi hajó dicsősége immáron örök. A végére pedig ismét egy személyes adalék. Mozikedvelő embernek tartom magam, nagyon szeretek filmszínházba járni, pont azokért a percekért, melyekről a Titanic is szól. A számtalan ragyogó filmélmény ellenére egyetlen egy alkotás volt eddig csupán, mely másodszor is visszacsábított a sötét moziterembe, melyért másodszor is nyugodt szívvel fizettem ki a jegy árát. A Titanic volt az. És harmadszor is befizetnék rá.

Kiknek ajánlom?

Romantikus hajlamúaknak mindenképp, főleg hölgyek fogják élvezni, de mint látható, egynémely úr sem veti meg az ilyenfajta szórakozást.

Értékelésem: 100%

Godzilla

Kis csalással került a '98-as lista élére. Az ugyanakkor kétségtelen, hogy abban az évben semmi nem volt ennyire hatalmas, mint ez a mutáns lény.






Objektíven: A francia titkosszolgálat az egyik polinéziai szigeten atomrobbantást hajt végre, melynek hatására a sziget állatvilágában mutáció következik be. A kísérlet következtében gigantikusra nőtt, agresszív hüllő, Godzilla az éhségtől és dühtől hajtva megtámadja New Yorkot. A várost romba döntő szörnyeteget képtelenek a hadsereg csapatai megfékezni, s hamarosan kitör a pánik. Egy atomtudós (Matthew Broderick) és egy különös francia férfi (Jean Reno) közös erővel próbálják megfejteni az irtózatos méretű lény rejtélyét és megállítani a pusztítást, amíg nem késő...

Szubjektíven: Nem utoljára kerül a listára Roland Emmerich-film. A német filmrendező messze földön híres megalomániájáról, látványcentrikusságáról. Elég annyit mondani, hogy Holnapután, 2012, Csillagkapu, máris tudjuk, mire számítsunk. Hétvégére való, agymosós, fékevesztett kalandbomba. Helyesebb lenne talán a katasztrófa-bomba kifejezést használni, hiszen Emmerich ebben a műfajban nyújtott emlékezeteset az elmúlt két évtizedben. A Godzilla megfilmesítési jogait 1992-ben szerezte be a TriStar Pictures, azonban hosszú és viszontagságos út vezetett odáig, hogy hat évvel később mozibemutató lett belőle. Ahogy némileg viszontagságos óriásszörnyetegünk amerikai kiruccanása is. Rögtön adná magát, hogy belekössünk a franciák jelenlétébe, mivel egyes magyarázatok szerint azért vannak ott, mert lelkiismeret fordulásuk van a szörny miatt. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ők hozzák a legtöbb színt a filmbe, különösen kiemelkedik Jean Reno alakítása. A többi színész nagyjából a forgatókönyv (volt olyan?) visszamondására törekszik, mindenféle fantázia nélkül. Pedig ha tudnák, mekkora becsben tartják Japánban Godzillát! Igazi nemzeti kincs, kalandjairól filmek tucatjai szólnak. Hollywood ezt is besöpörte magának, szükség volt egy amerikai változatra is az óriási gyíkról. Az meg plusz alkotói kedvet adott az egészhez, hogy le lehetett rombolni azt a várost, amely soha nem alszik. Popcorn-mozi a javából! Ennek megfelelően szolgáltatja mindazt, amit egy ilyen filmtől elvárunk. A méret a lényeg, hirdette a produkció szlogenje. Robbanás, üldözés, akció, izgalom, némi humor és persze harc a gigantikus méretű lény ellen. Logika, értelmes dialógusok kizárva. Hiányérzet akkor marad, ha valódi történetre, valódi karakterekre számítunk. Ne tegyük. Dőljünk hátra, aztán hadd szóljon! "Aha! Yeah!"

Kiknek ajánlom?
Az imdb honlap statisztikái alapján legjobban a 18 év alatti fiúknak, legkevésbé a 18 év alatti (és feletti) lányoknak tetszik a film. Mindenki ehhez mérje magát. Jó szórakozást!

Értékelésem: 60%

Mátrix

"Mi az a valóság? Erre a kérdésre valószínűleg igen nehéz lenne pontos, találó választ adni. Az 1999-es Mátrix című film az ezredfordulón, a modern korban ismét fellendítette a filmes filozófiát. Az alkotás legendává vált." - HL





Objektíven: Két valóság létezik. Az egyik mindennapi életünk - a másik az, ami mögötte van. Az egyik álom. A másik a mátrix. Neo kétségbeesetten kutatja az igazságot a mátrixról. Erről a titokzatos és ismeretlen valamiről. Neo csak mendemondákból hallott - de biztos benne, hogy ez az elképzelhetetlen dolog rosszindulatú, és titokban irányítja az életét. Neo úgy véli, Morpheus, ez a legendák övezte férfi, akit a világ legveszélyesebb emberének tartanak, megmutatja neki az igazságot. Egy éjszaka Neo találkozik egy gyönyörű ismeretlennel, Trinityvel, aki elvezeti őt egy másik világba, ahol Neo találkozik Morpheusszal és személyesen megtapasztalja az igazságot a mátrixról. Neónak egy kérdésre is választ kell találnia, amely ugyanolyan mellbevágó, mint az első. Vajon ő a kiválasztott? Még mielőtt felfoghatná, miről van szó, Neo biztos abban, hogy a kérdésre nem a válasz. Mások, mint Morpheus társa, Cypher egyetértenek. Ám akadnak olyanok is, akik nem egészen biztosak ebben. A mátrixnak védelmezői is vannak. Vezetőjük a könyörtelen és szó szerint fékezhetetlen Smith ügynök. A mátrix őreinek módszerei egyszerre ámulatba ejtőek és rémisztőek. Neo, Morpheus és Trinity élethalálharcot folytat a mátrix gonosz és szinte legyőzhetetlen őrei ellen, hogy választ találjanak kérdéseikre, ráeszméljenek valódi erejükre, és megismerjék sorsukat. Minden mozdulat, minden másodperc, minden gondolat döntő jelentőségre tesz szert, ha ki akarnak szabadulni a mátrix rabságából, és elpusztítani mindazt, amit képvisel.

Szubjektíven: A Mátrixot 1999. március 31-én mutatták be, és néhány hónap alatt megkerülhetetlen ikonjává vált a science-fiction műfajnak. A filmet rendező Wachowski-testvérek valószínűleg megunták, hogy a legmerészebb sci-fik sem hoznak nagyobb újítást a mozikba egy-két járműnél, fegyvernél, esetleg más galaxisból érkezett idegen lénynél. Ezért bedobták a köztudatba az ötleteikből összetákolt filmecskét, melyhez előzőleg hosszan vadásztak támogatókat. És lett olyan világosság és felbuzdulás, mint csak kevésszer a sci-fi történelemben. A Mátrix azért az utóbbi évtizedek egyik legjobb filmje, mert mindenki azt találhatja benne, amit akar: a sci-fi rajongók érdekes jövőképet, az akció-orientáltak zseniálisan megkoreografált akciójeleneteket, a filozofálgatásra hajlamosak pedig egy-két érdekes dilemmát. Nem hiányoznak a filozófiai és vallási gondolatok, a platóni, szókratészi vagy éppen orwelli elméletek. Mindez olyan képi világgal körítve, melyhez még csak hasonlót sem láttunk 1999-ig. Három éven belül több mint 20 moziban használták fel a film forradalmi trükkjét, a bullet-time-ot. A szintén abban az évben bemutatott Csillagok Háborúja - Baljós árnyak című film 95%-ban digitális trükkökre épült, (ami egyébként a mai napig rekord), míg a Mátrix jóval kevesebb trükkel felvértezve vágott neki a moziforgalmazásnak. A világ mégis úgy hasra esett - vagy inkább térdre -, hogy egyszeriben 4 technikai kategória Oscarja vándorolt a készítők zsebébe. Ennyit a külsőségről. A film alapkérdése az, hogy jobb-e magunkat boldognak képzelve, de a minket körülvevő világról semmit sem tudva élni, vagy feltétlenül meg kell tudnunk az igazságot, még ha ez az életünkbe is kerül. “A tudatlanság hatalom”, mondja az egyik szereplő. Sokan egyetértenének az előző állítással, de főszereplőinknek nincs és nem is lehet választása, harcolniuk kell. Az akciójelenetek pedig egész egyszerűen óriásiak, legyen szó tűzpárbajról, vagy közelharcról. Az alkotók a komoly témát olyan egyedi stílusban forgatott, szédítő összecsapások közé helyezték, amelyek egyedülállóak vizualitásukban, ugyanakkor a humort sem nélkülözik. Keanu Reeves pedig pályafutásának legjobb alakítását nyújtja (bár ezzel nem mondtunk sokat), sőt, tökéletesen testhezálló neki ez a szerep. Nekem személyesen pedig életem eddigi legnagyobb filmes élményét nyújtotta a movie minden más elemével együtt. Hatalmas film a Mátrix, melyet lehet utálni, kedvelni, de megkerülhetetlen részévé vált a modern kori tömegkultúrának és a sci-fi műfajának is.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akik a cikk alapján kedvet kaptak megnézni a filmet. :)

Értékelésem: 100%

Mission: Impossible II

De nagy kár volt ilyen folytatással rontani a '90-es évek egyik legjobb akciófilmjének nimbuszát.

Objektíven: Ethan Hunt különleges ügynök új missziója semmivel sem könnyebb, mint az előző: egy genetikai laborban kikísérletezett biológiai fegyvert kell visszaszereznie. A Chimera nevezetű vírusra más is szemet vetett már. Sean Ambrose régen együtt dolgozott Hunt ügynökkel, de világuralomra törő tervei eltávolították a jó útról. Ambrose-nak megvan a vírus egyetlen hatékony ellenszere, a Bellerophon. Ha megszerzi mindkettőt, senki sem állíthatja meg! Hunt ügynök egyetlen reménye a szépséges Nyah, aki egykor Ambrose szeretője volt. A hölgyet Hunt fel akarja használni, hogy tőrbe csalja riválisát, csakhogy beleszeret a gyönyörű nőbe. Nyah megfertőződik a vírustól: innentől kezdve pedig duplán létkérdés a lehetetlen megbízatás teljesítése.

Szubjektíven: Robert Towne forgatókönyvíró a rendező (John Woo) által megálmodott akciójelenetek köré írta a Mission: Impossible második részét. Ezt - látva a filmet - készséggel el is hiszem. Az akciójelenetek mutatósak, egyik-másik emlékezetes, pörgős és ütős. Azonban könnyen beleesnek abba a hibába, melybe a film többi része is. Újabb vizuális ötletek híján lassítások, stílusosnak szánt mozdulatok és koreográfiák veszik át a főszerepet, ez pedig nem visz jó irányba. Andrew Lesnie operatőr ott is hagyta a forgatást, mivel úgy gondolta, esztétikai értékítélet szempontjából nincsenek egy hullámhosszon a rendezővel. Lesnie inkább a Gyűrűk Urára koncentrált, mindannyiunk legnagyobb örömére. Nélküle azonban marad egy stílusosnak szánt magamutogató ál-thriller, amelyben rendkívüli módon érezhető, hogy mindent a látványra futtatnak ki. Némely dialógus még egy délutáni tévématinéban sem állná meg a helyét, nemhogy a 2000-es év legnagyobb szuperprodukciójában. A hongkongi akciók királyának számító John Woo amerikai kitérője itt vett negatív fordulatot. Hét év után talált vissza hazájába, ahol végre ismét remek mozikat készít. A Mission: Impossible II azonban mellényúlás a részéről. Néhány ötletet ellop az első részből, és megpróbálja őket más stílusban tálalni. Kevés az üdvösséghez. Dougray Scott karakteres gonosz ugyan, de nem tudja elvinni hátán a filmet. Tom Cruise nagyon él az akcióknál, jól áll neki Hunt ügynök szerepe, de a forgatókönyv neki sem kínál erős párbeszédeket. A szerelmi szál meg akár működhetne is, ha nem egy ezerszer lejátszott klisét lovagolna meg újból. A legnagyobb negatívumról pedig még nem is szóltam. Ez pedig a lassításokból, kameramozgásból fakadó művészkedés. Kórus kivégzéshez, belassítás szerelmes pillantásokhoz, laza kézmozdulat (lassítva persze) lövöldözéshez. Szinte a nevetségesség határán táncol a film. Pedig ilyen kiváló zenéje egyik epizódnak sincs, a Limp Bizkit dala pedig szétszaggatja a hangfalakat. Csak minek? Kérdem én... Bizakodjunk, hogy Brad Bird visszahozza az első rész színvonalát a néhány hónap múlva mozikba kerülő negyedik epizódban.

Kiknek ajánlom?

Elvakult Tom Cruise fanatikusoknak. Művészieskedő akciófilmeket kedvelőknek.

Értékelésem: 40%

A Gyűrűk Ura - A Gyűrű Szövetsége

Egy fantasy mind felett...








Objektíven: Frodó, az ifjú hobbit egy gyűrűt kap Bilbótól, amiről kiderül, hogy az Egy Gyűrű, mellyel a Sötétség Ura rabszolgasorba taszíthatja Középfölde népeit. Gandalf Völgyzugolyba küldi Frodót, ahol a tündék legbölcsebb vezetője, Elrond dönt a gyűrű sorsáról. Nincs más lehetőség, a gyűrűt el kell pusztítani Mordorban, a Végzet-katlanban. A szabadnépek tanácsán megújul a Szövetség, és Gandalf vezetésével Frodó és társai, a dúnadán Aragorn, a tünde Legolas, Gimli, a törp, és Boromir, az emberek képviseletében, nekivágnak a reménytelen küldetésnek. A jövő attól függ, hogyan alakul a szövetség sorsa.

Szubjektíven: Lehet-e bármi újat mondani a Gyűrűk Uráról? Le lehet-e írni akármilyen velős vagy annak szánt gondolatot J. R. R. Tolkien tündérmese-folyamának megfilmesített verziójáról, tudva, hogy a magunk mögött hagyott évtized egyik főszereplőjéről esik szó? A 2001. december 19-én bemutatott filmet kiemelkedően jól fogadták mind a kritikusok, mind a rajongók, különösen utóbbiak ítélték meg úgy, hogy kellő hűség mutatkozik az eredeti történethez képest. Persze akadtak eltérések is, de ezek aztán a bővített változatban helyre kerültek. A Gyűrűk Ura - A Gyűrű Szövetsége olyan hatással volt a filmiparra, mint kevés társa a mozitörténelemben. Kevesen tudják, hogy 1996-ban már megkezdődtek az előkészületek és 1999. október elején már folyamatban volt a forgatás. Hogy aztán a film millióknak adja kezébe a könyvet, a trilógia 17(!) Oscart nyerjen és mozizásra, vagy éppen olvasásra ösztökélje a közönséget. Teljesítmény a javából. Mivel felesleges lenne bármiféle elemzésbe bocsátkoznom, azt írom le inkább, rám milyen hatást gyakorolt Peter Jackson filmje. Erősen mozipártinak tartom magam, mégis A Gyűrű Szövetségét egy kicsinek is csak jóindulattal mondható számítógépes képernyőn élvezhettem végig. A hangulat mégis leírhatatlan volt. Fel is került a legnagyobb filmes élmények listájára, igen előkelő helyre. Bár nem tudtam elmenni amellett, hogy számomra kissé túlidealizált lett (képi vonalon) az a világ, melyet Jackson vászonra vitt. Sokadik megtekintés után ez az érzésem kezdett lanyhulni, egyre több dolgot bocsátottam meg a készítőknek. Mert a varázslat minden alkalommal működött és működik. Ez kevés ilyen formátumú filmről mondható el! Felvetődik a kérdés, mi az, ami ennyire elkápráztatja a nézőt? Hisz egy film szinte soha nem tudja túlszárnyalni a könyv nyújtotta élményt, azt a világot, melyet az emberi képzelet kelt életre magában az olvasott sorok, mondatok, gondolatok nyomán. Mégis. Felcsendül egy varázslatos dallam, új, mégis ismerős arcok, szereplők tűnnek fel a vásznon, hihetetlen érzés száll meg akár a monumentális hadak, akár csak egy arckifejezés tisztasága láttán. A technika lenyűgöző, az évtized legjobbja, de önmagában nem minden: a történet igazi ereje, magja, a karakterekben van. Fantasztikus a vonuló sereg a film elején, Moria tárnáihoz foghatót állítom, hogy még nem láttunk filmvásznon, de az igazi hatás Frodó vívódásaiban, a Szövetség hősiességében, Zsákos Bilbó karakterében, a hobbitok mindennapjaiban, Gandalf atyai gondviselésében, Trufáék barátságában jön igazán elő. Ezek azok a momentumok, melyek varázslatossá teszik a filmet, ez tölti meg élettel a mesés tájat, a digitális csodákat és nem utolsó sorban azt a közel három órát, melyet Peter Jacksonnak és alkotó stábjának köszönhetünk. Én pedig köszönöm ezen írás létrejöttét Birkás Péter kollégámnak és barátaimnak, akik szüntelenül gondolatokkal "traktáltak". Hála érte. De főleg J. R. R. Tolkiennek köszönjük! Középfölde története még csak most kezdődik...

Kiknek ajánlom?
16 éven felül bárkinek, aki kedveli a fantasyk világát és a középkori tündérmesékre alapuló történeteket. A könyv rajongói sem fognak csalódni.

Értékelésem: 95%

Pókember

Néhány nappal a világpremier után Rómában jártam, és az egyik multiplex mozi falán olyan nagyságú plakátról köszönt vissza Pókember figurája, melyhez még csak hasonlót sem láttam addig és azóta se...





Objektíven: Egy pókcsípés nem a világ. Peter Parker (Tobey Maguire), a kétballábas diákújságíró világa mégis fenekestül felfordul, amikor egy laboratóriumi osztálykirándulás során megcsípi egy mutáns pók. Ezt követően a srác egyre furább képességeket tapasztal magán: könnyedén sétál a plafonon, csuklójából ragadós pókszálat lő ki, a veszélyeket pedig jóval bekövetkezésük előtt megérzi. Ami kezdetben játéknak tűnik, hamarosan szörnyű és izgalmas kötelezettséggé válik. Peternek meg kell küzdenie az emberfeletti erővel rendelkező, gonosz Zöld Manóval (Willem Dafoe), és el kell nyernie a gyönyörű Mary Jane (Kirsten Dunst) szerelmét.

Szubjektíven: Sam Raimi gyermekkori álmát válthatta valóra a Pókember megfilmesítésével, de ennél sokkal többet is tett. Útjára indította a képregény-mozik sorozatát, példáját azóta is rengetegen követik, lassan nem marad szövegbuborékos képújság filmszínházas verzió nélkül. Megéri? - tehetjük fel a kérdést. Anyagi szempontból feltétlenül. A Pókember három része például két és fél milliárd dollárnyi bevételt termelt a mozipénztáraknál, ezek után mondanom sem kell, hogy folyamatban van a negyedik rész előkészítése. Ugyanakkor alkotói szempontból is óriási kihívás egy ilyen film. Vizuális és technikai megvalósítás, a karakterek lényegének átemelése, a képregény hangulatának megragadása, mindezt nem szolgalelkűen, hanem kreatív módon kezelve és rendezve. Lássuk miként sikerült mindez Sam Raiminek. Kezdjük talán mindjárt ott, hogy ezt nevezik biztonsági rendezésnek. Raimi előtt több rendezőt is meghallgattak, forgatókönyvet egyeztettek velük, de mindannyian sötétebbnek képzelték el Pókember figuráját, néhányan bűnözői vonásokkal is illették volna. Aztán pont egy olyan rendező szolgáltatta a leginkább közönségbarát verziót, aki mindig is durva horrorjairól volt híres Hollywoodban. Raimi elképesztő mértékben szelídült meg, és ennek a korhatár-besorolásért felelős bizottság is roppantmód örült. Ebben a Pókemberben nincs újítás vagy merészség, azzal ér célba, hogy pontosan mondja vissza a képregényt. Tobey Maguire teljesen korrekt az átlagos, menő srácok által elnyomott iskolásfiú szerepében. Nevelőapja révén indul el benne a jellemfejlődés, melyre sok időt és energiát szán a forgatókönyv, bár néha az az érzésünk, komolyabb - valljuk be Batman színvonalú - dialógusokra lenne szükség. Így a film többi szereplője meglehetősen sematikus, két dimenziós figura marad, ezzel együtt mindenképp ki kell emelni Kirsten Dunst naiv, kitörni vágyó szomszédlányát, és Willem Dafoe remek főgonoszát. Utóbbit különösen nem kényeztetik el - Dafoe olyan jelmezben cikázik a filmvásznon, ami még egy retro-partin is ciki lenne, ennek ellenére félelmetes tud lenni és ez nagy teljesítmény. Az első órában a címszereplő Pókemberré avanzsálása a fő téma, majd végre vérbeli akciót is kapunk. Vizuális szempontból úgy gondolom nem lehet panaszunk, nem estek át a ló túloldalára, sőt, talán még több is beleférhetett volna. A történet persze kiszámítható, de oda se neki, könnyed popcorn-mozinak simán megteszi. A fricska (vagy meglepetés) minden szempontból a végén érkezik, ugyanis az utolsó két jelenet kb. 20%-ot dob a film összértékén. Csak győzzük kivárni!

Kiknek ajánlom?
Igazság szerint én a Pókembert tartom igazán tinifilmnek és kevésbé az annak beharangozott Alkonyatot. Peter Parker háztetőkön ugrálós filmjét ajánlom kisebbrendűségi komplexusban szenvedőknek, laza kikapcsolódásra vágyóknak, és persze a tinédzser korosztálynak. Idősebbek csak módjával fogják élvezni. Már ha megtekintésre érdemesnek tartják.

Értékelésem: 65%

Mátrix - Újratöltve

Csak néhány olyan filmre emlékszem, amelyet ennyire felfokozott figyelemmel várt a világ. És szintén csak néhányra, melynek megtekintése után nagyobb volt az értetlenség, mint ennél.

Objektíven: Neo elhatározza, hogy a benne rejlő erőket még jobban uralma alá hajtja. A gépek hadserege támadást indít Zion városa ellen. Órák kérdése csupán, hogy a Föld utolsó ember uralta területét is elfoglalják az emberiség elpusztítására beprogramozott gépek. Morpheusnak azonban sikerül felráznia Zion polgárait, és meggyőznie őket arról, hogy be fog teljesülni a jóslat, és a Kiválasztott véget fog vetni a gépekkel vívott háborúnak. Szerelmükkel és egymásba vetett hitükkel felvértezve Neo és Trinity úgy döntenek, visszatérnek a Mátrixba, hogy különleges képességeiket és fegyvereiket latba vetve szembeszálljanak a zsarnoksággal. Csakhogy a Mátrixban hatalmas erők szegülnek ellenük.

Szubjektíven: Hasonló véleményt kényszerülök írni, mint a Transformers esetében? Dacára a világméretű csalódásnak, én hellyel-közzel kedveltem a Mátrix trilógia második részét, mely ugyan fasorban sincs a fantasztikus első részhez képest, de péntek esti szórakozásnak minden további nélkül elmegy. Kezdjük ott, hogy egész korrekt módon sikerül tovább szőni az első rész végén elengedett fonalat. A probléma annyi, hogy két óra után úgy érezzük, nemhogy tisztább lett a kép, inkább százszor bonyolultabb, mint az elején volt. És ezen a fél évvel később mozikba került Forradalmak is csak módjával segített. A Mátrix forradalmi ereje abban állt négy évvel a 2003-as folytatás előtt, hogy képes volt koherens egésszé összegyúrni a "világot" és kvintesszenciáját adta a modern kor populáris kultúrájának. Megfért egymás mellett az antikvitásból átemelt gondolatsor, a távol-keleti mozgásvilág, a legmodernebb vizuális effektus, a bibliai és egyéb motívumokat felvonultató történet, mindez napszemüveggel, számítógépekkel, elképesztő akciókkal és elgondolkodtató dialógusokkal tálalva. Egy olyan műfaji kavalkád állt össze szerves egésszé, amit addig még senkinek sem sikerült prezentálnia. Erre érkezik 2003. A Mátrix éve, két nagyreményű résszel. Az eredmény 1,2 milliárd amerikai dollár a bevételeket tekintve és rajongói értetlenség a másik oldalon. A Mátrix-Újratöltve ugyanis nemhogy nem képes felnőni elődjéhez, inkább más irányba indul, műfajteremtő akciófilmként próbál nagyot szólni. Teszi ezt több-kevesebb sikerrel, miközben elkövet néhány tekintélyes baklövést. A dialógusok többsége nem több egy hatalmas blöffnél. Gyakorlatilag nem szólnak semmiről, csak megpróbálnak szépen és fontosnak hangzani a szereplők szájából. Ez főleg a Zionban játszódó jeleneteknél fájó, ahol amúgy is felesleges drámázással és néhány vérciki snittel próbálják tovább lendíteni a sztorit. A magyar szinkron ezúttal is kritikán aluli, szerencsésebb fordítással talán élvezhetőbb lenne a film. Amikor tehát az első rész nyomába akar lépni a második Mátrix, rendre kudarcot vall. Nem így akkor, amikor jófajta akciófilmként feszít a mozivásznon. És itt az újdonság is. Az akciójelenetek lüktetőek, halálpontosan megkoreografáltak és elképesztően látványosak. A hozzájuk készített zenékre ugyanez jellemző. Szinte más tartományba lép a film, amikor akciójelenet következik, amikor a Wachowski-fivérek végre nem akarnak görcsösen a saját árnyékuk után kullogni, hanem új színt visznek trilógiájukba. A vágással, operatőri munkával sincs semmi baj, a hangmérnöki csapat pedig ismét erőn felül teljesít. Sokszor megnézős sci-fi mozi helyett kapunk tehát egy akciófilmet, mely ugyan tisztességesen helyt áll, de ez már mégsem a Mátrix-univerzum. Ez Mátrix-akció. A kettő nagyon nem ugyanaz.

Kiknek ajánlom?

Azoknak, akik hétvégére egy ütős akciómozit szeretnének némi álfilozofálgatással és néhány emlékezetes karakterrel.

Értékelésem: 70%

Shrek 2

Andrew Adamson a Narnia filmek előtt egy kicsivel más vizeken hajózott. Nem is rosszul!







Objektíven: A tűzokádó sárkány és a gonosz Farquaad nagyúr legyőzése után Shrek, a zöld öklű öldöklő, mindenki kedvenc ogréja ezúttal élete legkeményebb diójával szembesül: el kell fogadtatnia magát apósával és anyósával. A nászutat követően Shreket és Fionát meghívás várja a lány szüleitől Túl az Óperencián birodalmába. Felkerekednek hát a levakarhatatlan Szamárral, hogy kilépjenek az ünneplő tömeg elé, csakhogy Túl az Óperencián még senki nem tudja, hogy a királylány a varázslat megtörtével kissé másképp változott meg. Harold, a király bizony másképpen képzelte lánya jövőjét - és a sajátját is. És itt lép a képbe a varázslatos hatalmú Jótündér, az "elbűvölő" Szőke Herceg, no meg a legendás bérgyilkos, Csizmás Kandúr...

Szubjektíven: Az animációs piacot sokáig a Walt Disney nevével fémjelzett Egérbirodalom határozta meg, aztán jött egy kis stúdió, mely egyre nagyobb és nagyobb dolgokat vitt végbe, és ma már a legprofibb munkák kerülnek ki kezeik közül. Persze a Disney égisze alatt, mely megvásárolta a társaságot, látva az egyre nagyobb sikereket, látva a csapat frissességét. Ez a Pixar, melynek a 2000-es évek első évtizedében egyetlen valamirevaló kihívója akadt csak. A Dreamworks, mely az 1994-es alapítás után 4 évvel jelent meg meghatározó erőként az animációs palettán. A mindent átütő sikerre 2001-ig kellett várniuk, amikor is egy zöld szörnyeteg mindent vitt. Beszólásai szállóigévé váltak, tündérmese-paródiája után pedig már ciki volt hagyományos éneklős, musical-szerű rajzfilmet a mozikba dobni. Teljesen átalakult a piac, amihez a Pixar tudott alkalmazkodni, (sőt, még újítani is képes volt) a Disney azonban nem, és lemaradt. A 2001-es hatalmas siker után nem várhatott sokáig a folytatás, mely 2004-ben érkezett el hozzánk. Andrew Adamson, Conrad Vernon és Kelly Asbury vették kezelésbe az ügyet, hogy a folytatás ne maradjon el az előző rész színvonalától. Fáradozásaikat nagy részben siker koronázza, bár tény, az első rész frissességének, újító erejének kevesebb nyomát látni, a kalandok, poénok, ötletek sora így is simán elviszi a hátán a második Shrek mozit. Már a történet felvezetésében annyi filmes utalást halmoztak egymásra, amit felsorolni is nehéz lenne. A Disney persze ezúttal is kap némi fricskát, ám most már egész Hollywood a humoros, parodisztikus jelenetek kereszttüzébe kerül. A kisebbek valószínűleg a poénok jelentős része előtt értetlenül állnak majd, de a fiatalok és a még idősebbek érteni fogják a dörgést. Amikor viszont nem humorheroldot kell játszani, akkor az írók és a film is bajban van: a sztori kiszámítható és kevésbé érdekes, mint az első résznél, ráadásul az az érzésünk, csak az időt húzzák vele. Kevesebb az izgalom, a romantika, és a frissesség, ami miatt annyira szerettük az első epizódot. Mindezek ellenére igen kevesen fognak csalódottan felállni a film elől. A Shrek-jelenség mindenestül viszi a mozit, és garantálja a szórakoztatást. Azt pedig csak sajnálni lehet, hogy ezt követően olyan irányt vett a zöld ogre mítosza, ami köszönő viszonyban sincs az első két rész üdeségével és varázslatával.

Kiknek ajánlom?
Azoknak, akiknek tetszett az első rész. Nélküle nem igazán érdemes belevágni ebbe.

Értékelésem: 80%